12 nap karácsony 7. nap - Víz vagy kék szín

Sziasztok!

És akkor végül az enyém. 

Álom

Évek óta nem álmodott. Nem beszélt róla senkinek, mert senkinek semmi köze nem volt hozzá. És mert félt. Ő, a nagy boszorkánymester. Ha volt valami, amit igazán utált a halhatatlanságban, az a közöny.

Hosszú élete volt, és már több ezer halhatatlant látott, akik egyszerűen elvesztették az érzés képességét. Már mindent láttak, már mindent kipróbáltak, minden megízleltek... Először csak a boldogságot vesztették el. Aztán a vidámság is elmúlt, nem nevettek, még egy halvány mosolyra sem húzták a szájukat. Aztán már sírni sem tudtak, mert mi értelme lett volna keseregni? Elunták magukat, rájuk telepedett a mindennél undorítóbb és félelmetesebb közöny. Tengették a napjaikat, de nem éltek. Már nem voltak érzéseik.

Magnus küzdött. Kipróbált mindent, amit lehetett. Bulizott, ivott, utazgatott, öltözködött, falta az életet. Mások csak nevettek rajta, komolytalannak tartották. Talán csak néhányan voltak, akik sejtették, hogy mindezt azért teszi, hogy védje magát. Hogy megőrizze az érzés képességét.

De ennek ellenére néha úgy érezte, szélmalomharcot vív. Már előfordult, hogy nem nevetett egy viccen, amit régen imádott volna. Volt már tanúja gyilkosságnak, amit teljes közönnyel nézett végig. De a legrosszabb az volt, amikor rájött, egyre ritkábban álmodik. Ez volt az egyik tünet, és minden éjszaka rettegett, amikor lefeküdt, mert attól félt, megint álomtalan álomba merül.

A legutóbbi álma négy éve volt.

De ma reggel, amikor felébredt, még a két világ határán, álom és ébrenlét között tudta: álmodott. Igazából. Évek óta először.

Kékről. Gyönyörű kékről. Minden kék volt: kék volt a víz, amiben a testét megmártotta, kék volt a selyem, amibe burkolózott, kék volt az ég, ahol szárnyalt. És kék volt... Kék volt a szempár, ami hívogatta.

A legkékebb szempár, amit több, mint száz éve látott.

- Hogy is hívták? - gondolkozott.

Alexander.

12 nap karácsony 7. nap - Víz vagy kék szín

Sziasztok!

És érkezik a napi Fummie adag is. :)

Eső

Napok óta ette a szívét a bánat, hiába próbált tőle megszabadulni, tehetetlen volt. Újra felkerekedett, sétálni indult, mint mindig ilyenkor, a friss levegő és a mozgás kitisztította a fejét. Céltalanul járta a várost, gondolatai kicsit sem azzal törődtek, merre megy éppen, a lába úgyis tudta önmagától, hol van a kedvenc helye, ahol végre egyedül lehet. Az eső közben eleredt, ő pedig egy cseppet sem bánta ezt. Szerette az esőt, a cseppek halk koppanását hallgatni, bőrig ázni, és közben nem gondolni semmire. Most is jól jött, pont illett a hangulatához.

Két magas épület közt befordult egy sötét sikátorba. Minden normális ember igyekezett volna minél gyorsabban elhagyni a helyszínt, de nem ő. Tudta, hogy itt nem eshet baja, hiszen évek óta senkit sem látott a környéken, akárhányszor jött is erre. A bal oldali épület oldalán tűzlépcső vezetett végig egészen a tetőig, ezen mászott fel. A magas ház tetejéről belátta az egész várost. Az otthonát, amit imádott, a fényeket, amelyek úgy ragyogtak, mint milliónyi szentjánosbogár, a hangokat, a soha el nem múló nyüzsgést. A csillagokat ugyan nem lehetett látni a nagy fényszennyezés miatt, de nem bánkódott emiatt, a felhők most úgyis eltakarják őket.

Leült a tető szélén végigfutó párkányra, kicsit sem félt a magasságtól, olyan érzése volt, mintha a szél bármikor felkaphatná, ő pedig repülhetne a hátán, míg meg nem unja. Az egyenetlen beton apró mélyedéseiben megállt az eső, belenyúlt a piciny tócsába, és arra gondolt, milyen jó lenne most úszni egyet. Az eső úgy zuhogott, félő volt, hogy nem kell tó közelbe kerülnie, hogy olyan vizes legyen, mintha most jött volna ki belőle. Az éjjel feketévé változtatott mindent, de tudta, milyen színű lenne a víz, ha keresztülsütne rajta a nap. Fényes, ragyogó kék, pont, mint az Ő szeme.

Itt pedig újra eljutott a kezdeti gondolathoz, amit az eső szerencsésen kimosott az agyából. Nem akart Rá gondolni, mert fájt. Fájt az elvesztése, az a sok befektetett energia, amit rászánt, és még csak meg sem köszönte. Kiadta neki a lelkét, átadta az egész szívét, hogy végül apró darabokban kapja vissza. Aztán csak elsétált, nem is törődve, milyen romokat hagyott maga mögött.

Nem akart nem Rá gondolni, mert félt. Félt, hogy elveszti az emlékét, eltűnik, és nem marad a helyén semmi, csak a végtelen üresség.

Lassan kezdte önmagát is elveszíteni, de Őt nem akarta. Nem akarta, hogy ez legyen a vége, bánta, hogy nem másképp cselekedett. Újra átrágta magát a régi „Mi lett volna ha…?” kérdéseken, hasztalanul, mert válaszokat nem kapott most sem.

Azt mondják, a szerelem a legcsodálatosabb érzés a világon. Lehet, de ölni is tud.

12 nap karácsony 7. nap - Víz vagy kék szín

Sziasztok!

Íme Annabell alkotása:

12 nap karácsony 7. nap - Víz vagy kék szín (külföld)