12 nap karácsony 10. nap - A Kör

Sziasztok!

Annabell alkotása:

 

12 nap karácsony 10. nap - A Kör

Sziasztok!

Ez pedig Sophie alkotása.

 Azt mondják a zenének igazán nagy ereje van: megnevettet, megsirat, bűntudatot ébreszt és olykor eszünkbe juttatja a múltat, azt a múltat, ami elől menekülünk, amit legszívesebben meg nem történtté tennénk. Luke-al ez utóbbi történt, miközben Manhattanba tartott, hogy megkeresse azt a személyt, aki számára olyan volt, mint az embereknek a levegő; nélküle lehetetlennek tűnt élni. Összehúzta szemöldökét, amikor a „Losing my religion” megszólalt a rádióban. Utálta ezt a számot. Talán pont azért mert úgy érezte róla írták, arról a Luke-ról, aki egykor volt. Nem tudott uralkodni magán így szép lassan hagyta, hogy a zene dallama elvigye őt messzire, egy olyan helyre, ahol már régen járt, egy olyan időbe, amit már rég elfelejtett.

 Luke szerette Idrist reggelente. Volt valami nyugtató a tájban, a levegőben, az emberekben, ahogy mindenki megy a dolgára. Mostanában ritkán járt Alicante-ban, a Kör rendszeres gyűléseket tartott és Valentine közölte velük, hogy veszélyes lenne a városban mászkálni, mivel a Klávé mindenhol ott van és figyel. De Luke-nak hiányzott a város és most egyébként sem tudott volna egy helyben ülni. Kétségei voltak. Még soha nem volt rá példa, hogy megkérdőjelezze Valentine-t.
 Miután Luke körbejárta Alicante összes kis utcáját arra eszmélt, hogy Valentine házának ajtajában áll. Kopogott. Még azt se tudta, mit mondjon neki, vagy, hogy mondjon-e egyáltalán bármit is. Muszáj megtennem – gondolta magában – Jocelyn-ről van szó. Az ajtó kinyílt és Valentine állt vele szemben. Luke meglepetésére a férfi úgy nézett ki, mint aki egész éjjel fent lett volna; fekete karikák éktelenkedtek a szeme alatt, arca, mintha ráncosabb lett volna.
 – Szervusz Lucian. Mi járatban? – kérdezte, Luke arcát fürkészve.
 – Szia! Gondoltam elnézek hozzátok, hogy minden rendben van-e.
 – Hogy minden rendben van-e? – Valentine értetlenül nézte barátját. – Ezt jelen pillanatban én is kérdezhetném tőled. Nem szoktál csak úgy idejönni azzal, hogy „minden rendben van-e?”.
 Luke habozott egy kicsit. Vajon mit fog szólni legjobb barátja, ha elmondja neki, hogy azért jött el hozzá, mert a felesége elpanaszolta, hogy fél tőle. – Igazából beszélni szerettem volna veled.
Valentine hátranézett a házába, mintha attól félne, hogy figyeli őket valaki.
 – Gyere Lucian. Sétáljunk egyet. – Majd elindultak Valentine birtokán.
Luke úgy ismerte a birtokot, mint a saját tenyerét. Rengetegszer járt már itt és sok szép emlék kötődik ehhez a helyhez. Általában, amikor együtt mentek vadászni, ebben a házban készültek fel és sokszor tartották az edzéseket itt, kint az udvaron.
 – Miről szerettél volna beszélni? – szólalt meg váratlanul Valentine.
 – Jocelyn-ről lenne szó – ahogy Luke a férfira nézett, az összeráncolta homlokát és kérdőn nézett rá vissza. – A minap beszéltem vele és azt mondta….azt mondta, hogy éjszakánként hangokat hall, sikolyokat.
 Valentine arcán meglepettség és düh elegye találkozott. A távolba meredt néhány pillanatig majd már kisimult bőrrel nézett vissza Luke-ra.
 – Tudod, Jocelyn-t megviseli a terhesség. Már én is észrevettem, hogy mostanában furcsán viselkedik. Mint, aki tudod….hallucinálna. – az utolsó szó szinte suttogva hagyta el a száját. De volt valami Valentine hangjában, valami, amitől Luke úgy érezte, ez nem az a férfi, akit évekkel ezelőtt megismert. – De tudod – folytatta – szerintem csak egy kis pihenésre van szüksége. Ma, miután véget ér a gyűlés, mit szólnál, ha elmennénk vadászni egyet? Pangborn úgy hallotta, van egy csapat vérfarkas az erdőben. – Luke kis szünet után mosollyal az arcán bólintott egyet.
 Miután vissza indultak a házhoz, Luke-nak minden kétsége tovaszállt. Barátjának igaza lehet, Jocelyn csak kifáradt és a terhesség miatt hallja, azokat a dolgokat.

 A megbeszélés ugyan úgy zajlott, ahogy általában. Valentine arról beszélt, hogy a Klávé egyre súlyosabb bűnöket követ el és ez ellen már muszáj lesz fellépni.
 – Még jó, hogy nem engedik be a házainkba az Alvilágiakat! – panaszolta vezetőjük.
Luke büszke volt, hogy a Kör tagja lehet. Szerette ezeket az embereket. A családjának tekintette őket, olyan családnak, akik kiállnak egymás mellett és megvédik egymást, ha kell saját életük árán is. Az egyetlen dolog, ami feltűnt Luke számára az Hodge, ugyan is Hodge nem vett részt a gyűlésen, ami nem volt rá jellemző. Amikor Luke megkérdezte Valentine-tól, hogy a férfi merre van, ő azt felelte, egy neki szánt feladatot végez el éppen.
 Miután a megbeszélésnek vége lett, Amatis, száját felfelé görbítve intett egyet testvérének majd haza indult. Akkor még nem gondolta, hogy másnaphoz képest legközelebb 15 év múlva találkoznak újra. Valentine lépett oda Luke-hoz és átkarolta.
 – Akkor, indulhatunk? – kérdezte a férfi.
 – Persze…….

 A zene, ami a rádióból szólt sipító hangot hallatott, mint amikor a mikrofont túl közel viszik az erősítőhöz. Luke hirtelen feleszmélt a volán mögül. Az orra alatt káromkodott egyet majd kikapcsolta a rádiót. Az eddigi gondolatait elhessegette és már csak egyetlen egy cél lebegett csak a szeme előtt. Megtalálni Őt.

12 nap karácsony 10. nap - A Kör

Sziasztok!

Ez Fummie alkotása, amit tegnap ígért. :P

Aranyfény

Jocelyn elmosolyodott, ahogy meglátta Valentine-t belépni a terembe. A fiú úgy nézett ki, mint egy angyal, elég nagy feltűnést keltett megjelenésével; fehér ing és nadrág volt rajta, ami csak még jobban kiemelte szőke, szinte már fehér haját. A vékony anyag mögött látszottak a karjára és mellkasára rajzolt fekete rúnák. Jocelyn zöld bársonyruhát viselt, illett a szeméhez és vörös, kontyba tűzött hajához. A terem lenyűgöző volt: fehér és arany pompába öltöztették a helyiséget, a magas mennyezett gyémántként csillogott, középen pedig helyett kapott egy szökőkút. A szervezők most igazán kitettek magukért, hiszen ilyen gyönyörű és csillogó bálon még sosem vettek részt. Valentine, ahogy meglátta Jocelynt, odasietett hozzá, hogy csókkal üdvözölje kedvesét, minden héten eljöttek a bálra, ahogy a Kör legtöbb tagja, most sem volt ez másként. Lucian, mint mindig, parabataia társaságában lépett be az ajtón, de mivel mindenki az angyalra hasonlító Árnyvadászra figyelt, ezért senkinek sem tűnt fel a szürke inget viselő fiú.

- Lucian, annyira örülök, hogy eljöttél – üdvözölte Jocelyn széles mosollyal barátját.

- Jocelyn, most is gyönyörű vagy – mosolygott vissza a férfi. Idegesen nézett körbe, nem ámulva, inkább, mint aki felméri a terepet. Láthatóan feszengett, sosem szerette a bálokat, ha tehette, kihagyta, viszont Valentine-t a világ végére is követte volna, és ha a fiú úgy kérte, hát ő jött.

- Az én Jocelynem mindig gyönyörű – vetette közbe Valentine, majd átkarolta szerelmét, aki pirulva fogadta a bókot. Bár már több mint egy éve együtt voltak, a nő még mindig nem szokta meg a sok felé forduló figyelmet. Nem csak barátjától, hanem, mindenki mástól is, hiszen Valentine volt a Kör vezetője, a Kör összes tagja bízott bennük, hallgatott rájuk, figyelt a szavukra, akár a férfi beszélt, akár Jocelyn. Igyekezett mindig jól dönteni, helyesen cselekedni, de mindig szem előtt tartotta Valentine érdekeit.

- Felkérhetlek egy táncra? – nyújtotta a karját a szőke fiú a lány felé kissé meghajolva, aki előbb ránézett Lucianra, és csak azután bólintott. Kezét a fiúéba csúsztatta, majd a táncolók közé léptek, és felvették a lassú ritmust. Boldognak tűntek, gondtalannak, és azok is voltak, Valentine talán nap nap után azon gondolkozott, mit lehetne megváltoztatni, jobbá tenni a Klávéban, most viszont ő is félretette gondjait, és csak élvezte a táncot, hogy Jocelyn testét szoríthatja, láthatja a ragyogást a szemében. A lány élvezte a táncot, örült, hogy egy éjszakára félreteheti a gondokat, a szervezést, az újabb megoldandó feladatokat, és csak arra kell koncentrálnia, hogy ne essen el, ami meglepően könnyű volt. Valentine nem csak okos és lenyűgöző volt, hanem remek táncos is, siklottak a teremben, mint két angyal, és úgy is néztek ki. A fiú úgy sugárzott, hogy elnyomta még a mennyezet ragyogását is, a belőle áradó erő és hatalom mindenkit elbűvölt. Nem véletlenül volt ő a Kör vezetője. Nem csak okos ötleteit szerették, azt, hogy változtatni akar, hanem vonzotta őket a különleges energia.

A zene egy pillanatra elhallgatott, míg átadta a helyét egy más ritmusnak, de a pár ezt már nem várta meg, a terem szélén álló asztalokhoz mentek, hogy leüljenek egy kicsit. Lucian éppen Robertnek magyarázott valamit nagy hévvel, amikor csatlakoztak hozzájuk.

- …akkor rejtőzködnünk sem kéne, sokkal több elismerést kapnánk a kemény munkánkért – fejezte be, mikor Valentine és Jocelyn leültek asztalukhoz, majd barátjához fordult. – Épp azt ecseteltem Robertnek, milyen zseniális ötleted támadt legutóbb – magyarázta vidáman.

- Lucian, ha mindenkinek elmeséled, nem is lesz értelme a következő gyűlésnek – nevetett a szőke, szavaival ellentétben egy csepp harag sem volt benne. Imponált neki a figyelem, és az irányába mutató csodálat, jól érezte magát benne.

- De olyan jó ötleteid vannak mindig, hogy képtelen vagyok magamban tartani – szabadkozott Lucian, habár nem volt bűntudata. Nem sokára úgyis minden tag meg fogja tudni, mit terveznek, mit számított, hogy valaki kicsit hamarabb értesül az információkról.

- Azért legközelebb igyekezz magadban tartani, nem véletlenül beszéljük ezt meg a gyűléseken – felelte Valentine, majd meg sem várva a választ szétnézett a teremben. A középen álló szökőkút láttára felcsillant a szeme, majd felpattant székéről.

- Hölgyem – fordult Jocelyn felé, és újból nyújtotta a kezét.

- De hát csak most ültünk le – válaszolt a lány, azonban hagyta, hogy kedvese oda vezesse, ahova szeretné. Mielőtt belevesztek volna a tömegbe, Valentine még egy cinkos kacsintást küldött Lucian felé, aki szájával a „Sok szerencsét!” tátogta vissza.

A szőke Árnyvadász megállt a szökőkútnál, szembefordította magával az értetlen lányt.

- Jocelyn, drágám – kezdett bele, úgy tűnt, nehezen találja a szavakat. A lány még sosem látta ilyennek, mindig magabiztos ember volt, aki tudta, mit kell mondani. – Elég régóta ismerjük egymást, és már jó ideje annak is, hogy együtt vagyunk. Talán túl fiatalnak gondolod magad, de szeretjük egymást… szeretlek… hát akkor mire várjunk? – kérdezte, majd lassan féltérdre ereszkedett, miközben egy dobozkát halászott elő zsebéből, ekkor látta meg Jocelyn arcán a meglepetést és az örömöt, és tudta, hogy milyen választ kap majd a kérdésére.

- Jocelyn Fairchild, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

A lány arcára minden érzelem kiült, amit most már a teremben lévők leplezetlenül bámultak, a leírhatatlan boldogság mellett volt hitetlenkedés és vágy is.

- Igen – nyögte halkan, majd elképedve figyelte, ahogy Valentine az ujjára húzza a gyűrűt, melynek arany csillogása fényesebbnek tűnt az egész bálnál.

- Köszönöm – lehelte Valentine, miután felállt, majd magához vonta szerelmét egy csókra.