Anett alkotása

Itt a folytatás, aki várta! :D

Shax démon - harapás

- Vigyázz, Will! Mögötted! - kiáltott Tessa, miközben egy Shaxba döfte a pengékét, mire az rögtön széthullott.

Will villámsebesen megfordult és hárította a démon egyik csapását, aztán elhajolt a másik elől. A Shax ezen minden eddiginél jobban feldühödött, és előrelendült, súlyát is a következő vágásba adva, azonban Will egyetlen mozdulattal levágta a végtagja felét. A Shax dühében a keze felé kapott - és megmarta.

- Az Angyalra! Hogy az az undorító fejed száradna le! - kiáltott Will és máris égni kezdő kezéből áttette a másikba szeráfpengét, majd egy szemmel követhetetlenül gyors vágás - sorozattal addig kaszabolta a démont, amíg az is szét nem hullott, porfelhőbe vonva Willt.

- Will! Megmart? - Tessa hangjába félelem vegyült. Pontosan tudta, mivel jár a harapás, és se a maga, se más bőrén nem akarta megtapasztalni.

- Meg. Segíts Cecynek a démonjával, aztán rögtön indulunk. Amilyen hamar csak lehet, az Intézetbe kell jutnunk.

Tessa odarohant Cecily-hez, és együtt néhány perc alatt legyőzték a démont, bár Cecynek lett egy nagy horzsolás az arcán.

- Ha Gabriel ezt meglátja - kezdte - biztos, hogy ki… Mi a baj, Tessa?

- Willt megmarta egy Shax. Azonnal vissza kell mennünk az Intézetbe.

- Úristen! Hol? Nagyon súlyos? - Cecily hangján némi pánik érződött, pedig többnyire higgadt maradt.

- A karján, több helyen, és az Angyal szerelmére, te nem jársz démonológiára?! Persze, hogy súlyos! - kiáltotta Tessa már a kocsi felé futva.

Will bent ült… eszméletlenül.

- Cyril! Csapjon oda! Will! Will? Mikor ájult el, Cyril? - hajolt ki a lány az ablakon.

- Nem tudom! Néhány perce, legfeljebb.

- Charlotte!

- Szia, Tessa, eredm…

- Nem érdekes, Willt megmarta egy Shax! Már több, mint tíz perce eszméletlen, lázas, remeg, és olyan… kemény! Mintha belülről feszítené valami! - Tessa nem bírta tovább, és elsírta magát, ahogy Cecily néhány perce.

- Cyril, Henry - szólt Charlotte gyakorlatiasan az érkező férfiaknak - vigyétek a gyengélkedőre! Cecily, menj a könyvtárba, hála az égnek egy erről szóló könyv hever az asztalon. Tessa, te szedd össze, amit csak tudsz ahhoz, hogy lekezelhessük a sebét! Én idehívom Magnus Bane-t, akárhol legyen. Szükségünk van rá, és ide fog jönni, még ha Zambiában van is!

Tessát kicsit megnyugtatták Charlotte erőteljes szavai. Csak nemrég tanult a Shaxokról, úgyhogy még az eszében voltak a szükséges anyagok - legalábbis a nevük.

Percekkel később különböző gyógynövényekkel és a hatásukat felerősítő szerekkel megrakodva lépett be a gyengélkedőre - majdnem Magnus Bane-be ütközve.

- Magnus! Hála az égnek, hogy…

- Nincs rá idő, Tessa. Mióta eszméletlen, milyen erős Shax volt, hány harapás, hol történt, mit hoztál, és miért ilyen komor az öltözéked? Vegyél csillámport, napsugaram. - Magnus nem is Magnus lett volna ez utóbbi megjegyzés nélkül.

- Körülbelül negyed órája, az egyik legerősebb, amit valaha láttam, a Dragon’s Girl mögött, nem tudom, pontosan mit hoztam, és ez harci öltözék - rakta le Tessa a kezében lévő dolgokat a Will ágya melletti kisasztalra.

Tény és való, Magnus stílusa kifogásolható, de Tessa megnyugodott tőle. Boszorkánymester, ismeri, és eltereli a figyelmét arról a tényről, hogy Will másnap reggelre meghalhat, az pedig már csak hat-hét óra.

- Hol van már az a másik lány azzal a könyvvel? Én se tudhatok mindent! - hajolt Magnus Will fölé. Szétvágta a fiú ruhájának ujját, amit vörös és fekete vér borított, meg valami fehér, híg folyadék. Shax méreg.

Magnus felszisszent. - Te szent én, ez meg mit csinált?! A démon szájába dugta a kezét egy kellemes masszázs reményében? Nem lennék benne biztos, hogy meg tudom gyógyítani, és ha sikerül is, sokkal érzékenyebb marad a Shax démonokra. Bár nem hinném, hogy ilyen még egyszer előfordulna. Okos fiú ez, érti, ha valaki nem kívánja megmasszírozni.

- Csak csináld, jó? - förmedt rá Tessa. Ha Magnus így folytatja, Will halott lesz, mire egyáltalán hozzákezdhetne a gyógyításához.

- Jól van, na! De ez egy mínusz pont volt, ugye tudod? Most pedig hess kifele! Ez nem neked való lesz- Magnus egy intésére kinyílt az ajtó, Tessát pedig valami kifelé taszigálta.

- De én itt… - kezdte volna, azonban az ajtó az arcába csapódott, a zárak pedig hallhatóan a helyükre csúsztak.

- Ez bolond. Hogy fog így Cecily bejutni a könyvvel??

Tessa egy órányi tétlen félelem és remény közt való őrlődés után visszament a gyengélkedőhöz, és megpróbálta kinyitni az ajtót. Szerencsére nyitva volt, tehát Magnus nyilván végzett. Ahogy lenyomta  a kilincset, egy darab papír tapadt a kezéhez. Tessa megfordította, és Magnus jellegzetes, cirádás írását látta: Ne sikíts, nem harap, ami bent van.

Nagyon vicces.

Aztán belépett az ajtón… és egy kiáltás szakadt ki a torkából.

Jem - Jem - ült Will ágya mellett, pergamenszínű köpenyben, sebhelyesen, sápadtan.

Mintha érzelmek tükröződtek volna az arcán. Bizonytalanság, talán, de ez ugyanannyira semmitmondó volt, mintha csuklyája alá rejtené az arcát.

Tessa hallotta meg a lány az elméjében Jem hangját.

- Túléli? - suttogta, és az ágy másik oldalára lépve elnézett Willre. A fiú arca fehér lett, ajkai lilás színt öltöttek. A karján gyógyító, erő és lelkierő rúnák sorakoztak.

- Lelkierő? - Úgy látszik, csak kérdezni tud.

Hogy túléli-e, azt nem lehet tudni, de elég erős hozzá. A kritikus pont, hogy akarja-e.

- Akarja-e? Miért ne akarna élni? - nézett Jemre Tessa döbbenten.

Emiatt kellenek a lelkierő rúnák. A méreg azonnal a szívébe jut, és elbizonytalanítja. Ugyanezt teszi az agyával is. Megtámadja, és olyan gondolatokkal ülteti tele, amik arra biztatják, hogy adja fel. Jem hangja szenvtelen volt, szemei pedig lehunyva süppedtek arcába. Semmi nem volt rajta, amiből ki lehetett volna olvasni az érzelmeit.

- Jem… Hogy kerülsz ide? - jutott Tessa eszébe. - Senki nem szólt a Testvéreknek, ha meg igen, akkor sem téged küldenek.

Valóban. Magnus Bane üzent oly módon, hogy csak nekem legyen róla tudomásom. Szerinte itt kell lennem mellette.

- Te kiszöktél a Néma Városból? - meredt Tessa rá.

Mondhatjuk. Igazad volt akkor régen: tényleg nem tudom megállni, hogy ide ne jöjjek, ha valami nagy baj van. Ez az egy jó a jin fenben: nem tudták miatta eléggé kiölni belőlem az érzelmeket ahhoz, hogy pártatlanul, elfogulatlanul és érdektelenül elmélkedjek tovább.

- Mióta vagy itt?

Csupán néhány perce. Will ezalatt tucatnyiszor kimondta a nevedet, és azt, hogy maradok. Küzd. Engem is szólított, de csak azért, hogy bocsánatot kérjen. Mint mindenki.

- Jem… - ült le Tessa, kissé elbizonytalanodva.

Igen?

- Te tényleg… érzel… még? Azért jöttél el, mert fontos neked?

Igen. Igen, fontos, és ha meghal, nem biztos, hogy nem követem.

- Jem! Ez eszedbe se jusson! Úgy beszélj, hogy ő is hallja! Hallja, hogy itt vagyunk!

Eddig is ezt tettem. Tisztában vagyok vele, milyen komoly segítség a halál küszöbén, ha van valami, ami itt tart.

- Tessa… Jem… Hagyj… - hallatszott hirtelen Will nyöszörgése.

Hallod? Elég erős. Tessa… mesélj a többiekről! Cecilyről és Gabrielről, meg Sophie - ékról. Azóta nem találkoztam velük, hogy…

- Jó. Mesélek.

- Jem - Tessa álmos volt, a szemei majd leragadtak, de ez a kérdés nagyon fontos volt. - Mi most… ebben az évben találkozunk még? A hídnál? Vagy ez is túl veszélyes, és…

Nem. Úgy értem nem túl veszélyes. És az a találkozás a kettőnké, senki másé, még ha az a más eszméletlen is. Most pedig szerintem aludj. Fölösleges ébren maradnod.

Tesa rögtön mély, álomtalan alvásba merült, kényelmetlenül elomolva a széken. Órákkal később ébredt Jem érintésére.

Túléli hallotta a fejében a hangját.

- Köszönöm - sóhajtott Tessa.

Nekem most el kell…

- Tesa? Jem? Mindketten itt vagytok? Helyes. Ünnepeljetek, ugyanis elég komoly döntés volt, hogy visszajöjjek, de úgy döntöttem, nem fosztalak meg titeket egy ilyen kaliberű csodától, mint én - suttogta Will.

Jemnek igaza lett. Will túléli, és olyan, mint régen. A Shax méreg túl gyenge volt. Hála az Angyalnak.

Anett alkotása - Az első találkozás a Blackfriars hídon

Sziasztok!

Ez az alkotás nem része a 10 napos karácsony, de egész évben szívesen látom a fanfictionöket. 

Figyelmeztetés: Clockwork Princess - A hercegnő spoiler!

Az első találkozás a Blackfriars hídon

- Bocsáss meg, Will, el kell mennem sétálni. Ki kell szellőztetnem a fejem - mondta Tessa a férjéhez bújva.

- Miért? - kérdezte Will. A hangja kicsit rémült volt-az elmúlt évben nemigen volt ilyen, mindent megbeszéltek, nem titkolóztak.

- Csak… tudod, Jem egy éve ment el. Egy éve nem láttam, és se mi nem mehetünk a Néma Városba, hogy meglátogassuk, se ő nem jöhet ide.

- Tudom. Annyira furcsa… a parabatai kapcsolatunknak vége, már ami a rúnás-hivatalost illeti, de érzek valamit. Olyan, mintha a tudat- vagy szívalattim még mindig össze lenne kapcsolva kicsit Jemmel - sóhajtott Will és lehunyta tökéletes kék szemeit.

- Szerintem - mosolygott fel rá Tessa - ti sosem fogtok teljesen elválni. Messze több voltatok egyszerű parabataioknál.

- Na, indulj, Tess. Még a végén elsírom magam a csodásan dramatikus szavaidon - húzodott hátra halvány mosollyal az arcán Will. - Biztos ne kísérjelek el?

- Biztos. Szeretnék egyedül maradni a gondolataimmal.

- Azt mellettem is megteheted.

Tudom, hogy Henry dolgozik valami izén, ami elvileg hozzávetőlegesen képes megmondani, mire gondolunk, de még nem használható. - Will újra magához húzta Tessát és a hajába temette az arcát. Még mindig az a pajkos Will volt, mint régen, de csak kívűl. Belül sokkal ragaszkodóbb lett, ki merte mutatni az érzelmeit, és kicsit megfontoltabbá vált. Ez utóbbi azt jelentette, hogy előbb szúrt és utána vágott a régi vágás-hárítás felállás helyett. Így sokkal több démont tudott megölni, ha rájött a vadászhatnék.

- Túl jól ismersz. Kitalálnád, mire gondolok. És lehet, hogy sírni is fogok.

- Tudom. Csak azt mondd meg, hová mész és meddig maradsz.

- Azt hiszem, a híd környékén leszek. Egy órát kérek, rendben? - nézett fel Tessa rá.

- Nem akartalak felelősségre vonni! - mentegetőzött Will. - Csak azért kérdeztem, hogy tudjam, ha baj van. Szólj Cyrilnek, majd ő elvisz egy darabig.

- Köszönöm - csókolta meg Tessa, aztán elindult kifele.

- Soph… - akart kiáltani a folyosón, de megint eszébe kellett juttatnia, hogy a volt szolgálólány már Gideon oldalán él, mint árnyvadász - és ragyog.

 - Hát jó. Megy egyedül is…

Tessa már jó tíz perce ült a Blackfriars hídnál. Tudta, hogy Jemnek nagyon kockázatos kiszöknie, és hajlandó volt bármeddig várni. Legfeljebb sétál néhány utcányit, hogy küldhessen Willnek egy üzenetet Cyrillel.

Tessa hirtelen valami furcsát érzett - ahogy felnézett, egy pergamenszín köpenybe burkolózott alakot látott meg. Jem.

- Tessa - hallotta meg a fiú hangját, hála az égnek nem az elméjében.

- Jem... hát nem varrták be a szádat?

- Nem. Nem is fogják. Az is komoly probléma, hogy a némító rúnák hogy kerüljenek majd rám. Tudod, a jin fen - állt meg Tessától néhány lépésnyire, és kissé zavartnak látszott.

- Jem! - szakadt ki Tessából. - Én… Szabad nekem…

- Megölelhetsz, Tessa, de nem akarod - mintha keserűség vegyült volna egyre színtelenebb hangjába. Olyan volt, mintha a jin fen most Jem lelkének a színét vette volna el. - És én sem. Túlságosan más lenne.

Tessa nem válaszolt, csak a fiú szemébe nézett és próbált a színére -barnás-ezüstös-aranyos- koncentrálni, hogy ne sírja el magát. Hiába, egy hívatlan könnycsepp legördült az arcán. Jem… teljesen megváltozott.

- Tessa! Ne sírj, kérlek! Nem akartalak megbántani. Sokkal jobban örülök neki, hogy láthatlak, mint azt el tudnád akár csak képzelni. A Néma Város szörnyű. Komor és unalmas. Az elmúlt egy évben egyedül az tartott vissza attól, hogy újra ember legyek és meghaljak a jin fen miatt, hogy találkozhatok veled. - Jem felemelte a kezét és majdnem Tessa arcához érintette.

Így álltak, majdnem egymáshoz érve és Tessa majd megőrült, hogy a fiú sebhelyes tenyerébe hajtsa az arcát.

- Tessa… Mi van Willel? - fordult Jem a lány felé, kezével tartva a fején a csuklyáját.

Tessa a híd kőkorlátjára könyökölt, és sóhajtott egyet. - Ő … most már elfogadta a helyzetet, legalábbis nagyjából. Kifele azt mutatja, hogy teljesen megbékélt azzal, hogy talán már sosem lát többé téged, de igazából olyan, mintha hiányozna egy része. Vagyis, hiányzik is. Hiányzol. Nem tudom, mit tehetnék… hogy legalább ne álmodjon rosszakat. Csaknem mindig úgy ébred fel, hogy az ágynemű izzadságtól nedves, ő maga pedig a te nevedet suttogja vagy kiáltja, és aztán rám néz és olyan erővel szorít magához, hogy nem kapok levegőt, de…

- Jobb lesz. Néhány év múlva elmúlik.

- Szeretnéd, hogy elmúljon? - fordult kíváncsian felé Tessa. - Mármint, hogy ne gondoljon rád annyit.

- Őszintén? Magamnak nem, de neki azt kívánom, hogy felejtsen el annyira, amennyire lehetséges. - Jem arcán nem tükröződtek érzelmek.

- Pontosan tudod, hogy ez nem fog megtörténni, és ez a felejtsen el annyira, amennyire lehetséges az az állapot, ahol Will most tart. Nem hiszem, hogy soha többet nem fogtok találkozni. Biztos vagyok benne, hogy ha súlyosan megsérül, nem tudod megállni, hogy az Intézetbe gyere.

- Nem tehetem - költözött vissza Jem hangjába a semmi.

- Miért, ezt talán megteheted? Hogy találkozz velem? - nézett Tessa kihívóan a fiú csuklyája alá, csakhogy Jem elfordította a fejét, és avizet nézte.

- Ez teljesen más. Enélkül megbolondulnék. Talán már meg is bolondultam.

- Nem, Jem, te sosem…

- Hagyd, Tessa - szakította félbe Jem. - Lejárt az időnk. Vissza kell mennem és neked is.

- Most? Máris? De olyan kevés volt… - Tessa úgy érezte, ez lehetetlen. Minden évben újra elválni Jemtől- olyan lesz, mintha minden egyes alkalommal kiszakadna egy része, egészen addig, amíg már nem marad belőle semmi.

- Nem maradhatunk. Vigyázz Willre, Tessa! Vigyázz a többiekre is. És vigyázz magadra? Mostantól  az örökkévalóság végéig- minden évben látni akarlak. Viszlát, Tessa! - Jem ugyanolyan hangtalanul és gyorsan tűnt el a leszálló ködben, ahogy érkezett.

Tessa elsírta magát. - Viszlát, Jem - hüppögte, és érezte, hogy a szíve egy darabja lehasad. Az első. Nem is olyan sokára vége. Nem bírom ki ép ésszel és szívvel.

A lány könnyei végül elapadtak, felegyenesedett és elindult.

Erősnek kell lennem. Jemért. Willért. A szívemért - a következő találkozásért, hogy legyen minek széthasadnia.

Aki elolvassa, legyen szíves leírni a véleményét! Köszi *<:)

Fummie fanficje

Sziasztok!

Fummie is írt egy fanfic történetet, méghozzá a Pokoli szerkezetekhez kapcsolódóan, de nem kell megijedni, nem Clockwork Princess spoiler. :)

Tiszta és fehér

Van valami megnyugtató a hópelyhekben, ahogy halkan hullanak a föld felé. Egynek még nincs ereje, könnyen elolvad az ember tenyerében, de ha összefognak, együtt erősek lesznek. Fehérré varázsolják a tájat, békességet és nyugalmat hozva. Megtisztítanak és eltakarnak, így mintha a bűnök is elfelejtődnének. Ártatlannak látszik minden, egy új élet ígérete, a változásé, a jobbé.

Egy fekete hajú kisfiú ült az ablakpárkányon, és nézte a kavargó hóesést. Ragyogó kék szemei csillogva tágra nyíltak, arca olyan közel volt az üveghez, hogy lehelete nyomot hagyott, de ő nem törődött ezzel. Szerette a havat, Walesben olyan ritkán esett az éghajlat miatt. Csapadék leginkább eső formájában érkezett, ezért is volt különleges arra kelni, hogy ragyogó fehérség teríti be az udvart.

Persze Will már korábban felébredt, mintha megérezte volna, és talán így is volt. Az egész ház az igazak álmát aludta még, szülei és két testvére meg sem fordultak az ágyukban, mikor a fiú elosont a szobájuk előtt. Belopakodott a nappaliba, ahol a hideggel nem törődve, pizsamában odakuporodott a nagy ablak elé, és egészen addig nézte a fehérbe öltöző kertet, míg a család többi tagja fel nem ébredt. Csendesen kivárta a reggelt, amíg nővérei nem csatlakoztak hozzá, hogy együtt gyönyörködjenek, de móka csak reggeli után kezdődött.

A gyerekek melegen beöltöztek, hogy aztán egész nap a hóban játszanak. Hemperegtek, egymást dobálták, hóembert építettek és sokat nevettek. Will kedvence a hóangyal volt, imádta a friss hó ropogását, amikor belevetette magát. Gyerek volt még, az önfeledt szórakozás neki ezt jelentette, és ilyekor úgy érezte, nem is lehetne boldogabb.

Este letelepedtek a kandalló elé egy-egy bögre forró kakaóval, közben pedig apjuk történeteket mesélt nekik a jóról és rosszról, démonokról és angyalokról. A fiú akkor már tudta, ebben több igazság van, mint gondolná, mert Árnyvadászok tényleg léteznek, ő maga is az. A nap legjobb időszaka volt ez. A hideg után a kandalló kellemesen forrónak tűnt, a család pedig olyan boldog, gondtalan volt, mint máskor soha. A hó nem csak a tájat, de az embereket is megváltoztatta.

Walesben sosem volt tartós vendég a hó, rendszerint csak egy-két napig maradt. Másnap jött az eső, elmosta az angyalokat, és a helyükön nem maradt más, csak latyak és sár. Will leverten bámulta az undok csapadékot, amely elvette a legszebb dolgot, amit szeretett a vidéken. Ezeket a napokat gyűlölte legjobban. Hamar megtanulta, hogy a kellemes dolgok sosem tartósak.

Erre gondolt akkor is, amikor tizenhét évesen a londoni Intézet ablakán nézte a fehéren kavargó pelyheket. Londonban még ritkább volt a hóesés, mint Walesben. De most nem tudott örülni ennek. Hiába kelt fel korán, hiába várja testvéreit, Ella és Cecily már sosem ülnek mellé, hogy a tájban gyönyörködjenek. Nem mennek ki játszani, hóembert építeni, hemperegni, hallgatni a ropogást. Ezen a helyen még csak nem is ropog a hó, inkább csak elolvad, mielőtt földre érhetne. Semmi vidító nem volt már a hóesésben. Csak arra az életre emlékeztette őt, amit annyira szeretett, de már soha nem kaphat vissza. Mélyet sóhajtott, mintha az egész lelkét ki akarta volna préselni a száján. Minden nap gondolt a családjára, de ilyenkor volt a legfájdalmasabb. Amikor eszébe jutott, mi mindent vesztett el.