Magnus tizenegyedik krónikája - Sándor alkotása

Magnus Bane Tizenegyedik krónikája

Brooklyn Főboszorkánymestere

Szerelmes lett Alexanderbe

Azt  hitte, William a végzete

De rámosolygott a szerencse

Bane boszorkánymester

A nála lévő partyn

Találkozott egy szende

Kis Nephillimmel

Magnus tizenegyedik krónikája - Anett alkotása

Kaptunk még egy kicsit késve érkezett novellát, de természetesen megbocsátjuk. :D

ÁLOMBAN

Magnus igazán elemében érezte magát. Nem tudta, mit tett, amivel ezt kiérdemelte, de nem is akarta, csak élvezte, hogy minden az ő csillámos, fényes, extrém stílusában ragyog - és nem számít furának, sőt, egyenesen utánozzák a stílusát - ki azért, hogy beolvadhasson, ki csak azért, mert tetszik neki.

Igen, ez a korszak, a diszkó, rossz zene, színes ruhák (és emberek), őrült frizurák és giccs korszaka tökéletes. Magnus sejtette, hogy ez nem lesz így örökké, de amíg így volt, élvezni akarta.

Többek közt ez volt az egyik előnye a végtelen életnek (sok hátrány mellett): a változások. Akár jó, akár rossz vagy jelentéktelen, mégiscsak változások, és színesebbé tették az életét, ráadásul rengeteg tudásra tett szert – az emberek mindig próbáltak valami újat ki- vagy feltalálni, mintha a csúcstechnológia nélkül nem lenne élet. Pedig volt, ezt Magnus is bizonyíthatta.

Magnus végignézett egy haspólós-giga-fülbevalós lányon. Na igen, lehet, hogy Magnus elemében érezte magát, de ez  a stílus nem áll mindenkinek jól - ahogy a többi sem. Például Magnus biztos volt benne, hogy azok a fura középkori ruhák csak neki álltak jól (még ha fel is csillámozta, flitterezte… is)

-Magnus? - szólította meg valaki.

Magnus feleszmélt és lenézett a hang tulajdonosára. Egy csinos tündérlány volt, mellette egy még csinosabb vámpírlánnyal.

-Táncolsz? – kérdezte a tündérlány.

-Hogy hívnak? – Magnus nem akart táncolni, többnyire inkább csak a hangulatot élvezte vagy azt, hogy a vámpírok mivé változtatták egyes vendégeit, úgyhogy nem is válaszolt.

-Ceeli.

-A barátnőd? – próbálta elterelni a figyelmét a vámpírlány felé intve a táncról azzal, hogy a vele való kapcsolatáról kérdezett, pedig egyáltalán nem érdekelte. Nem is jött be.

-Nem, dehogy, nem is ismerem, csak tudni akarta, hogy… nem is tudom, hogy mit, de nem is fontos. Jössz táncolni? – mosolygott a lány csábosan Magnusra, szempilláit rebegtetve teljesen zöld szeme felett.

Táncolok, – sóhajtotta – de csak egy szám alatt.

-Remek. Úgyis a Tündérballadát játsszák – mosolyodott el Ceeli. Nyilván eleve így tervezte: a Tündérballada jó tizenöt perces volt.

Ceeli a parkettre húzta, aztán szembe fordult vele és vonagló mozdulatokkal táncolni kezdett. Magnus a kezdeti vonakodása ellenére pillanatokkal később már teljesen belemerült a táncba és a zenébe. Végül is, ez is az ő stílusa, mint a többi, amivel az elmúlt hétszáz- akárhány év során találkozott.

~~~~~

-Magnus – hallotta meg Ceeli hangját közvetlenül a füle mellett.

-Mi az?

-Beszélhetnénk? – intett a fejével az ajtó felé a lány.

Magnus bólintott. Ceeli hangja furcsa volt, mintha valami nagyon rosszat látott volna.

Követte a lányt ki a házból a nehéz levegőre. Ceeli nem nézett a szemébe, csak megállt és az alig látható csillagokat meg a felettük néha elhúzó démonenergiával működő vámpírmotorokat nézta.

-Én…-vett egy nagy levegőt – tudok néhány dolgot az apádról, és…

-Te tudod, ki az apám? És idejöttél, hogy beszéljünk róla? Őszintén szólva nem épp a kedvenc témám, úgyhogy ha lehet, inkább hanyagoljuk – indult volna Magnus vissza a buliba.

-Ne! Nagyon fontos! – kapta el a ruhaujját Ceeli. - Nemrég beszéltem vele. Vagyis, küldött nekem egy álmot, és elmondott dolgokat. Azt mondta, át kell adnom neked egy üzenetet, különben gondoskodik róla, hogy többet ne zavarjak. Senkit, pedig én nem tettem semmi rosszat. - Ceeli a sírás határán volt.

Magnus úgy érezte, megfordul vele a világ. Az apja soha nem törődött vele különösebben, és most nem értette, miért veszi a fáradságot, hogy üzeneteket küldözgessen, ráadásul egy tündérlánnyal. Egy nagyon rémült tündérlánnyal.

-Mi az? – kérdezte a lány vállát átkarolva.

-Csak… Csak annyit mondott, hogy mondjam meg neked, hogy tud mindent arról. És hogy ma este álmodni fogsz, és ne próbáld blokkolni. És nem értem, ez miért olyan fontos, hogy meg kelljen engem fenyegetni, és…

A lány őszintének tűnt, de nem is tudott volna hazudni. Ilyen dologról annyira nem is akarhatott.

-Jól  van, nyugodj meg. Mindent elmondtál, már nincs miért bántania.

~~~~~

Miután Ceeli meggyőzte, hogy haza tud menni épségben, Magnus lefújta a partit. Némi bizonytalankodás után ágyba bújt és megpróbált elaludni, de belegondolva, hogy milyen szörnyűségeket álmodhat apja miatt…

Magnus észre sem vette, amikor órákkal később elaludt.

Álmában nem volt semmi különös. a város felett repült és a lenti lényeket nézte. Aztán hirtelen egy teremben találta magát, ami halványan ismerős volt: egy Intézet.

Néhány fiatal beszélt valamiről. Az egyikük megragadta a figyelmét:fekete haj, kék szem, és… ahogy felé nézett, Magnus látta, hogy nincs arca, csak ködszerű vonások, mint az aranyhajú és szemű fiúnak, a vörös hajú és zöld szemű meg a fekete szemű és hajú lánynak.

Ennek ellenéra Magnus valami furát érzett a szíve táján – és felébredt.

Aztán az apja hangját hallotta: Ezt el fogod felejteni. Csak azt akartam, hogy tudd: ez nagy csalódás lesz. De te már nem fogsz tudni erről…

Magnus érezte, hogy próbálja elvenni az álmát, ő azonban nem engedte. Egy részletet sikerült megtartania:  a vörös hajú el fogja hozni a kék szeműt.

Magnus tizenegyedik krónikája - Klaudia alkotása

Kicsit késve érkezett, ezért csak most, miután már írtam, hogy az enyém az utolsó. :)

Magnus tizenegyedik krónikája

1943.július Anglia

1943.-ban nyarán néhány évvel a második világháború megkezdése után Anglia környékén jártam egy munkám jóvoltából. Sosem gondoltam volna,hogy ez a háború,amely a hatalomért,s a területért vív,ekkora pusztítással bír. Pár órával ezelőtt érkeztem a New Yorki hajóval,amilyen gyorsan csak tudtam,mert szükség volt Rám. Magnus Banre,a boszorkánymesterre.  Miután Londonba értem,a város leginkább egy szellem városra hasonlított,mintsem arra a hatalomra,amely 300 évvel ezelőtt világvárosnak számított. Többször jártam Londonba,de egy végzetes baleset következtében sosem akartam visszatérni. Most,mégis itt vagyok,hogy segítsek egy fiatal ifjúnak átvészelni a világháborút. Istenem,mintha,csak tegnap lett volna,hogy én is ily fiatal vagyok,mint barátom Henry Lookwaiter fia,Jesse Lookwaiter,aki egy különleges képességgel rendelkezik. Előrelát a jövőbe,illetve megérzi,a jó és rossz közeledtét. Munkáim,s kutatásaim során nem találkoztam még ilyen érdekes emberrel,de üsse kő,a világ,még csak most tárul fel az ifjak előtt. Az omladozó városfalak és a szétrombolt bunkerek mellett suhogva haladtam el,a lövészárkok holtestek vérei által voltak bemocskolva,a távolban fegyver ropogását, és tankok dördülését véltem kivenni. Az utcák járdáit a formás kis üzletek üvegszilánkjai terítették,be a házak falai a száraz vértől tapadtak. Néma csönd honolt,mígnem a szemközti utca sarkából egy német tigris tank nézett Velem szembe. Ágyú csöve lehetet,úgy 5 méter hosszú is,robosztusként haladt,miközben az úton elsöpört mindent. A tank csöve kattanó hangot adva egyenesen Rám célzott.., a cső eldördült. Macskaszerű ugrással kerültem ki a töltetett,miközben ujjaimmal kék lángcsóvát húztam a  levegőbe. A tank felé nyújtottam a kezem,majd a lángcsóva felrobbantotta a tank csövét,s ezzel tank is darabjaira hullott. Leginkább egy meseszerű tűzijátékra hasonlított,ami egy fényben pompázó csíkot húz az égen maga után. A hang hallatára pillanatokon belül az utca megtelt meggyötört,s sérült katonák tömkelegeivel. A tömegből egy 2 m magasságú,vékony csontozatú férfi tűnt ki,aki a gépfegyverére támaszkodva bicegett előre,ámult tekintettel. Dadogó angol akcentussal fordult hozzám.

-Who are you?? (-Ki vagy Te??) -What was this magic? (Mi volt ez a varázslat?)

- Nyugodjanak meg. –nyugtattam a katonák zúgolódó tömegét. A katonák ugyan abbahagyták,de válaszul kérdő és ijedt tekinteteket kaptam vissza. Majd hirtelen arra lettem figyelmes,hogy egy katona egyenesen Rám szegezi fegyverét. Pár lépést tettem meg,a fegyver eldördült,de nem talált el. Ugyanis a társa,még épp időben kapta el a fegyver csövét előlem.

- Erre semmi szükség. –váltott át,normális beszédtempóra  a férfi.

- Nem akartam Önöket megijeszteni,csak tudják,ha nem cselekszem valamit,az a tank,még nagy galibát okozott volna itt. –Ó,bocsánat,milyen modortalan vagyok. Be sem mutatkoztam. A nevem Magnus Bane,boszorkánymester vagyok,azért jöttem,hogy egy fiatal fúnak Jesse Lookwaiternek segítsek. Esetleg,ismerik?? Hisz úgy tudom,hogy a seregben szolgál,úgymond ,,hadifegyverként”. A férfi mosolyt erőltetve az arcára dörzsölte meg borostás,sápadt arcát. – Ha már a bemutatkozásánál tartunk Dwight Roverfire százados. –nyújtotta kezét,s jó érősen kezet rázott. – A fiú,akit keres Normandia területére vándorolt,fontos ügyek keretében. Néhány osztag maradt csak Londonon belül,egy esetleges veszély következtében. A lakosságot evakuálták a part menti területekre. A németek a nagyobb városokat megszállták,csak bennünk él a remény. - mormolta,s lehorgasztotta a fejét.

- Értem én,de sürgősen el kell jutnom a partszakaszra. - válaszoltam kissé türelmetlenül. A tömeg eloszlani készült,vissza a lövészárkokba,s a még épen maradt házakba,csak én maradtam és Roverfire százados.

- Maga megbolondult. 10 km-es körzetben a németek vesznek minket körül. Kész lehetetlenség és öngyilkosság elindulni.

- Magnus Bannek,semmi sem lehetetlen. –kontráztam,s fejemre emeltem csillogó ezüst cilinderemet, távozás jeléül. Tudja,megéltem én már annyi felkelést,polgárháborút,illetve gerilla-harcot Angliában,hogy tudjam,az embernek nincs lehetelten. De,a mai nap tévednem kellett. Maguk pojáca módjára gubbasztanak itt,ahelyett,hogy társaiknak segítenének. Az gondoltam,hogy a történelem nem így,fog emlékezni Anglia hős,s honszeretett katonáira. A szavak hallatára erőt véltem megpillantani a katonák szemeibe. Roverfire százados hangra nyitotta száját,de csak ennyit mondott:

- A harckocsikat!!



Néhány órán belül megérkeztünk a partra,ahol füst és lőpor szaga keveredett. A több százezres tömegen átgázolva jutottam át egy földalatti bunkerhez,ahol Jesse és néhány kapitány egy hatalmas térkép előtt állva tárgyalta a csata menetelét.

- Ön meg kicsoda?- kérdezte Jesse gyanakvó tekintettel.

- Magnus Bane,szolgálatára. –emeltem meg cilinderem karimáját,s meghajoltam.

Magnus tizenegyedik krónikája - Deszy alkotása

Sziasztok!

A kimaradt jelenet miatt megszakítottam a sort, de akkor végül itt az én mai alkotásom is.

Titokzatos mosoly

– Biztosan jók így a fények? – kérdezte Magnus, és közben próbált a lehető legmozdulatlanabb maradni. Ez nehéz feladat volt a számára, mert aki kicsit is ismerte, az tudta, hogy szeret állandóan mozgásban lenni. Hogyan is maradhatna egy helyben, amikor semmi sem áll? Az idő telik, az élet pedig folyik a maga útján, és csak elszalad mellett, ha nem tartasz vele.

– Tökéletes. Minden tökéletes! – felelte az öreg, csak egy pillanatra tekintve fel. Mire Magnus jobban megnézhette volna már kissé már hályogos, de azért még mindig vidáman csillogó szemét, már vissza is fordult a vászonhoz. Ecsetje olyan könnyedén siklott rajta, mintha nem egy remekmű készülne, hanem csak egy egyszínű paca.

Magnus szerette nézni, ahogy Nardo alkotott. Földöntúli élmény volt, pedig ő aztán tökéletesen tudta, milyen ha az ember elrugaszkodik a mondén valóságtól. A férfi pontosan úgy nézett ki ecsettel a kezében, mint aki meglelte a varázslatot. Bárki azt gondolhatta volna, nincs is egyszerűbb feladat, mint a portréfestés, ha csak rá pillantott. Ajkán mosoly fakadt, ami csak még jobban hangsúlyozta ráncos arcát, de ez cseppet sem zavarta. Karja alig mozdult, viszont a csuklója folyamatosan ide-oda hajlott, ahogy az ecsetet mozgatta. Egész alakjából vidám energia és életöröm sugárzott. Olyan volt, mintha csak a föld fölött lebegne a boldogságtól.

De aki már látta is valamelyik festményét, pontosan tisztában volt vele, hogy amit véghez visz, az minden, csak nem egyszerű és nem hétköznapi.

– Csodálatos – motyogta a művész.

– Tudom, hogy mindenem az, de most konkrétan melyik részemre gondolsz? – kérdezte Magnus csibészes mosollyal.

– Az a mosoly. Mintha... Mintha valami titkot rejtegetnél.

Magnus mindent megtett, hogy ne látsszon rajta a döbbenet. Hát ez a férfi a lelke mélyéig lát? Egészen odáig, ahol származásának sötét titka lapul?

– Ó, el ne szomorodj nekem! – nézett rá kicsit mérgesen Nardo. – Szükségem van arra az elbűvölő mosolyodra!

Így hát Magnus visszaerőltette a mosolyt a szájára, és közben meggyőzte magát, hogy a festő bizonyára csak szimbolikusan beszélt. Hiszen honnan is tudhatna róla, hogy ki az apja? Viszont magában azért megfogadta, hogy igyekeznie kell, hogy jobban el tudja rejteni az érzelmeit. Nincs rá szüksége, hogy minden az arcára legyen írva. Ha nagy boszorkánymester akar lenni, akkor profinak kell látszódnia. Ez pedig nem megy úgy, ha a kölyökképe mellé még érzelmek is társulnak.

– Ez lesz a világtörténelem leghíresebb mosolya! Mindenki ki akarja majd fürkészni a titkodat.

Magnus mosolya ismét természetes lett. Az lehet, hogy mindenki ki akarja majd fürkészni, de senki sem tudja meg. Alig maroknyi ember tudja a legrosszabbat róla, és ez így is fog maradni. Megfogadta, hogy soha többet nem árulja el senkinek az apja kilétét. És bár a soha hosszú idő, eltökélt szándéka volt megtartani ezt a fogadalmát. Nem létezhet olyan ember, akiért megtenné. Még akkor sem, ha legszebb fiú a Föld kerekén, csodálatosan csillogó kék szempárral és dús, fekete hajjal. Pedig ez a kombináció a gyengéje, de még ezért sem...

– Készen van már? – türelmetlenkedett Magnus, mert most már tényleg nem bírta ezt a sok ücsörgést.

– Miénk a világ összes ideje, fiam.

Nardo nem is sejtette, hogy mennyire igaza van. Legalábbis félig. Ahogy az öreget nézegette, Magnus azt gyanította, már nincs sok ideje hátra. Ami viszont őt illeti, tényleg övé a világ minden ideje. Ha meghalni nem tud, csak az öröklét marad. És a dolog nem is hangzott olyan rosszul. Elképzelte, hogy körbeutazza a világot, részt vesz minden buliban – azokban is ahová meg sem hívták –, megkóstolja az összes ételt, megízleli a legfinomabb borokat. Szép élete lesz, amelyet nagyon hosszan élvezhet. És nem hagyja, hogy akár egy perc is unalmasan teljen.

Nardo homlokán hirtelen ráncok jelentek meg.

– Mi a baj? – érdeklődött Magnus. Csak baj lehet, ha az előbb még a boldogságban úszó férfi most hirtelen ilyen... szürke lett.

– Ez a kabát – felelte a festő, ecsetje végét pedig a szájába vette. – Ez a kabát túl... hétköznapi. Nem illik hozzád.

Magnus lenézett egyszerű, fekete kabátjára. Igazán nem értette, mi a gond vele.

– Annyira... pórias. Hiányzik belőle minden varázslat.

A boszorkánymester alig bírta visszatartani a nevetését, amikor ezt meghallotta. Nardo semmit sem tud a varázslatról. Ellenben ő!

– Adok neked egy jó tanácsot, remélem, megfogadod. Egy ilyen szép archoz nem vehetsz fel akármit. Még fiatal fiú vagy, ezért nem értheted, mire gondolok. De a szépség, a szépség elmúlhat. Viszont a stílus örökkévaló.

Magnus elgondolkozott a szavain. Még valóban fiatal volt, élete hajnalán járt csupán. Főleg ha arra gondolt, milyen hosszú ideig él majd valójában. Ez a tizenhét év semmi volt az évszázadokhoz, talán évezredekhez képest, amennyit élni fog. De ez a gondolat mégis a szíve mélyéig hatolt. Ha a stílus örökkévaló, mint ő maga is, akkor feltétlenül szüksége van rá.

És ha már élet...

– Na jó, én ezt nem bírom tovább – nyögte Magnus, aztán felemelkedett és nyújtózni kezdett. Amikor már úgy érezte, minden tagja újra képes mozogni, a festőállványhoz sétált.

– Még nincs kész – mondta Nardo, bár erre Magnus magától is rájött.

– Van már címe? Mert én gondoltam néhányra. Mágikus Magnus, esetleg?

A férfi elmosolyodott.

– Még nem tudom, mi legyen. Nem akarom elsietni.

– Szóval nincs címe? És még alá sem írtad?

– Szignózni a végén szokás – tájékoztatta a boszorkánymestert Nardo.

Magnus megvonta a vállát, ez nem az ő dolga. Ő mindenesetre újabb fogadalmat tett: ha elkészül élete remekművével, feltétlenül aláírja majd.

Elindult a saját dolgára, akadt belőle elég. De amikor még csak néhány lépésre járt, eszébe jutott valami, úgyhogy visszaszólt.

– De nehogy belelógjon a hosszú neved az arcomba, drága da Vinci barátom – nevetett Magnus.

– Ha ez megnyugtat, nem szokásom aláírni a képeimet – csóválta a fejét a festő.

– Ezért jó, ha az ember neve rövid, mint az enyém. Legközelebb válassz te is valami jobbat – kacsintott Magnus, aztán folytatta az útját. Egyelőre még nem tudta, pontosan hová megy ezután. Amboise szép volt, de már szeretett volna olyan országba menni, ahol nem kell elharapnia az r betűket és finomkodva kiejteni mindent. Talán elmehetne Peruba. Mindig is meg akart tanulni spanyolul.

Magnus tizenegyedik krónikája - Villő alkotása

Magnus csak ült egy pohár vörösborral a kezében, és gondolkozott. A születésnapja volt, és mégis egyedül gubbasztott. Ez nem vallott rá. Azon töprengett, hogy vajon hogyan került ilyen helyzetbe. Régebben mindig elment egy bárba, vagy hatalmas partit csapott, és most, mint egy vénember egyedül ül ott, és leissza magát. Megöregedett volna? Az lehetetlen. Magnus Bane, az örök fiatal megöregedett volna? Mint mindig az ilyen helyzetekben most is számba vette az eddigi jó dolgokat az életében. A volt párkapcsolatait, a kivételes bulikat, és persze mindazt, amit boszorkánymesterként véghezvitt. Ezután akaratlanul is a rossza dolgok következtek. A gyerekkora, legjobb barátok elvesztése és Alec. Megrázta a fejét. Pont Alec volt az, aki miatt ilyen állapotban volt. Számtalanszor átgondolta AZ Alec ügyet, de mindig azt a következtetést vonta le, hogy rosszul döntött. Ő volt az egyik legjobb dolog az életében és eldobta. A fiú is követett el rossz dolgokat, de tény és való, hogy a boszorkánymester is rengeteget titkolózott. Tessék. Már megint ugyanott tart. Mindenért magát hibáztatta. Lehúzta a maradékot, a pohár alján, és elindult újratölteni. Amíg az asztalhoz csoszogott, Miau Ce-Tung odadörgölődzött a lábához.

-Ne most! – mondta felháborodottan, és óvatosan lerugdosta magáról a macskát. Miau Ce-Tung fújt egyet, és sértődötten elfutott. – Idióta macska. – menet közben az asztalhoz ért, és nem is fáradozott azzal, hogy a poharába öntse az italt, inkább az üvegből ivott. – Remek. Most már a macska is utál. Engem mindenki utál. De legalább te itt vagy nekem, igaz, Cabernet Sauvignon-om? Gyere az apucihoz! – egy nagyot húzott belőle, aztán folytatta. – Te mindig itt leszel nekem, ha a többiek elhagynak. Mi? Mit mondtál? –közelebb húzódott az üveghez, a kezét a füléhez tette, mintha meghosszabbította volna azt. – Micsoda? Hogy te is szeretsz engem? Akkor hát legyünk együtt örökké. Minket már nem választhat el senki és semmi. Még az a buta idő sem. – miután kiitta az egészet, egy csettintéssel újratöltötte, és nagyokat kortyolva az újabb üveg bort is megitta. Az üveget a szája fölé tartotta, és hagyta, hogy az üveg alján maradt cseppek lefolyjanak a szájába. Mivel már nem teljesen volt magánál, sajnos célt tévesztett, és az összes csepp kiöntődött a köntösére.

-Semmi baj, az ember megveszi a drága selyem köntösöket, aztán leönti borral. No problemo. Minek is kéne egyáltalán köntös? Ez se kell. – azzal levette magáról a köntöst, ledobta a földre, és idegesen ráugrált. – Nem kellesz! Nem! – aztán kézbe vette, szétszaggatta és újra felvette. Elég csálén állt rajta, de ezt ő maga is tudta. – Jézusom. Már megint magamban beszélek. – visszasüllyedt a székbe, és előröl kezdte a gondolkodást, amikor csengettek.

-Arghh! Nem fogom meghallgatni a kórusokat! El lehet tűnni! – a csengő csak nem hagyta abba a csöngést, ezért Magnus kénytelen volt kinyitni az ajtót. – Megyek mááár! – mondta, miközben gyönyörű pofákat vágott. – Mi van m..? - a látvány beléfojtotta a szót, ugyanis az ajtóban Alec állt.

-Szia. – mondta félénken Alec. Magnus magára nézett, és rögvest elszégyellte magát. Egy szakadt, boros köntösben, borostával az exed elé állni nem túl bölcs döntés.

-Mit keresel itt?

-Gondoltam átjövök, odaadni a szülinapi ajándékodat. – azzal előhúzott maga mögül egy levelet.

-Hoztál nekem ajándékot? Ez aranyos, nem gondoltam volna, hogy még emlékszel rá..

-Igazából nem tudom, hogy fogsz-e neki örülni. – csalafinta mosoly volt az arcán, miközben átnyújtotta a levelet.

Magnus óvatosan átvette a borítékot. A címzett: Magnus Bane. Rögtön felismerte Alec kézírását, a finom könnyed betűket. Kibontotta a borítékot. A félbehajtott papír kinyitásakor arra számított, hogy egy egész regény lesz a papírra írva, de tévedett. Csupán egy mondat árválkodott rajta: Nézz föl! Amint elolvasta, fel akart pillantani a horizontra, de valaki megakadályozta benne. Ugyanis Alec megcsókolta. Nem is akármilyen csók volt az. Magnus először megdermedt a döbbenettől. Az ő Alec-e, a született jófiú ilyen dolgot művel? A boszorkánymester azonban rájött, hogy ez az olyan pillanatok egyike, amit nem lehet elszalasztani. Ezekből a spontán pillanatokból leszek azok a bizonyos emlékek. Félredobta a gátlásait, ellazult, és csak hagyta, hogy sodorja az ár. Egészen beleélte magát a csókba. Már éppen át akarta volna karolni a fiút, amikor pont az ellenkezője történt. Alec tette meg ezt a lépést. Magnus szája tátva maradt volna a csodálkozástól, ha Alec nem matat éppen benne. Az ő félénk szerelme átvette az irányítást. Olyan határozott volt, mint még soha sem. A csókjuk egyre szenvedélyesebb lett. Nem tudta mitől volt olyan jó. Attól, hogy egy most tilos, vagy egyszerűen már rég nem csinált hasonlót? Alec hozzápréselte Magnust a falhoz, és még egyszer utoljára beletúrt a hajába. Aztán a tüzes csókból lassacskán egy visszafogott, lágy csók lett, míg végül Alec kibontakozott az ölelésből.

-Boldog szülinapot! – mondta lihegve.

-Nem akarsz átjönni karácsonyra is? – mire a fiú csak nevetett.

-Csak azt szerettem volna kifejezni ezzel, hogy én még mindig szeretlek. Akárhogyan is próbálkozom nem szeretni téged, nem megy. Én mindig szeretni foglak. Még egyszer sajnálom, hogy olyan szörnyűségeket tettem. Nem várom, hogy megbocsáss, csak azt, hogy tudd mindezt. – zavart volt a tekintete, már nem tudott mit mondani. De mielőtt Magnus bármit is szólhatott volna, a fiú elviharzott. A lépcsőről még azért visszaszólt:

-Mellesleg nem ártana leborotválkoznod. Iszonyúan szúrsz. – azzal végleg elsétált. -Elképesztő. Olyan sok mondanivalóm lett volna, erre se puszi, se pá itt hagy? Meg kell hagyni puszi azért volt. De komolyan! Pá nélkül itt hagysz? – behúzta az ajtót maga mögött, és újra visszasüppedt az önsajnálatba.

Magnus tizenegyedik krónikája - Lyra alkotása

Magnus tizenegyedik novellája – Elfojtott érzelmek

CLOCKWORK PRINCESS SPOILER!

Magnus Bane – Brooklyn Fő Boszorkánymestere – kanapéján ülve simogatta macskáját, Miau Ce-tungot, amikor csengettek. Magnus nem várt se vacsoravendégeket, se nem rendezett ma bulit. A harmadik csengetésig nem is törődött az ajtóban álló személlyel. Mire az illető negyedszer is csengetett volna, Magnus felugrott, ezzel ledobva az öléből Miau Ce-tungot. Vajon ki lehet az ilyenkor? – gondolta magában a hóbortos, fél démon.

 – Magnus Bane? – kérdezte egy vörös hajú, fiatal Árnyvadász lány.

 – Igen, én vagyok. És te, ki vagy, Nephilim? – mondta negédes hangon Magnus. A lány felsóhajtott. Magnus csak ebben a pillanatba vette észre a lány háta mögé bújó kislányt. Mintha a nagyobbik pontos, kicsinyített mása lenne.

– Jocelyn Fairchild vagyok. Ő pedig a kislányom, Clary Fray. Egy szívességet szeretnék kérni tőled.

Magnus ismerte ennek a lánynak a történetét. Valentine Morgenstern özvegy felesége. Valentine és a kisfiuk, Jonathan Christopher tavaly haltak meg. Felgyulladt a házuk, és Jocelyn szülei is benn égtek. Szegény lány teljesen magára maradt.

 – Mi lenne az? – nyitotta nagyobbra az ajtót Magnus, hogy beengedje Jocelynt.

 – A lányomról lenne szó. Szeretném elvégeztetni rajta a védelmi szertartást. Tudom, hogy ehhez egy Vasnővérre is szükség van, de helyettesíthető egy boszorkánymesternővel. Meg tudod csinálni?

 – Persze, aranyoskám, de mit kapok cserébe? – alkudozott Magnus.

 – Nincsen pénzem, boszorkánymester. Mind elégett a házunkban.

 – Nekem nem is a pénzed kell. Hanem, hogy garantáld a hallgatásodat érdekemben a Klávénál. Honnan tudjam, hogy nem kém vagy.

 – Esküszöm, Bane.

 – Az Angyalra – akadékoskodott Magnus.

 – Ha ezt akarod. Az Angyalra esküszöm, hogy nem vagyok kém, és garantálom a biztonságod, és nem adlak fel a Klávénál. Megtettem. Most te jössz.

 – Egy hét múlva ugyanitt – mondta Magnus, majd kitessékelte Jocelynt és a lányát az ajtón.

*egy hét múlva*

Egy hét múlva, Jocelyn és kislánya, Clary ugyanakkor csengetett be Magnus ajtaján. A boszorkánymester most nem késlekedett ajtót nyitni.

 – Gyertek be gyorsan – rántotta meg Magnus Jocelyn kezét. – Kérlek, hadd mutassam be a segédkező Néma Testvért, Zakariás testvért és a boszorkánymesternőt, Tessa Grayt. Mindketten régi ismerőseim.

Üdvözöllek Jocelyn Morgenstern. Szervusz, Clarissa – szólalt meg Zakariás testvér hangja a két látogató fejében. A kis Clary ijedtében hátraugrott, és teljesen elsápadt.

 – Semmi baj, Clary. Ő most segíteni fog nekünk. Bízz bennem – mormolta Jocelyn.

 – Örülök, hogy megismerhetlek. Talán nem hiszed el, de ismertem az üküknagyanyádat is. Charlotte Fairchildnak hívták – szólalt meg most először Tessa Gray. Jocelyn megrökönyödve bámult rá.

 – Elkezdhetjük végre? – tudakolta Magnus türelmetlenül. – Készen állsz, angyalkám? – fordult Clary felé.

 – Igen – nyávogta a kislány. Magnus jelentőségteljesen Zakariás és Tessa felé fordult. Amazok bólintottak, és megkezdték a szertartást.

*14 év múlva*

Ezek után Magnus sok mindenem ment keresztül Jocelynért. Most itt ült a kórházban Jocelyn mellett. A nőért eljött a volt férje, és ő inkább úgy döntött, hogy megissza az erre esetre nekiadott főzetet. Magnus egyik barátja, Ragnor Fell készítette neki. A 16 éves Clary éppen ezért ment Idrisbe. Az a lány tiszta anyja. Mind külsőleg, mind belsőleg. Az alma nem esik messze a fájától. Ez abszolóte igaz rájuk.

 – Magnus Bane – sikkantotta egy nagyon ismerős hang a boszorkánymester fülébe.

 – Catarina Loss – állt fel komótosan a Magnus a székből, és magához ölelte gyerekori barátját. – Jó ideje nem láttalak már, kedvesem.

 – Igazából, én is Jocelyn miatt jöttem. Tudtam, hogy ismered. Kértem, hogy én lehessek az ápolónője.

 – Köszönöm – rebegte Magnus. Catarina ragyogó mosolyt villantott felé. Magnusnak nem volt sok barátja. Gyerekkorát Ragnorral és Catarinával, tinédzseréveit Woolsey Scott-tal töltötte. Most, hogy megismerte Jocelynt, Clary-t, és a barátaikat, igazán nem érezte magát egyedül. A szerelem is rátalált, Alexander Lightwood személyében, bár ez egyelőre csak egyoldalú. Alexander egykori barátjára, Will Herondale-re, és annak fiára, James-re emlékeztette Magnust. Alexander és a családja elkísérte Clary-t Idrisbe, ugyanis egymaga nem boldogult volna az Árnyvadászok ősi hazájában, ugyanis még sohasem járt ott. Magnus igazán aggódott a lányért. Egyszerűen nem tudta elfojtani az aggodalmát. Nem tudta a lány mivel érdemelte ki nála ezt az érzelmet. Bár már rég elmúlt nyolcszáz éves Magnus csak most jött rá, hogy mindeddig mennyi érzelmet nyomott el magában. Azonnal felugrott, és sietősen távozott, hogy lakása kertjében Portált nyisson Idrisbe, és elmondja érzelmeit Alexandernek és Clary-nek is.

Magnus most már soha többé nem zárkózik el a szerettei elől. Fél, hogy elveszíti őket, akárcsak az anyját.

Magnus tizenegyedik krónikája - Képek

Sziasztok!

Itt vannak a mai témához készített nem írásos alkotások:

Annabell alkotása

Marie Antoinette megszégyenülése - avagy Magnus Bane, a bálkirálynő
Alíz alkotása
(nagyobb méretért katt!)

Sára alkotása
Magnus még a Holdra is eljutott...

Magnus tizenegyedik krónikája - Cassye alkotása

Magnus tizenegyedik krónikája

Apa


Hangos csattanás hallatszott. Magnus nem tudta mi történhetett. Odakint már réges rég beesteledett, így hiába kutatta a zaj forrását, nem látott semmit. Biztosan csak halucinált. - Gondolta. - Azért kitárta a Manhatten folyóra néző emeleti lakása ablakát, hogy jobban körülnézhessen. Újjabb csattanás rázta meg a környéket. Magnus megpördűlt a tengelye mörül. Teljesen elborzadt, a több mint 3 napja a nappali közepére rajzolt pentagramma elkezdett füstölni. - Ez teljességgel lehetetlen. - Suttogta csak úgy magában. - A démont akit akkor megidézett rögvest el is pustított, mivel az nem akart együttműködni vele. De arra ami most történik egy démon sem képes.... Hisz nem szólított senkit és semmit. Ekkor egy mély, morózus hang töltötte be a teret: Nah Roro Nero!

Több mint 500 éve nem hallotta senkitől ezt a nevet. Szinte már el is feledte, pedig egykor ezen a néven vált ismerté, majd üldözötté, valamint ez volt az a név melyet édeanyja adott neki. Indonéz nyelven a következőt jelentett: Nemes látomás. Akkor még nem tudhatta, hogy ez milyen találó is lesz később. A pentagramma ismét megszólalt: Roro!!! Ezuttal Magnus megtudta állapítani, hogy ki szólítja. Több száz éve nem beszélt vele, nem igazán voltak jóban, ha lehetett még az említését is kerülte. Ha valaki mégis megemlítette őt inkább kitért a válasz alol. Így sosem beszélt senkinek - még Alecnek sem - az apjáról.

- Roro Nero! Tudom, hogy ott vagy! Gyere ide! Ekkor e pentagrammából áradó füst elkezdett egy helyen összállni, majd felvette egy körübellül 180cm magas férfi alakját. Természetesen ő volt az, ő aki több mint 800 évvel ezelőtt, felvette a nevelőapja képét és létrehozta őt. Ő volt az aki miatt az édeanyja meghalt. Miatta lett ő olyan amilyen. Magnusban hirtelen feltörtek az elfeledett emlékek. Egy kisfiú képe akit a többiek megdobáltak kővel és faágakkal miközbe a szüleik szenteltvízzel fröcskölték le. Sokat sírt akkoriban, de később megtanulta kezelni az erejét. És akkor bosszút állt minden egyes kék- zöld foltért, minden egyes lehullatott könnycseppért.

- Mivan? Nem hallasz? Hozzád beszélek Nero, illene idefigyelned, tudod az szentírás is kimondja: Tiszteld anyád s apád! - Tudod ez kicsit irónikus -felelte Magnus. - Pont TE idézel a szentírásból, mikor éppenséggel te voltál az első aki megtagadta azt? A pentagramma felöl éles nevetés hallatszott. Mostmár teljes valójában láthatóvá vált a Pokol hercege. Mindenki így emlegett őt, habár ez téves megállapítás volt, ugyan is a pokolnak 7 hercege van, de az apja volt az első, ő volt az aki annak idején álnok mosollyal az arcán bukott alá a Mennyekből. Sokan ördögnek vagy Lucifernek hívták az első démont aki miatt Ádám és Éve bűnbe esett, s aki miatt az ember véglegesen kiűzetett a Paradicsomból. - Mindig is jó humorod volt fiam. Büszke vagyok rád. - Felelte az apja egy újjabb nevetési rohamot elfojtva. - Ne nevezz így! - felelte Magnus elfojtott haraggal a hangjában. - Sosem szolgáltál rá, hogy a fiadnak hívj. -Sosem voltál ott mellettem, még akkor sem mikor az akit az apámnak hittem ellenem fordúlt és megakart ölni?! - Végeznem kellett vele?! - Feltudod ezt fogni? - Tudod te milyen az, mikor a szeretteid ellen kell fordúlnod az életed védelméért? - Jajj ugyan már Nero! Hisz megtudtad magad védeni, nemde? Vagy talán tévedek? - Nem te vagy az a boszorkánymester akitől minden démon retteg? - Ismét elkacagta magát. - Tudod éppen ezért nem akartam elhinni mikor Mammon (a pokol második hercege) és Leviathan (a pokol negyedik hercege) azzal vádolt, hogy mgidézted őt, ki az embernek fegyvert ádott. S mégis megtetted... Ez még nem is lenne baj, ha nem pár félig angyal - félig ember korcs kedvéért teszed ezt. - Arról is hallottam, hogy az egyik elég közel áll a szívedhez. - Nemrég azon gondolkodtam, hogyan tudnálak megleckéztetni.... - Mégis miért? - Kérdezte Magnus. - Mit akarsz tőlem? Miért jöttél? - Megkérhetlek, hogy ne szakíts félbe Nero? Nehogy a végén még a kis Nephilimed lássa kárát. Tudod könnyen eltudom intézni, hogy a szemed láttára kínok között végezze be... Csak egy csettintés és... - Ekkor egy kék szikra oszlop találta el a pentagramma közepén álló démont. - Ha a közelébe mersz menni... én esküszöm megöllek?! - Sziszegte Magnus. Ismét remegés rázta meg a tetőtéri apartman megviselt falait. Majd felhallatszott az a velőt rázó nevetés. - Ügyes! -Erről beszéltem Nero! - Tudod egyszer majd eljön az idő, és te is elfoglalod méltó helyed a pokol hét herceg között. - Látom méltó vagy rá! - Hát nem hiába vesződtem veled! - De ne feledd szavam! Ha a Nephilimekkel közösködsz abból csak baj lehet... Ismét megjelent az arcán az a kajla vigyor, majd ismét füst lepett el mindent, és a férfi eltűnt.

Magnus még egy jó ideig ott állt a nappali közepén. A nyitva hagyott ablakon keresztűl jeges hideg áramlott be a lakásba. A boszorkánymester teljesen ledöbbent. Évszázadok óta nem látta Őt. Nem is hallott felőle. Most pedig megjelent, pusztán azért, hogy piszkálhassa. Jellemző. - Gondolta. - Mi másért is jön apuci házhoz, minthogy szívja kicsit a vérem. Magnus megfordúlt, hogy becsukja az ablakot, majd elhúzta a nehéz bársony függönyöket is. Por szállt fel a levegőbe és Magnus elkezdett tüsszögni. Jó ideje nem húzta el senki, pár hónapja, mikor Alexander először aludt nála, elhúzta őket, hogy több fény áramoljon be a lakásba.

A fiú gondolatára fájdalom húza görcsbe a gyomrát. Mindig is így volt ez, mikor eszébe jutott volt kedvese... Ekkor ledöbbent... Hirtelen eszébe jutottak apja szavai: "Tudod könnyen eltudom intézni, hogy a szemed láttára kínok között végezze be... Csak egy csettintés ". Több se kellett, a Boszorkánymester fogta a fekete szövetkabátját, majd anélkül, hogy becsuka volna az ajtót, kirohant a lakásból. Egészen addig futott míg el nem érte a metro állomást. Addig nem nyugodhatott meg, míg nem bizonyosodott meg arról, hogy Alec a lehető legynagyobb biztonságban van.

Írta: Szegezdi Szabina /Cassye/ 2013. 12. 03

Magnus tizenegyedik krónikája - Fummie alkotása

Halandóság

Élete egyik legfontosabb szertartására készült, ami azért a nem csekély nyolcszáz évével mégiscsak valami volt. Hiszen nem most végzett el először nagyobb varázslatot, ezt a varázslatot viszont még sosem csinálta meg, és most ő maga lesz a célzott alany. Nem sokan vállalkoztak erre, és még sosem látta élőben, hogy is megy ez, de egyszer már hallotta, hogy valaki megcsinálta.

Minden elő volt készítve, a szimbólumok fel voltak rajzolva, a gyertyák égtek, Alec látszólag magabiztosan állt a falnál. Magnus túl jól ismerte már ahhoz, hogy ez az álca átverje, a megfeszített vállából és a padlót fürkésző szeméből látta, hogy retteg. Hiszen honnan is tudhatták, hogy minden beválik, és úgy sikerül, ahogy az elő van írva? Magnus maga is félt, bár próbálta magát ennek az ellenkezőjéről meggyőzni. Szüksége volt a fiúra, nem csak a varázslat miatt, hanem azért, hogy reményt és bátorságot öntsön belé, most mégsem nézett rá. A boszorkánymester tudta, hogy Alec félt, ha a szemébe néz, akkor nem tudja visszatartani a könnyeit, az pedig cseppet sem segítene a helyzeten. Így hát neki kellett megtennie az első lépést. Nem akart elbúcsúzni tőle, esze ágában sem volt, mert azzal azt feltételezte volna, hogy akármi rosszul sülhet el, de valamit meg kellett tennie, mielőtt elkezdik.

Megfogta Alec állát, hogy a fiú a szemébe nézzen.

- Szeretlek! – nyögte egy szuszra az Árnyvadász, mint aki már nem tudja magában tartani a szavakat. Szemében könnyek csillogtak, habár látszott rajta, hogy minden erejével próbálja visszatartani őket.

- Ez nem a búcsú, Alexander. Ez az új kezdet lesz. – Azzal megcsókolta szerelmét. Gyengéden ért az ajkaihoz, de Alec olyan elánnal kapaszkodott bele és viszonozta a csókot, mintha soha nem akarná elengedni, és valahol így is volt. A fiú nem tudta tovább tartani magát, könnyei kicsordultak, Magnus érezte őket az ujjai alatt, ahogy az arcát simította végig hüvelykujjával. Habár nem elköszönni akart, a csókban mégis az elmúlás ígérete érződött.

Gyengéden tolta el magától Alecet, mintha egy törékeny porcelánbabához érne hozzá. – Aku cinta kamu* – suttogta, és visszatért eredeti helyére.

A szertartás nem tartott tovább pár percél, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, amíg Alecet nézte a vibráló, színes fényeken keresztül és mormolta a varázsigét. Aggódva nézte végig, ahogy a fiú tenyerét megvágva vért csepegtet az egyik szimbólumra. Aztán vége volt. A fények eltűntek, ő pedig ott térdelt a szoba közepén. Alec egy másodperc múlva már ott volt mellette, hogy segítsen neki, ha nem hárítja el, talán még a karjaiba is vette volna, hogy egyenesen az ágyig cipelje. Erre semmi szükség nem volt, meg tudott állni a saját lábán egyedül is. Azért hagyta, hogy a fiú eltámogassa a kanapéig, ahol leültette, és máris nekiállt teát főzni, de olyan odafigyeléssel, mintha az élete múlna rajta. Miközben a víz forrt, Alec egy kendőt csavart a tenyere köré, hogy elállítsa a vérzést.

Magnus mélyeket lélegzett, hogy lenyugtassa vadul zakatoló szívét miközben a szobában tevékenykedő Árnyvadászt figyelte. Próbálta végiggondolni, mi is történt éppen, és ennek mi a következménye. Alec nem sokkal később egy forró bögrét nyomott a kezébe, és leült mellé.

- Magnus – szólította meg óvatosan, mintha attól félne, hogy a hangra a férfi elmenekül. A boszorkánymester lassan felé fordította a fejét. Csak fogta a bögrét, de nem törődött a tartalmával. Felesleges kedvesség volt, habár jól esett neki a gondoskodás. – Hogy vagy? – tette fel a mindent eldöntő kérdést Alec.

Magnus nagyot sóhajtott, mielőtt válaszolt volna, alaposan végiggondolta a választ, mielőtt bármit is mondott volna.

- Nem tudom – felelte végül. – Minden olyan furcsa, mintha minden megváltozott volna, pedig biztos vagyok benne, hogy egyedül én változtam meg. Fáradtabbnak és sebezhetőbbnek érzem magam. Gyengének, mint aki semmit sem tud tenni. De megkönnyebbültnek is, mintha egy súlyos terhet cipeltem volna eddig a vállamon, és nem tudtam volna róla. Boldognak, mert itt vagy velem, és segítettél. – Egy laza mozdulattal megvonta a vállát, akárcsak a varázslat előtt tette volna. – Hát ez nyilván azt jelenti, hogy sikerült.

Egyik kezével elengedte a bögrét, és megfogta Alec térdén pihenő öklét. A fiú olyan erősen szorította össze az ujjait, hogy a kötés máris átázott, a vér átszivárgott az anyagon. Magnus letette a bögrét a lábához, és egyesével széthajtotta Alec ujjait.

- A varázslat előtt ezt begyógyíthattam volna, de most… - nézte a fiú tenyere közepén egyre terebélyesedő foltot.

- Ezt én is bármikor be tudom gyógyítani, ha akarom. Nekem nincs szükségem mágiára, mert amikor veled vagyok, az maga a varázslat – felelte Alec Magnus szemébe nézve. – Talán nem tudsz már varázsolni, de te attól még ugyanaz az ember vagy, és én ugyanúgy szeretlek – azzal meg sem várva a választ magához húzta szerelmét és megcsókolta. Más volt ez, mint a szertartás előtt, benne volt minden reményük, és egy teljes élet lehetősége. Zihálva váltak el, amikor Miau Ce-Tung felugrott Alec ölébe. Magnus bosszúsan tette vissza a földre a macskát, aki sértődötten somfordált arrébb.

- Nincs időnk a macskával is foglalkozni egy ilyen helyzetben. Csak egy életünk van – magyarázta talán a fiúnak, talán az állatnak, maga sem tudta.

- Egy egész élet áll előttünk, amit együtt élhetünk le – válaszolta Alec, de Magnus beléfojtotta a szót egy újabb csókkal. Aztán már egyiküket sem érdekelte a macska vagy az utca beszűrődő zaja, csak az, hogy minél közelebb legyenek egymáshoz.

*Szeretlek (indonézül, Magnus anyanyelvén)

Folytatása következik. Vagyis nem egészen folytatás, egy másik novellával lesz összefüggésben a későbbiekben.

Magnus tizenegyedik krónikája - Lava alkotása

1937. július 7.- Peking

 

Mi lehetne jobb reggel, vagyis inkább délelőtt tíz órakor felkelés után, mint egy csésze friss tea? Talán egy forró fürdő és egy csésze tea? Pontosan ezt csinálta akkor Magnus. Pletykák járták a várost hetek óta, hogy valami rossz van készülőben, de őt ez nem érdekelte. Csak nézte az ablakból látható tájképet. A zöld dombokat, a napsütötte fákat, és a Pekingi hidat. Mindig megnyugtatta ez a látvány. Csakhogy most valami különöset pillantott meg a hídtól nem  messze. Eleinte azt hitte egy nagy madár, de fokozatosan nőtt a számuk. Megdörzsölte a szemét, de még mindig látta. Gyanakodva nézett a teára a pohárban. 

-Ebből se veszek többet.- gondolta és kidobta a nyitott ablakon a teáscsészét. Felvett egy arany színű pizsamanadrágot meg egy köntöst és lefeküdt aludni.

Egy hatalmas dörrenés, és megremegett a ház. Gyorsan kiugrott az ágyból és a hídra néző ablakhoz rohant. Repülők mindenütt, a földet tankok és emberek lepték el. Elővett egy tál rizst, leült egy székre az ablakkal szembe, és figyelte a lassan romokban álló hidat. Az, mint egy kártyavár dőlt össze bő fél óra után. A seregek eloszlottak. Magnus bámulta a lerombolt híd és az erdő maradványait.

-Kétségtelen, hogy így is szép, de az előző verzió valahogy jobban illett ide.- gondolta. Sikolyt hallott és kinézett egy másik ablakon. Japán zászló alatt katonák érkeztek. Aki nem csatlakozott önként, annak felgyújtották a házát. Hárman éppen az ő házába léptek.

-Már elnézést, uraim, de nem gondolják, hogy hibát követnek el?- a három katona összenézett. Kettő lefogta Magnust, egy pedig a mellkasához tartott egy puskát.

-Azt gondoljuk, hogy jössz. Ha nem akarod, akkor viszünk.- megtaszították kifelé, de Magnus szilárdan állt. 

-Hiba volt.- sziszegte a fogai közt. Ökölbe szorított kezén mutatóujját kiegyenesítette. Az egyik katona először a torkához kapott, aztán ernyedten rogyott a padlóra. A másik kettő dühödten indult Magnus felé, de csak annyit értek el, hogy mindketten kaptak egy-egy kék lángcsóvát. Lefejtette a megfojtottról a ruhát, felvette hatalmas fintorral, és meggyújtotta a házat. Mikor kiment a többiek kérdezték, hogy hol a másik kettő, ő azt mondta átkutatják a nem égő házakat.

-Menjetek előre, én megvárom őket.- a katonák rábólintottak és elmentek. Magnus bement az égő házába és a ruhás ládájával jött elő. Elindult a legközelebb eső vasútállomás felé. Amint haladt a házak között halk, kétségbeesett nyávogást hallott. Követte a hangot és egy fekete kis macskát talált. A macska nem lehetett idősebb három hétnél. Magnus felvette és belecsúsztatta kabátja zsebébe. 

Az állomás zsúfolt volt, mint egy hangyaboly.

-Viszlát Ázsia, irány Európa! Ni hao!- gondolta és visszadugta a zsebéből kikukkoló macska fejét a helyére.