Színezd újra, színezd újra! - Fummie alkotása

CP2 spoiler

James

Tessa az ágyon ült kezében egy kis csomagot tartva. A fia gügyögött vörös pokróccal bepólyálva. Pár napos volt még, mindent megnézett, mindenre rácsodálkozott, próbálta felfogni, milyen nagy is a világ. Férje, Will mellette ült, karját óvón a lány derekára fonta, szeme azonban a fiát csodálta. Úgy nézett rá, mintha mindene lenne ez a gyermek, és Tessát nem számítva ez így is volt. Végtelenül szerencsésnek érezte magát.

Kopogtattak és Jem lépett a szobába. Most már Zakariás testvér volt, de Will és Tessa számára Jem maradt. Ő jött, hogy elvégezze a védőszertartást az újszülöttön. Az újdonsült szülők arca felragyogott, ahogy meglátták barátjukat. Ritkán találkoztak, de ezek az alkalmak boldogsággal töltötték el őket. Különösen most, hogy egy ilyen örömteli dolog történt a családban.

- Jem – szólt Tessa ragyogó mosollyal az arcán. Zakariás testvér nem javította ki, neki jól esett a megszólítás, akkor is, ha már nem ez volt a neve.

Azért jöttem, hogy elvégezzem a védőszertartást a fiún, szólt a testvér hangja Will és Tessa fejében.

- Helyes, másnak meg sem engedném, csak neked, Jem – nézett Will a gyermekről legjobb barátjára. Zakariás hátratolta a csuklyáját, az arca előbújt az árnyékból. Nem látszottak rajta érzelmek, de Will tudta, Jem boldog, mert ők is azok. – Jamesnek neveztük el a fiút. – Úgy gondolta, ezt neki kell elmondania. A név közös döntés volt, de az apa akarta közölni a hírt, így érezte igazságosnak.

Jem először csak pislogni tudott, majd elfordult, és kezével eltakarta az arcát. Egy Néma Testvér nem mutathat érzelmeket, vissza kellett fognia a meghatódottságtól kicsordulni készülő könnyeit. Will szerette volna tudatni, hogy tiszteletből és szeretetből adták a nevet. Hogy ha már Jem nem hordhatja tovább, másvalaki éljen ezzel a névvel. Persze nem az ő helyét betöltő űrt akarták kitölteni, az lehetetlen volt, csak azt akarták, hogy fennmaradjon a név. Remélte, mindezt Jem is tudja, anélkül, hogy elmondaná.

Will és Tessa egymásra nézett, amíg Jem összeszedte magát.

Köszönöm. A testvér megfordult, mikor sikerült felülemelkednie az érzésein, és a házaspárhoz lépett. A vörösbe takart fiú után nyúlt, hogy elvégezze rajta a szertartást. Tessa könnyedén adta át a fiát, mert tudta, hogy Jemnél biztonságban lesz. Miatta most már védve lesz a démonoktól.

Színezd újra, színezd újra! - Villó alkotása

  Clary-ék éppen egy esküvői ruhakölcsönzőbe igyekeztek. Eleinte csak ő ment volna, de aztán Jace, Alec, Magnus és Izzy is hozzácsapódott. Az egész úgy kezdődött, hogy Jocelyn megkérte a lányt, hogy ugorjon el valahova és nézzen neki fátyolt. Mivel Clary egyetlen olyan helyet sem tudott, ahol lehetne fátyolt venni, megkérdezte Izzy-t. Ő tudott, és szólt Alec-nek és Magnus-nak, aki Jace-nek, és így rögtön mindenki menni akart. Amikor megérkeztek, Clary-nak rögtön feltűnt valami furcsa. A ruhák nem fehér, hanem arany színben pompáztak.

 -Te, Iz, ez véletlenül nem egy árnyvadász esküvői ruhakölcsönző?

 -De az. Miért?

 -Mert anya külön kiemelte, hogy teljesen átlagos esküvőt szeretne.

 -És ezt miért nem mondtad?

 -Mondtam!

 -Tudom, de olyan jó végre nem egyedül eljönni nézelődni.

 -Te szabad idődben esküvői ruhákat nézegetsz? – kérdezte rémült tekintettel Alec.

 -Dehogyis! Csak néha. Na, akkor most bemegyünk vagy nem?

 -Nem! – vágta rá kórusban Alec, Clary és Jace.

 -Én szívesen megnéznék pár dolgot. – mondta félénken Magnus.

 -Köszönöm! – így persze az lett a vége, hogy mindenki bement.

 -Te jó ég! – ámult el Clary. Ugyanis amit beléptek, az egész helység arany volt. A padló, a falak, a bútorok, eladó ruhája, sőt még a fogasok is, amiken a ruhák lógtak. A ruhák. Egytől egyig mindegyik arany volt, mindenféle: matt, csillámlós, rövid, hosszú, szolid, merész, egyszóval megszámolhatatlan sok fajtájú. Ő azonban odament a kasszáshoz.

-Elnézést! Árulnak itt sima fehér fátylakat?

-Nem sokat, mert általában abból is aranyt kérnek, de idehozom, amink van. – majd bement a mögötte lévő arany ajtón. Addig a lány a többieket figyelte. Magnus éppen egy arany sálat nézegetett.

-Ez egész jól állna, nem? – majd a nyaka köré csavarta. Erre a mondatra természetesen Izzy felkapta a fejét.

-Mutasd! – majd Magnus, mint egy modell, elkezdett benne föl-alá járkálni, miközben halál komoly fejet vágott. – Igen. Határozottan jól áll.

-Köszönöm. – majd csettintett egyet, és a sál eltűnt a nyakából.

-Hova lett? – kérdezte Jace.

-Sehova.

-Komolyan mondom. Hol van a sál?

-A ruhásszekrényemben. – válaszolt a boszorkánymester egy kacsintás kíséretében.

   Idő közben előkerült a kasszás is a fátylakkal. Clary nem értett annyira hozzá, ezért kiválasztotta a legegyszerűbbet. Sima hófehér, a szélén centis vastagságban csipke. Kifizette, és ezzel ő készen is volt. Már indulni is akart, de úgy látszik, hogy a többiek még nem. Ennek az az egyszerű oka volt, hogy Magnus a kiegészítőkkel modellezett, amit a többieknek pontozniuk kellett. Így hát természetesen Clary is beszállt, és zsűrizett. Ahhoz képest, hogy senkinek nem volt kedve ehhez, egész jó játék kerekedett belőle. Még ott maradtak volna több ideig is, de az eladó kizavarta őket. Itt kezdődött el egy új hagyomány, miszerint ha unatkoznak, csak elmennek egy esküvői ruhaszalonba, és addig parádéznak, amíg onnan is kidobják őket.

Színezd újra, színezd újra! - Jeka alkotása

Felhőtlen napos reggelre virradt New York városa. Az utcák megteltek emberekkel, az eladó lány a Rolly & Prom kávézóban ma is a szokásost adta el magas jóképű üzletembernek, a virágboltban díszcsokrot rendeltek, a gördeszkás fiú lekéste a metrót, a helyi tévé riportere a
kutyája miatt bosszankodott miközben a reggeli kávéját itta, és a négygyermekes anyuka idegesen indult útnak, hogy gyereknevelési könyvet vásároljon; de ezúttal a könyvesboltot zárva találta.
A kopott, sebtében kitett felirat viszont egyszerre minden reményét összetörte, hogy valaha is normális életet élhessen.
Holott fogalma sem volt róla, hogy miért is van zárva könyvesbolt.
Fogalma sem volt róla, hogy ehhez a naphoz sokkal jobban illett volna a ború, és az eső. Ugyanis gyásznap volt a mai. Gyászolt az egész Intézet. Gyászolt; egy olyan árnyvadászt, akinek nem kellett volna meghalnia. Akinek a halála felesleges volt.
Nem ölt démonokat.
Nem mentett életeket.
Nem volt hős.
Csak egy Lightwood volt.
Egy Lightwood aki hiába halt meg, a világ nem lett jobb.
A temetést zártkörűen tartották az Intézet mögötti kertben; csupán egyetlen Néma Testvér vett részt a szertartáson.  Alig egy tucat ember volt ott, de ez a  tucat ember volt az, aki
valóban ismerte, és szerette őt. Nekik valóban jelentett valamit ez a kioltott élet002E
Isabelle az első sorban állt, de ezúttal megtörten Simon karjába kapaszkodva. A szeme alatt vörös karikák húzódtak, amit még a smink sem tudott elfedni. Fekete haját díszes fonatba rendezte, csupán egy tincset hagyott ki, ami selymesen hullott alá. Egyszerű fehér ruhát
viselt hosszú szoknyarésszel, és egy selyemborítású magas sarkúval. A korbácsa ezúttal hiányzott a karjáról. Sötét szemei mereven a felravatalozott testet szuggerálták, még egy
pillanatra sem vette volna le a tekintetét róla.
Maryse tőle nem messze állt, de neki - hiába is volt erős nő – könnyek csurogtak végig az arcán. Miközben a Néma Testvér elbúcsúztatta a halottat Robert szorosan tartotta, hogy ne essen össze, de ez sem segített.
Egy anyának sem kéne megélnie a saját gyermeke halálát. Egynek sem, főleg nem  így, hogy értelmetlen volt mindez. A fia nem volt nagy ember. Igaz, nála sokkal fontosabb árnyvadászok is estek el háborúban, de mégis több bűnös élte túl őket. És mi igazság van abban, hogy a fia gyilkosa  még él, ha ő többé már nem?
Amint Testvér befejezte a beszédet egy alak vált ki a tömegből.
Fehér zakót viselt fehér nadrággal, és csizmával. Fekete haja ezúttal nem volt tüskékbe rendezve, a szemében pedig nem csillogott vidám fény.
Magnus Bane gyorsan átszelte a távolságot, majd kecsesen, - akár egy macska- egy fehér rózsát helyezett a halott mellkasára. Aztán még vetett egy utolsó pillantást a finom arcélre, a kecses orra, a lehunyt szemekre. A vékony macskaszemekben fájdalom csillant, majd
lángok csaptak fel, és a test égni kezdett.

A félkör túloldalán Jocelyn Luke-ba kapaszkodva szaggatottan szívta be a levegőt. Mindig
is gyűlölte a temetéseket.
- Minden rendben - súgta Luke a fülébe, mire a nő halványan bólintott, majd a tekintetével a lányát kezdte keresni, aki Jace mellett állt.
A fiú rosszabbul festett, mint valaha. Fehér inge gyűrött volt, az arca nyúzott, a szeme véres, és könnytől csillogó.
De talán ami mindennél szembetűnőbb volt az a kifakult  parabatai rúnája volt.

Színezd újra, színezd újra! - Anett alkotása

Fehér holló

Még az árnyvadászok idejének elején élt egy nagyon jó, bár ismeretlen árnyvadász, az eredeti neve ismeretlen, és nem is fontos. Minden alkalmat megragadott, hogy démonokat öljön, már-már mániákusan.

Azt szintén senki sem tudja, mi különös baja volt a démonokkal -különösen a Shax démonokkal- azon kívül, hogy undorítóak, többnyire buták, gonoszak és sosem szűnnek meg teljesen létezni. Persze, ez a mániákusság jó is volt, hisz a maga idejében ő ölte meg a legtöbb démont, Jonathan Shadowhunter után, legalábbis úgy mondják, illetve írják -régi naplókban, feljegyzésekben, számításokban, ahol rengeteg adat volt az árnyvadász démonölő tevékenységéről, annak mérete miatt.

Egy alkalommal túl kevés árnyvadász akart legyőzni egy túl nagy démonhordát, akik London keleti felébe vették be magukat valamiért. Nagyon sok különböző faj volt, de a Shax démonok voltak arányában a legtöbben, és kicsit olyan volt, mintha ők irányítottak volna.

Emiatt az árnyvadász természetesen összeszedte a barátait és családtagjait, és azonnal odament. A harcban nagyon sokan meghaltak, köztük többen az árnyvadász családjából. Őt magát is megmarta egy Shax, ráadásul a horda egy része meg- és elmenekült.

Az árnyvadász tudta, hogy nem fogja túlélni, nem is engedte, hogy tegyenek érte bármit. Az utolsó napjaiban a sebtől és a bűntudattól, hogy miatta haltak meg annyian, szinte megőrült.

Miután meghalt, hamar eltemették, egyszer kegyeleti okokból, kétszer mert a Néma Testvérek mihamarabb igényt tartottak a testére, hogy megvizsgálhassák és erősítsék a poraival a védelmet.

Akkor még a temetéseken olyan színben voltak, amilyet a halotthoz illőnek tartottak, de ez nagyon sok vitát okozott, mert mindenki másnak ismerte és más színt akart viselni, de azt, hogy mindenki más színben legyen, mint egy „cirkuszi gyülekezet”*, elfogadhatatlannak tartották.

Az árnyvadász temetésén zöldben voltak, inkább a túlvilági nyugalma, mint a jelleme miatt.

Azt monda a családi legendárium -ami nem csak családi-, hogy a szertartás azon pillanatában, amikor kimondták a „nyugalmas zöld hozzon békés pillanatokat” szavakat, egy holló szállt a sírra, ami így önmagában nem is különös -a hollók arra gyakoriak, és sokat tudnak, gyakran jelennek meg az árnyvadászok életének fontos pillanataiban-, az már inkább, hogy hófehér volt.

Azt mondják, a holló megszólalt, de legalábbis hangot hallatott, és megkérdezte, kit temetnek. Amikor meghallotta a választ, felfénylett és halk, de mindenki által hallható hangon kezdett beszélni. Megkérdezte, miért zöldben temetik, aztán azt, hogy nem jár-e mindenkinek a zöld nyugalma, a sárga vidámsága, a vörös szenvedélye? Az árnyvadászok lehajtották a fejüket.

A holló feltett a meghatározó kérdést: melyik színben van meg az összes többi? Az árnyvadászok azt felelték, hogy a fényben, ahhoz pedig a fehér áll legközelebb. A holló újra kérdezett: nem azért ritka-e fehér holló, mert ritka az is, hogy egy emberben meglegyen minden érzelem és tulajdonság, ritka, mint az, hogy az amúgy fekete hollóban meglegyen minden szín, és fehér legyen? Az árnyvadászok újból bólintottak.

A holló azt mondta, tudja, hogy az árnyvadászok értik, mit akar jelenteni, amit mondott, és eltűnt. Pontosabban felgyulladt, de nem közönséges tűzzel, hanem aranyló, hideg fényű, de meleg mennyei tűzzel és abban tűnt el, mint egy torz főnix. Egyesek szerint egy angyal volt, de nagyon sok minden mást is feltételeztek róla.

Az árnyvadászoknak nemsokára meghalt egy újabb családtagjuk, és annak a temetésére már mind fehérben mentek el. Amikor megkérdezték, miért, hisz komor és igazságtalan ember volt, akihez jobban illett a fekete, elmondták a történetet, amit azok is továbbadtak és egyre többen öltöztek fehérbe, míg egyszerű felfogásból az lett az elfogadott, amit a Tanács is írásba foglalt.

Ezután a névtelen árnyvadászt Fehér Vadászként emlegették, és a családja Whitewild** néven élt

tovább.  A mai világban annyira nem ismertek, de ha egy árnyvadász meghallja a nevet, pontosan tudja, hogy mit jelent. A család gyűrűjén természetesen fehér holló van.

*korabeli forrásból tudjuk :)

**azért így fordítottam, mert a Whitehunter túl Shadowhunteres, és a „fehérvad” jobban hangzik:)

Színezd újra, színezd újra! - Cassye alkotása

                                                 
                                                             Színezd újra, színezd újra!


Az arany sosem állt jól Alecnek. Végül is ő így gondolta. Magnus viszont ragaszkodott hozzá, hogy
amennyire csak lehetséges, kövessék a hagyományokat. Így hát Alec fogta az arannyal szegélyezett
karcsúsított öltönyt és felvette a halvány kék színű ingére.

- Kedvesem... készen állsz? - Kérdezte szerelme aggódó hangon.
- Igen... azt hiszem. - Alec aggódott egy kicsit, de amint meglátta boszorkánymester vőlegényét a
hivatalos vörös köpenyében amibe arany színnel rúnákat varrtak, és minden kétkedés tovaszállt
a lelkéből.
- Én most magadra hagylak... de majd találkozunk. - Felelte Magnus kedvesen.
- Hát remélem. - Kacagott Alec. - Majd nézte ahogy szerelme tovább áll.
- Fiam! - Szólalt meg egy ismerős hang. - Jól vagy? Segítsek valamiben?
- Apa? Én... én azt hittem nem jössz el.
- Nézd... ez most egy kicsit nehéz nekem. Nemrég még fa karddal rohangáltál és a folyosókon bújócskáztál.
Most meg...
- Hozzá megyek egy alvilágihoz. Nézd apa ha ez téged zavar akkor...
- Nem, nem azért jöttem, hogy belekössek a választásodba. - Majd közelebb lépett és kezét fia válára tette.
- Most pedig itt az ideje, hogy elengedjelek. Fiam, Alexander. Tudnod kell, hogy anyáddal büszkék
vagyunk rád, és nagyon szeretünk, de ez még egy kicsit nehéz. Viszont megígérem, hogy hozzá
fogunk szokni. - Majd megigazította fia nyakkendőjét.
- Köszönöm! - Mondta tiszta szívből Alec, majd megölelte apját.
- Alec! Alec! Itt az idő! Indulás! - Izzy hangja izgatott volt, de nyilván valóan nem tűrt ellentmondást.
- Igenis! - Szalutált Alec, majd elindúlt, hogy összekösse életét azzal a férfival aki az életet jelentette neki.

Színezd újra, színezd újra! - Dodo alkotása

Miután minden rendeződött és Jace a képességét saját akarata szerint tudta irányítani, Claryvel a kapcsolatuk végre kiteljesedhet. Az együtt töltött hosszú évek során Jace elegendő bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy megtehessen egy sorsdöntő lépést az életükben.

   Tavasz volt. Clary és Jace kézen fogva sétálgatott a Central Park virágba borult fái alatt. Már vagy 3 éve együtt vannak, de a fiút még mindig forróság tölti el ott ahol Clary megérintette és a szíve egyre hevesebben kezdett verni.

   Most kétszer olyan erősen dobogott, mint általában, a zsebében rejtegetett kis dobozka pedig annyira húzta az oldalát, hogy azt hitte ferdén jár.

   Leültek a Tó partján és figyelték a vizet, ami enyhén fodrozódott a könnyű szellőtől. Ahogy Jace lenézett az összekulcsolt kezükre, látta amint Clary másikja úgy tesz, mintha ecsetet szorongatna és szeretné megörökíteni ezt a csodás pillanatot.

   A fiú visszaemlékezett, hogy mennyi szenvedésen kellett végigmenniük ahhoz, hogy most itt lehessenek és nézhessék azt, ami pár évvel ezelőtt majdnem elpusztult. Minden csodás volt. Mintha minden, ami eddig létezett csupán egy függöny volt, amit akkor húztak fel amikor Claryvel találkoztak a Pandemoniumban és most, mikor legyőzték a rosszat és úgy tűnik, hogy minden olyan, mint régen, leengedték volna. Csak azok a fránya hápogó kis démonok ne tették volna tönkre ezt az idilli pillanatot. Jace megborzongott, ahogy lenézett az előttük eltotyogó kacsákra.

-          Minden oké, Jace? – kérdezte Clary kíváncsi tekintetét a fiúra emelve.

-          Persze, csak a kacsák. – grimaszolt egyet, mire a lány, csilingelő hangján felnevetett és megpuszilta barátja arcát. „Gyerünk te idióta! Itt a lehetőség ne szalaszd el!” – kiabálta egy belső hang.

   Jace elengedte a lány kezét és előhalászta a zsebéből a kicsi dobozkát. Felállt, szembefordult a lánnyal és a kezei között forgatta azt, amit az imént előszedett. Nem nézett a lány szemébe.

-          Tudod Clary, - hangja komoly volt. Elhallgatott és a megfelelő szavak után kutakodott a fejében. Többször próbálta el a beszédét tükör előtt, erre tessék, amikor használni kéne, mindent elfelejtett! – Tudod Clary, - fogott neki újra. – nagyon sokat gondolkoztam.

-          Min gondolkoztál?

-          Kettőnkről. Igazából nem kellett sokat gondolkodnom, mert tudtam mit akarok, de… De féltem, hogy te talán nem szeretnéd és eddig nem volt bátorságom megkérdezni tőled.

   Szíve elérte a maximális sebességet és attól tartott, hogy mindjárt kiszakad belőle és idehullik kettejük közé. Fél térdre ereszkedett, kinyitotta a dobozkát, amiben egy aprócska kis gyémántgyűrű lapult, és tekintetét a lányra szegezte.

Clary kikerekedett, enyhén könnyes szemekkel, bámulta a gyűrűt. Kezét a szájára tapasztotta.

-          Hozzám jönnél feleségül?

   Hat hónappal később Alicantéban, a Szövetség termét teljesen átalakították. Oszlopokról oszlopokra arany-fehér selyemszalagokat akasztottak, fehér virágokat halmoztak fel és több sornyi széket pakoltak be. Ezeket a székeket vendégek tömege töltötte fel. Ott volt mindenki akit Jace és Clary meghívott. Jocelyn, Luke, Maia, Jordan, Isabelle, Simon, Magnus, Alec, Mayrise, Robert, Aline és még sokan mások.

   Robertet kérték fel, hogy adja össze őket. Mindenféle képen azt szerették volna, ha egy családtagjuk az, aki összeköti az életüket. Először Alecet akarták megkérni, aztán meggondolták magukat, Luke-on is gondolkodtak, de mivel ő vérfarkas ezért nem szólhatott bele az árnyvadász dolgokba. Így maradt az utolsó lehetőség és megkérték Robert Lightwood-ot, aki nagyon örült a megtiszteltetésnek. Isabelle pedig elvállalta a koszorúslány szerepét.

   Robert és Jace a terem végében felállított emelvényen álltak és feszülten várták, hogy történjen végre valami. Valahol zongora csendült és a nehéz kétszárnyú faajtó kitárult. Isabell lépett be rajta, hosszú földig érő, vastag pántos lila ruhájával és kezében egy hasonló színű lila párnával, amin két irónt helyeztek el szigorúan párhuzamosan egymással. Isabelle ruhája, engedni látta hegekkel és rúnákkal teli vállát. A lány egyáltalán nem szégyellte őket, sőt büszkén viselte. Miután Isabell elfoglalta oldalt a helyét az ajtó újra kitárult.

   Clary lépett be rajta. Gyönyörű földig érő, ezüst rúnákkal díszített aranyszínű, pánt nélküli ruhát viselt, mely szabadon hagyta a szíve fölötti részt. Kezében egy csokor Idrisben virágzó aranyszínű virág. Nyakában a Morgensternek gyűrűje, ujján pedig az eljegyzésük alkalmából vett gyémántgyűrű volt. Haja vörösen izzott a sok aranytól, szemében pedig boldogság, mérhetetlen nagy boldogság csillogott.

   Jace alig bírta visszatartani a ragyogását. Eddig még nem látta a lányt a ruhájában és most egyenesen megbabonázta a látvány. Alig tudta elhinni, hogy ez a valóság.

   Clary lassú léptekkel közeledett az emelvény felé. Mikor szembekerültek egymással, Isabell elvette a lánytól a csokrot, Jace pedig megfogta mind a két kezét és rámosolygott szerelmére. Elmerültek egymás tekintetében és megszűnt körülöttük a világ. Nem hallották Robert beszédét, nem látták a tömeget, csak ketten voltak és senki más.

   A kábulatból az utolsó mondat szabadította fel őket.

-          Most vegyétek kezetekbe egy-egy irónt és rajzoljátok fel egymásra az Elkötelezettség rúnáját! – dörmögte mély hangján Robert. – Először a karotokra majd a szívetek fölé.

   Jace elvette az egyik irónt és gyengéden megfogta Clary karját. Puha bőréhez érintette és lassú, pontos vonalakat kezdett húzni. Papíron oly sokszor gyakorolta, hogy csukott szemmel is menne neki. De ide vagy oda a sok gyakorlás, teljesen más úgy meghúzni a vonalakat, hogy tudod, örökre szól. Próbált mély lélegzetek vételével csitítani szíve dobogásán, közben uralni az erejét, hogy még véletlenül se égesse meg a lányt. Eszébe jutott egy idézet egy francia írótól és suttogva mondta miközben a lányra rajzolt.

-          Kezet csak megfogni szabad. Elveszíteni vétek. Ellökni átok. Egymásba simuló kezek tartják össze az Eget s a Világot.

   Clary mosolyogva fogta meg a fiú kezét, illesztette hozzá az irónt és kezdte el meghúznia vonalakat. Furcsa módon nem égető érzést keltett, hanem bizsergetőt és kellemest. Úgy érezte eddig üres volt és most félig megtelt.

   Ezután Jace a lány szíve fölé rajzolt. Érezte, hogy a lány szíve hevesen ver. Utána Clary mosolyogva nézett a fiú szemébe, majd le az inge gallérjára. Óvatosan megfogta, majd kigombolta. Teljesen sima bőr tárult fel a lány előtt. Végigsimította és aggódó szemmel emelte fel a fejét Jace arcához. Értette mit akart ezzel mondania lány. Ugyanazon a helyen volt annak idején az a borzalmas rúna is, ami összekötötte Sebastiannal. Tekintete elkomorodott és bólintott. Jobb elfelejteni a múltat, vagy ha az emlék meg is marad, a fizikai helyét egy másik, szebb váltsa fel.

   Clary rajzolni kezdett és suttogva azt mondta:

-          Mosolyogj! Az mindig bejön!

   Jace szélesen levigyorgott a lányra.

   A borzongás egyre erősebb lett és érezte, amint feltöltődik. Tudta, hogy most már soha nem lesz egyedül és mindig lesz valaki, aki támogatja, segíti őt.

   Amint Clary elvette a kezét az Elkötelezettség rúnák felragyogtak a testükön, majd pár másodperc múlva kialudtak és nem fekete, hanem arany színben kanyarogtak rajtuk.

   A vendégek tapsolni kezdtek és az ifjú házaspárnak csak most tűnt fel, hogy rajtuk kívül még mások is vannak a teremben.

   Clary átkarolta Jace nyakát és megcsókolta. A vendégek most már tapsoltak és fütyültek is. Jace nevetve engedte el Claryt, majd felemelte és háromszor megpördült vele. Mind a ketten nevettek, aztán Jace letette, Clary pedig beletúrt kedvese hajába és még egyszer megcsókolta.