12 nap karácsony 5. nap - Esküvő

Sziasztok!

Technikai okok miatt kicsit megkésve, de érkezik Annebell alkotása is. :)

12 nap karácsony 5. nap - Esküvő

Sziasztok!

És akkor végül az én szösszenetem.

Összekötve

A fehér falak most valahogy másnak tűntek. Jocelyn sokszor járt már a Szövetség Termében, de ezúttal hevesebben dobogott a szíve. Még soha nem volt olyan boldog, mint abban a pillanatban. Lehet, hogy még csak tizennyolc éves, de máris megtalálta, akit szeret. És férjhez megy!

Még egyszer végigsimította földig érő selyem ruháját. Az arany szín és a selyem kissé túl kihívónak tűnt Jocelyn számára együtt, de meggyőzték róla, hogy tökéletes. Ő pedig azt akarta, hogy az legyen. Valentine a legszebb férfi a világon, és ő méltó akart lenni hozzá.

Valaki megérintette a vállát, és Jocelyn rögtön tudta, hogy ki az.

– Lucian – mosolygott, aztán megfordult.

– Mindjárt itt lesz – bólintott a férfi, és megölelte. Jocelyn örült neki, hogy Lucian ott van vele abban a pillanatban. Olyan volt, mint a biztos pont a hihetetlenben. Mert még mindig hihetetlen volt, hogy Valentine őt választotta.

Lucian viszont mindig valóságos volt. A legjobb barátja és Valentine parabataija. Egy család lesznek, ők hárman. Hárman a világ ellen, bármi jön is.

Aztán sorra szállingózni kezdtek az emberek. Az ő szülei, Valentine szülei, a Kör tagjai.

Aztán megjelent ő is. Hófehér öltönyt viselt, és tényleg úgy nézett ki, mintha fény sugározna belőle. Amikor a Szövetség termének üvegtetején keresztül egy napsugár a férfira vetült, szinte angyalnak látszott. Szélesen mosolygott, elbűvölő volt, mint mindig. Laza léptekkel indult el Jocelyn felé, aztán amikor odaért, megfogta mindkét kezét.

Lucian hátrébb húzódott, aztán szép lassan a tömeg köréjük gyűlt. Szabályos kört formáztak körülöttük. Mindenki néma csendben volt. A házasság szent dolog. Az egyik legkomolyabb szertartás, amire egy Árnyvadász vállalkozhat, ennek megfelelően is kezelték.

Valentine ezt a szertartást is olyan természetességgel és határozottsággal kezelte, mint minden mást az életben. Ez volt az egyik dolog, amit Jocelyn úgy szeretett benne.

Elengedte Jocelyn egyik kezét, aztán az irónjáért nyúlt. Olyan volt a kezében, mintha csak egy ecset lenne, gyengéden tartotta az ujjai között. Szinte hihetetlen volt, hogy ezek a kezek egyik pillanatban olyan vadsággal forgatják a kardot, a következőben pedig képesek ilyen finom érintésekre. De Valentine ilyen volt.

Tett egy apró lépést a lány felé, már egészen közel volt hozzá, szinte egymáshoz értek. Aztán lágyan megérintette a nyakát, végigsimított rajta, majd lejjebb csúsztatta a kezét, hogy félrehúzza Jocelyn ruháját.

Jocelyn szíve hatalmasokat dobbant, úgy verdesett, mint egy kismadár. Mintha tudta volna, hogy a rúnát neki szánják, közvetlenül a szívének, ami mostantól a férjéért dobog.

Valentine hozzáérintette a bőréhez irónja végét, és már rajzolta is a rúnát. Jocelyn érezte, ahogyan félkört kanyarint, majd precízen folytatta az apróbb részekkel. Aztán amikor ezt befejezte, finoman visszatolta a ruhát a helyére, és egy égető pillantással ajándékozta meg, mielőtt a kezéért nyúlt volna. Most a karja következett, amellyel védeni fogja a férjét a legkeményebb harcokban is.

Jocelyn menyasszonyi ruhájának nem volt ujja, így azt nem kellett félrehúznia, akadály nélkül rajzolhatta fel még egyszer a rúnát.

Aztán Valentine rúnái következtek. Jocelyn is előhúzta a saját irónját, és meglepve tapasztalta, hogy remeg a keze. Pedig neki soha nem remegett a keze. És nem oka izgalomra. Ő rajzolta a legjobb rúnákat az ismerősei közül, és ezt még gyakorolta is az esküvő előtt. A férfinak ugyan nem merte elmondani, mert tudta, hogy kinevette volna érte.

Szinte teljes kábulatban rajzolta fel ő is a két jelet Valentine izmos mellkasára és karjára, amíg Lucian fogta a férfi ingét és zakóját.

Amikor mind a négy rúna elkészült, Valentine hangja csendült a Teremben.

– Vincolati usque mortem.

– Vincolati usque mortem – ismételte Jocelyn is a szavakat.

Összekötve a halálig.

12 nap karácsony 5. nap - Esküvő

Sziasztok!

És újabb alkotás Fummie tollából.

Álomesküvő

Az ősz alig ütötte fel fejét, de a levelek máris sárgulásnak indultak, az évszakváltást azonban csak a tájon lehetett észrevenni, az időjáráson nem. Szellő simított végig Alec arcán, ahogy idegesen toporgott a helyén barna öltönyében. Barna volt, ráadásul még öltöny is, ez a tény pedig jobban idegesítette, mint a dolog, amelyre készült, de muszáj volt felvennie, különben Isabelle már csak a fess holttestét hozhatta volna ki a parkba, a lány pedig egyértelműen nem viccelt ezzel. Úgy tűnt, Izzy jobban izgult, mint bátyja, pedig ez a fiú nagy napja volt, még akkor is, ha húga szervezte az eseményt.

Igaz, alaposan kitett magáért, ehhez kétség sem fért. Bár a ceremónia szűk családi körben zajlott, ezért kevés vendég volt, egészen olyan volt, mintha valami nagyszabású dolog lenne készülőben. Alig pár szék állt a parkban, a tó felé nézve, mind barna és piros szalagokba öltöztetve, hogy harmonizáljon a természettel, akárcsak Alec öltönye. Az oltár a tó partján állt, a vörös rózsákból és lila mézvirágokból álló boltív gyönyörűen festett a délutáni napsütésben. A székek között ösvényként vezettek végig a virágszirmok egészen az oltárig.

Az ideges fiú mellett tanúja és parabataia állt fekete öltönyben, Jace, aki most csillogó szemmel bámulta a krémszínű ruhába bújt igazán csinos Claryt. Az oltárnál pedig ott volt az Inkvizítor. Ezen meglepődött, Alec el sem tudta képzelni, Isabelle hogy tudta rávenni őt, hogy vezényelje le egy boszorkánymester és egy Árnyvadász meleg pár esküvőjét. Leginkább száműzetés járt volna ezért, nem gratuláció.

Ekkor tűnt fel Magnus, Alecnek pedig minden gondolat kiszállt a fejéből, ahogy meglátta őt közeledni. Barna talár volt rajta, pont olyan árnyalatú, mint a fiú öltönye. Haját lesimította, hátrakötötte, arca nem volt olyan színes, mint máskor, mégis ragyogott (és nem csillogott). Egyszerű szépsége mindenkit elvarázsolt. Ahogy a rózsás boltívhez ért, egyből megragadta kedvese kezét, és úgy tűnt, el sem akarja engedni.

A fiú nem hallotta az Inkvizítor által mormolt szavakat, csak a boszorkánymester sárga szemei, mosolygós arca maradt meg a fejében, és később se tudott mást felidézni az egész ceremóniából. Halványan mintha emlékezett volna a bőrét égető jelre, amikor megkapta a hazásság-rúnát, de ezt is csak azért tudta felidézni, mert akárhányszor lenézett a karjára, a rúna ott volt.

- Megcsókolhatják egymást – szólt az Inkvizítor, az Árnyvadász pedig egy másodpercet sem késlekedett, átölelte férjét, és ajkát az övére tapasztotta.

Alec úgy riadt fel, mintha nem is a saját esküvőjét, hanem a saját halálát álmodta volna meg. Fuldoklók kétségbeesésével lihegett, talán attól félt, tényleg megfullad. Másodpercek kellettek neki, mire felfogta, hogy Magnus mosolygó macskaszemébe néz, akit álmában olyan szorosan szorított magához, mintha attól rettegne, valaki ellopja őt az éjszaka.

- Álmodban mosolyogtál – közölte vidáman a boszorkánymester.

12 nap karácsony 5. nap - Esküvő

Sziasztok!

Íme Sophie esküvős alkotása: 

Ez az a nap



 Ahogy a lány kinézett az ablakon, a nap úgy világította meg vörös haját, mintha az nem is haj, hanem egy égő lángoszlop lenne. Ahogy visszalépett a tükör elé, a szoba fehér falai még inkább kihangsúlyozták vörös koronáját. A tükörben saját magát méregette és most igen, meg volt elégedve a látvánnyal, tetszett neki. A ruha puha, selymes anyaga úgy követte teste ívét, mintha csak rá szabták volna. Alján a csipke felidézte benne a régi korok szépségét. Az egyetlen dolog, amitől ezen a napon megszabadult volna, azok a fehéres sebhelyek a karján. Ugyanakkor örült is neki, hogy rajta vannak, ez emlékeztette arra, hogy ki is ő és honnan jött.
Hallotta, ahogy valaki oda lép mögé és a vállára teszi a kezét. A tükörből egy ismerős arcot vélt felfedezni.
- Szia Isabelle – mondta remegő hangon a lány. Érezte, ahogy szájában nyelve hozzátapad kiszáradt szájpadlásához.
- Szia – köszönt vissza mosolyogva. Isabelle látványa mindig eszébe juttatta azokat a tengerész férfiakat, akik olyan tisztelettel és szépséggel beszélnek az óceánról, mintha az egy harcos amazon lenne. De most, ahogy fekete hullámos haja a vállára omlott még inkább olyan volt számára, mint a dúló óceán. – Egyszerűen gyönyörű vagy. Mint egy angyal.
- Köszönöm – megsimogatta Isabelle kezét. Csak ekkor vette észre, hogy mennyire remeg a sajátja.
- Izzy, ide hívnád anyámat?
- Persze! – még egyszer végig simította a lány lángkoronáját majd elhagyta a szobát.
 Az emberek mindig azt mondják, hogy a világon a legjobb érzés az, amikor az álmunk valóra válik. Azt valahogy elfelejtik hozzátenni, hogy a legfélelmetesebb is. – gondolta a lány.
Ezen a napon pont, hogy boldognak kéne lennie. De hát az is! Csak a teste akar erre folyton nemet mondani, amit bosszantó tünetekkel nyugtáz. A kezei és lábai remegnek, szíve a torkában dobog és a gyomra olyan szaltókat vet, mintha egy zuhanó repülőn ülne. Ekkor az ajtón egy csinos vörös hajú nő lépett be. Arcán ugyan az a tekintet ült, amit lánya már jól ismert; aggodalom. Mikor a lány, anyja felé fordult, a nő megfeszült arca elernyedt és szája felfelé görbült.
- Ó, kicsim! – mondta a nő lágy hangján – Hiszen te gyönyörű vagy.
- De annyira félek – a hangja elcsuklott a mondat végén – Megint Valentine-ról álmodtam.
 Az anyja megfogta a kezét és oda húzta a szobában lévő kanapéhoz majd leültette maga mellé.
- Tőle már nem kell félned. Rég nincsen velünk. Már nem is bánthat minket. Itt biztonságban vagy.
- Tudom – annak ellenére, hogy tisztában volt ezzel a ténnyel, hangjában még mindig félelem lakott.
- Csak annyit szenvedtünk és félek, hogy ennek még nincs vége…. Félek, hogy még mindig szenvedni fogunk. – a lány anyja arcát böngészte. Várta, hogy megnyugtassa. Hogy elmondja neki, hogy nem fog többet szenvedni. De nem ez történt. Az anyja ismét mosolyra húzta száját.
- Mert fogunk is. Örökké fogunk. – a lány döbbenten nézett anyjára. – De ez normális. A mi életünkben legalábbis az. Viszont pont a mai nap az, ami miatt megéri ez a szenvedés. Ez az a nap, ami felkészít minket a szenvedésre, ami erősebbé tesz minket és ami reményt ad nekünk, hogy még mindig van a világon boldogság, ha nem is egy életre, legalább néhány napra vagy akár csak egy pillanatra.
 A lány meg volt róla győződve, hogy anyjában több van, mint az árnyvadászok vére. Valami varázslat, amit szavakba öntve ont a világra. Egy olyan varázslat, amitől az ember megnyugszik és a lelke szárnya kel. Mindig is irigyelte ezt tőle.
Ismét kinyílt a szoba ajtaja. Isabelle nézett rájuk.
- Clary, indulnunk kell – szólt mosolyogva.
Anya ismét a lányára nézett és még egyszer utoljára tekintetével végig száguldott rajta.
- Tudod kicsim, jobba bízhatnál magadban. Nem csak a szemedet örökölted apádtól, annál többet is. Majd egyszer rájössz. – a nő lányára kacsintott majd oda lépett Isabelle mellé.
- Na, ahogy azt Izzy mondta, nekem most ki kell mennem. Az oltárnál találkozunk. Szeretlek!
Azzal Clary átkarolva Isabelle-t távozott a szobából. A menyasszony egyedül maradt. Még egyszer végig mérte magát a tükörben. Most már nyugodt volt és boldog. Aranyló szeme, mint egy drágakő, úgy csillogott üregében.

12 nap karácsony 5. nap - Esküvő (külföld)