Felkeltem az ágyamból, és tudtam, hogy egy újabb fárasztó nappal kell szembenéznem. Az összes barátnőm valami nagyon menő és szuper klassz könyvet olvas. Mindig csak arról tudnak beszélni. Már szinte ez az életük. Na, mindegy. Ennek ellenére felöltöztem és elindultam az iskolába. Az egyetlen vigasztaló tény az, hogy már péntek van. Amint beértem, valamin már megint nagyon nevettek.
- Ja, igen. Az mekkora volt már.
- Miről van szó? – kérdeztem kissé bárgyún.
- Semmiről. Te úgysem értenéd.
Segítségkérően fordultam legjobb barátnőmhöz, Violettához.
- Á, csak a Csontváros filmjéről volt…
- Arghh, nem érdekel. Folytassátok csak!
- Te tudod. – mondta mosolyogva.
- Na, szóval az is tök jó volt, amikor Simon visszaadta a füzetet Clary-nek, a bajszos Jace-szel.
- Igen, azon úgy röhögtem.
Addig én elmentem keresni valakit, akivel lehet értelmesen beszélgetni. Az egyik táboros barátnőm is éppen egyedül volt, ezért odasétáltam hozzá. Két évvel fiatalabb volt, de így is megértett.
- Szevasz, Zsuzsi! Mi újság?
- Á, semmi. Hogyhogy nem Violettával vagy?
- Már megint a hülye Csontvárosról beszélnek.
- És te miért nem?
- Mert én nem olvastam.
- De miért nem?
- Mert hülyeség.
- De ha nem olvastad, akkor honnan tudod, hogy hülyeség?
- Mert…
- Pontosan. Szóval, miért nem olvasod ki?
- Á, majd máskor.
- Te tudod. De most megyek, mert megérkeztek Reniék. Szia!
El sem köszönhettem, mert rögtön elfutott. Viszont amit mondott, azon alaposan elgondolkodtam. Egész nap pörgött az agyam. Amikor végre vége lett az iskolának, elmentem a könyvtárba, és kivettem a Csontváros első három részét, és már hazafelé a buszon elkezdtem olvasni. Nem vagyok az a „hű, de gyorsan mindent kiolvasok” típus, de ezzel mégis egész jól haladtam. Sőt! Mire leszálltam a buszról, már az első fejezettel végeztem is. Amilyen gyorsan csak tudtam, összecsaptam a leckét és ledobtam magamat ágyra olvasni. Észre sem vettem, de már hét óra volt. Ezt is csak azért tudtam, mert anya felszólt, hogy kész a vacsora.
- Mindjárt megyek. – ez a mindjárt negyed órába tellett. Hallottam, hogy apa jön fel a lépcsőn, valószínűleg azért, hogy lecibáljon. Mivel okos vagyok, a könyveket gondosan a takaró alá söpörtem, és elindultam lefelé. Apa is visszafordult, és leültünk az asztalhoz. Feltették az idegesítő kérdéseiket, mint például: Mi volt a suliban? vagy a másik kedvencem a Milyen jegyeket kaptál? Most kivételesen az összes kaját megettem, persze ezt mind csak azért, hogy minél hamarabb fölmehessek – bármennyire is fáj kimondanom – olvasni.
- Meg is etted?
- Aham, hösönöm héhen. – mondtam tele szájjal.
- Egészségedre.
Mint akit ágyúból lőttek ki, rohantam is a szobámba. Elmentem zuhanyozni, meg a többi ilyen ügyes-bajos dolgot elintézni, aztán megvártam, hogy mindenki elmenjen aludni, és kezdődhetett a küldetésem. Felkapcsoltam a zseblámpámat, és elkezdtem olvasni. Ha hallottam valami zörgölődést kintről, mindent bedobtam a párnám alá, és alvást szimuláltam. A vicces részeknél próbáltam nem röhögni, de ez képtelenség volt, ezért furcsa fuldokló hangokat adtam ki. Egész éjszaka olvastam, de ez látszott is. Egyrészt kiolvastam az első részt, másrészt akkora karikák keletkeztek a szemem alatt, hogy az csak na. Az egész hétvégém sem állt másból, minthogy kiolvastam a másik két könyvet és megnéztem a filmet is.
Amikor hétfőn bementem a suliba, a többiek rögtön rám szálltak, hogy mi történt a szememmel, hogy így néz ki. Én csak titokzatosan ennyit válaszoltam:
- Már én is egy vagyok közületek.
- Ezt csak nem..?
- De. Ezt pontosan úgy értem. Én is Végzet ereklyéi rajongó lettem. – erre a kijelentésre a többiek visongva a nyakamba ugrottak, és kérdésekkel bombáztak. Ez volt a története annak, hogy hogyan is lettem árnyvadász.
(U.i.: ez nem így történt, én az elejétől kezdve szerettem a Csontvárost.)
- Ja, igen. Az mekkora volt már.
- Miről van szó? – kérdeztem kissé bárgyún.
- Semmiről. Te úgysem értenéd.
Segítségkérően fordultam legjobb barátnőmhöz, Violettához.
- Á, csak a Csontváros filmjéről volt…
- Arghh, nem érdekel. Folytassátok csak!
- Te tudod. – mondta mosolyogva.
- Na, szóval az is tök jó volt, amikor Simon visszaadta a füzetet Clary-nek, a bajszos Jace-szel.
- Igen, azon úgy röhögtem.
Addig én elmentem keresni valakit, akivel lehet értelmesen beszélgetni. Az egyik táboros barátnőm is éppen egyedül volt, ezért odasétáltam hozzá. Két évvel fiatalabb volt, de így is megértett.
- Szevasz, Zsuzsi! Mi újság?
- Á, semmi. Hogyhogy nem Violettával vagy?
- Már megint a hülye Csontvárosról beszélnek.
- És te miért nem?
- Mert én nem olvastam.
- De miért nem?
- Mert hülyeség.
- De ha nem olvastad, akkor honnan tudod, hogy hülyeség?
- Mert…
- Pontosan. Szóval, miért nem olvasod ki?
- Á, majd máskor.
- Te tudod. De most megyek, mert megérkeztek Reniék. Szia!
El sem köszönhettem, mert rögtön elfutott. Viszont amit mondott, azon alaposan elgondolkodtam. Egész nap pörgött az agyam. Amikor végre vége lett az iskolának, elmentem a könyvtárba, és kivettem a Csontváros első három részét, és már hazafelé a buszon elkezdtem olvasni. Nem vagyok az a „hű, de gyorsan mindent kiolvasok” típus, de ezzel mégis egész jól haladtam. Sőt! Mire leszálltam a buszról, már az első fejezettel végeztem is. Amilyen gyorsan csak tudtam, összecsaptam a leckét és ledobtam magamat ágyra olvasni. Észre sem vettem, de már hét óra volt. Ezt is csak azért tudtam, mert anya felszólt, hogy kész a vacsora.
- Mindjárt megyek. – ez a mindjárt negyed órába tellett. Hallottam, hogy apa jön fel a lépcsőn, valószínűleg azért, hogy lecibáljon. Mivel okos vagyok, a könyveket gondosan a takaró alá söpörtem, és elindultam lefelé. Apa is visszafordult, és leültünk az asztalhoz. Feltették az idegesítő kérdéseiket, mint például: Mi volt a suliban? vagy a másik kedvencem a Milyen jegyeket kaptál? Most kivételesen az összes kaját megettem, persze ezt mind csak azért, hogy minél hamarabb fölmehessek – bármennyire is fáj kimondanom – olvasni.
- Meg is etted?
- Aham, hösönöm héhen. – mondtam tele szájjal.
- Egészségedre.
Mint akit ágyúból lőttek ki, rohantam is a szobámba. Elmentem zuhanyozni, meg a többi ilyen ügyes-bajos dolgot elintézni, aztán megvártam, hogy mindenki elmenjen aludni, és kezdődhetett a küldetésem. Felkapcsoltam a zseblámpámat, és elkezdtem olvasni. Ha hallottam valami zörgölődést kintről, mindent bedobtam a párnám alá, és alvást szimuláltam. A vicces részeknél próbáltam nem röhögni, de ez képtelenség volt, ezért furcsa fuldokló hangokat adtam ki. Egész éjszaka olvastam, de ez látszott is. Egyrészt kiolvastam az első részt, másrészt akkora karikák keletkeztek a szemem alatt, hogy az csak na. Az egész hétvégém sem állt másból, minthogy kiolvastam a másik két könyvet és megnéztem a filmet is.
Amikor hétfőn bementem a suliba, a többiek rögtön rám szálltak, hogy mi történt a szememmel, hogy így néz ki. Én csak titokzatosan ennyit válaszoltam:
- Már én is egy vagyok közületek.
- Ezt csak nem..?
- De. Ezt pontosan úgy értem. Én is Végzet ereklyéi rajongó lettem. – erre a kijelentésre a többiek visongva a nyakamba ugrottak, és kérdésekkel bombáztak. Ez volt a története annak, hogy hogyan is lettem árnyvadász.
(U.i.: ez nem így történt, én az elejétől kezdve szerettem a Csontvárost.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése