Tss! Kacsaveszély! - Trixi alkotása

Sziasztok!

Ez a történet kicsit megkésve érkezett, de nem vagyok kőszíve, szóval:

A kacsák támadása

            Tessa és Jem épp kellemes piknikjüket töltötték a Hyde Park gyönyörű zöld pázsitján, a tópart mellett, messze a démonok és árnyvadászok világától, mikor rájöttek, hogy későre jár, és lassan besötétedik.

-          Jem, kérlek, siess! Nem szeretek sötétben a parkban lenni, mióta megtámadott minket… - Tessa elharapta a mondat végét, tudván mennyire érzékenyen érinti Jemet a téma.

-          Tudom, szerelmem, de egy percig se félj, míg itt vagyok! – mondta, majd eldobott egy kis kenyérdarabot a kacsák felé, akik a falatokra egyre közelebb araszoltak hozzájuk. – Különben is, meg tudod magad védeni, ha szükséges, végül is kiképezetek.

Tessa nem mondott semmit, csak idegesen toporgott, miközben Jem nekilátott összepakolni. Gondolatai elkalandoztak a közelebb araszoló kacsákhoz. Rossz érzés kerítette hatalmába, így mint ilyenkor mindig, megszorította a nyakában nyugodtan ketyegő kis mechanikus angyalt.

-          Nem azt mondtátok mindig, hogy a kacsák aljas állatok? – kérdezte Tessa, még mindig az angyalt markolászva.

-          Csak Will állítja ezt, miközben elfelejti, hogy ő kényszeríti szegényeket kannibalizmusra. Szerinted tudnának nekünk ártani ezek az apró, szárnyas lények? – Jem felvett egy kacsát, majd Tessa orra alá dugta. – Tényleg tudna neked ártani, ez a tollas kis lény?

Tessa már nyúlt volna a kacsa felé, hogy megsimogassa, keze már félúton járt, mikor egy ismerős hangot hallott maga mögül.

-          Tessa vigyázz! Jem dobd el azt a démont, mielőtt ráveti magát Tessára! – Will sietett feléjük, kétségbeesett arccal.

-          Ne butáskodj Will, ez csak egy kacsa! – mondta Tessa, a szemét forgatva.

-          Nem, nem az. Épp az előbb olvastam egy könyvet a démonhimlőről.

-          Nagyszerű Will, de mi köze van a kacsákhoz? – vágott közbe Tessa.

-          A végső stádiumban, ha egy bizonyos démonfajtól kaptad el, kacsává változol át. Ezek itt mind démonok! – ordította Will, majd kikapta Jem kezéből a szárnyast és elhajította.

-          Will! Ez egy madár, nem egy démon! – nyugtatta barátját Jem.

-          Akkor miért jön felénk az összes? Ezek falkában járnak!

Ahogy Will száját elhagyta az utolsó mondat, a kacsák egy hatalmas masszává olvadtak össze. Majd testet öltöttek egy hatalmas kacsává.

-          Most már hiszel nekem? – nézett Will szemrehányóan barátjára, akit ledöbbentett a látvány. – Ne csak állj ott, inkább segíts! – és ketten nekiestek a kacsaszörnynek. – Jegyezd meg! Sose bízz egy kacsában!

Tss! Kacsaveszély! - Villő alkotása

-Vigyázz, kacsa! – üvöltötte Jace.

-Ó, de édes! – Clary lehajolt egy kis kacsa mellé, a kezébe vette, és elkezdte simogatni. Egy tó körül sétáltak Jace-szel. Régóta nem voltak kettesben, ezért úgy döntöttek, kimozdulnak valahova. Jace inkább edzeni szeretett volna, de a lány nem hagyta. Állandóan edzett, szinte már a teremben aludt. Bár a fiú nem mondta, Clary tudta, hogy ez az egész tüzes ügy megviselte.

-Gratulálok! Behálózott! Pedig az ember azt gondolná, hogy legalább küzdesz ellene, de te rögtön megadod magad! Nem is értem, mi olyan „cuki” ebben a kis szörnyetegben.

-Ne csináld már! Nem is szörnyeteg! – közben már megkerülték egyszer a tavat, és újra nekiindultak.

-Borzasztó! Hogy lehet egy ilyen kis valamiben ennyi gonoszság?

   Clary inkább elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést, és letette a kacsát. Meg akarta fogni Jace kezét, és de a fiú elhúzódott.

-Azt hittem, hogy megfoghatom a kezedet, anélkül, hogy felgyulladnék.

-Meg is foghatod, miután kezet mostál.

-Szóval, azt mondod, hogy addig egyáltalán nem érhetek hozzád, amíg kacsás a kezem?

-Igen.

-Szerintem én tovább bírom ki, hogy ne érjek hozzád, mint te hozzám.

-Ezt tekintsem kihívásnak? – kérdezte Jace elszánt arccal.                                                                                                                                     

-Ahogy gondolod. – mondta, majd pajkos mosollyal előreugrándozott. – Mellesleg mióta utálod a kacsákat?

-Én nem utálom a kacsákat. Én gyűlölöm a kacsákat. És amúgy ösztönösen gyűlölöm őket. Amikor először megláttam egy kacsát, valamilyen szívből jövő érzés elárasztotta a testemet. Úgy éreztem, ahogy még azelőtt soha sem. A gyomrom görcsbe rándult ettől a csodás bizsergéstől. –mondta bepárásodott szemmel. - Aztán ráüvöltöttem, hogy „Tűnj el a közelemből te sátáni ivadék!” és megpróbáltam rátaposni, de Maryse lefogott.

-De miért?

-Nem tudom. Csak úgy. Ne kérd, hogy megmagyarázzak megmagyarázhatatlan dolgokat.

-Hát jó. De inkább koncentráljunk a fogadásra. Mi a tét?

-Ha én nyerek, ami elég valószínű, ha azt vesszük, hogy engem mindenki szívesen megérintene, akkor egy egész napig úgy kell beszélned, hogy nem mondhatod ki az A betűt.

-Jó, de ha én nyerek, akkor megfogsz egy kacsát, és megsimogatod.

-Áll az alku, mivel biztos vagyok benne, hogy én nyerek. Hidd el, hamarabb fogsz megérinteni, mint amilyen hamar eszedbe jut, hogy meg akarsz érinteni.

-Szóval, téged mindenki meg akar érinteni, ha?

-Persze. Ha valaki kibontaná a karácsonyi ajándékát, és én lennék benne, sírva fakadna az örömtől.

-Biztos, hogy az örömtől?

-Természetesen.

   A hátuk mögött valami megzördült. Mindketten hátrafordultak. A lány nem is látta, de Jace máris ott termett, és körülkémlelte a terepet.

-Én nem látok semmit. Hé, mit csinálsz?

-Ja, semmit. Csak csekkoltam az időt. Vissza kell érnünk ebédre, Anya lasagne-t csinál.

-Akkor menjünk még egy utolsó kört, aztán indulhatunk.

   Már majdnem végigértek, amikor megint zörgést hallottak. Jace egyre idegesebben a hang irányába fordult. Egyre közelebbről hallották a hangot. Amikor a hang mellé bokorzörgés is társult, a fiú megragadta a szeráfpengéjét és maga mögé húzta Clary-t.

-Ha-ha! Nyertem!

-Clary, ne ilyenkor!

-Előjöhetsz, Simon! – a bokor mögül pedig valóban Simon bújt elő vigyorgó arccal. Clary-vel összenéztek, és elröhögték magukat.

-Mi? De hogyan?

-Amikor a „zörgést” hallottad, csak eldobtam egy követ, és amíg te leskelődtél, dobtam Simonnak egy SMS-t. A többit pedig szerintem ki tudod találni. És most keresek egy kacsát.

-Szóval képes voltál átverni, csak azért, hogy megfogjak egy kacsát?

-Hát, ez így most nem hangzik jól, de igen.

-Az én barátnőm! – mondta, miközben egy puszit nyomott Clary arcára.

-Szerintem én most megyek is. –mondta Simon. Ha még ember lett volna, biztosan elvörösödik.

-Köszi a segítséget.

   Közben Clary és Jace elindultak keresni egy kacsát.

-Meg is van! Ott, az! – lelkendezett Clary. Megfogta, és Jace felé tartotta.

-Soha többé nem kötök veled fogadást. – kinyújtotta a kezét, és fintorogva a kacsa felé nyúlt. – Arggh. Hová fajul ez a világ? – Becsukta a szemét, összeszorította a fogát, és hozzányúlt. – NEEE! Érzem, hogy gyengülök!

-De legalább ezen is túlestél. Mot viszont szedd össze az erődet, mert tényleg nem akarok lekésni az ebédről, és az óra ketyeg.

   Majd egymás kezét fogva, elindultak, miközben Jace még mindig azt mormogta magában, hogy „Megfertőzött.”

Tss! Kacsaveszély! - finnigan alkotása

Valójában mitől fél Jace Wayland?

− Jace, már megint mi az? – Alec fáradtan emelkedett fel a székből, így egy magasságba került Jace-szel, aki teljes harci öltözetben toporgott a könyvtár ajtajában. − Az előbb jöttünk meg egy démonvadászatból.

− Tegnap – mondta Jace olyan sértetten, mintha legalábbis tíz éve lett volna. – De most kacsavadászatra megyünk.

Alec azt hitte, rosszul értette a szót. – Kacsa?

− Igen. Úgyhogy öltözz, indulunk! Szétcsapunk a kis dögök között.

Alec kétkedve nézett a másikra. Még mindig remélte, hogy a fiú viccel. De nem, Jace teljesen komoly képet vágott. Erre az augusztusi vasárnapra valóban kacsavadászatot ütemezett.

− Szeráfpengékkel akarsz kacsákra vadászni? – kérdezte végül.

− Miért? A kacsák démoniak.

− Kacsafóbiád van? Lehet, hogy többre mennénk vele, ha megkérdeznénk Hodge-ot, erre nincs-e valami főzete.

Jace szája gúnyos vigyorra húzódott. – Kacsafóbia, komolyan?

− Nem tudom – vont vállat Alec. – Talán van ilyen, bár nem épp normális, ha valaki pont a kacsáktól fél.

− Ja, mert a pókfóbia az tök normális!

Alec összefonta a karját maga előtt. – Annak legalább neve is van. Arachnophobia. Sok ember szenved tőle.

− Sok Árnyvadász?

− Jaj, fogd be!

Jace közben a szeráfpengéje markolatát kezdte el piszkálni. Alec elég jól ismerte a másikat ahhoz, hogy tudja, ez a türelmetlenségének a jele. Meglepően nyugodt mozdulatsor volt, ahogy Jace a körmével apró mintákat rajzolt a fémre, de Alec Jace parabataijaként már kitapasztalta a fiú jól leplezett érzelmeinek megnyilvánulásait. Tudta, mit jelent, ha Jace a száját szorította össze, ha az ujjait ropogtatta, ha a gyűrűjével játszott. Még akkor is, ha maga Jace nem is vette észre, mikor mit csinál.

− Amúgy – szólalt meg Jace újra – lehet, hogy a kacsafóbiának is van neve.

− Derítsük ki ezt inkább és hagyjuk a kacsavadászatot! – javasolta Alec.

− Vagy irtsuk ki az összes kacsát, és akkor úgyis mindegy.

Alec felsóhajtott, és elindult a szobája felé. Jace követte. – Hol akarsz kacsákra vadászni?

− A Central Parkban, természetesen – felelte Jace.

− Természetesen – morogta Alec.

− Izzynek szólunk?

Épp a lány szobája előtt sétáltak el, így Alec az ajtóra pillantott. Aztán megrázta a fejét.

− Majd legközelebb, ha Bambit akarjuk megölni. A mese – magyarázta Alec Jace értetlenkedését látva. − Anya olvasta fel egyszer. Azt is, meg A rút kiskacsát is. Ez még azelőtt volt, hogy…

−… megjöttem volna – fejezte be a mondatot Jace. – Ezek Árnyvadász mesék?

− Nem, mondénok. Utáltuk őket, de Árnyvadász mese nincs túl sok, a francia altatóktól pedig Izzynek egy idő után francia rémálmai lettek.

− Francia? Mármint croissant-ok elől kellett menekülnie? Ez mondjuk Izzyre vallana. A csokoládéhoz sem hajlandó hozzányúlni. − Jace továbbindult a folyosón, és bár Alec épp csak a hátát látta, tudta, hogy a fiú mosolyog. – Engem csókolózni vágyó, francia hölgyek szoktak üldözni. De az nem rémálom. Ami azt illeti, nem is álom, volt rá példa.

Alec elengedte a füle mellett a megjegyzést, és belépett a szobájába. Ott, bár nem uralkodott olyan katonás rend, mint Jace-ében, az állapota vállalható volt.

− Teljes Árnyvadász-öltözet? – kérdezte, miközben a szekrényében húzogatta a fogasakat jobbra-balra. Nagyjából minden ruhája fekete volt, így nem lehetett rögtön kiszúrni az Árnyvadászok speciális bőrből készült darabjait.

− Ha van kacsajelmezed, jöhetsz abban is. Beolvadhatnál, és belülről bomlaszthatnád szét a csordát.

− Csapat.

− Falka. Gárda. Osztag – sorolta a tippjeit Jace. − Az biztos, hogy nincsenek egyedül. Ravaszabbak annál.

− Család – jelentette be végül Alec a megoldást. – Kacsacsalád.

− Mint a maffia – bólintott Jace.

Alec a szemét forgatta, de közben zavartan babrálta a kezében tartott nadrágot és felsőt. Nem akart csak úgy Jace előtt átöltözni, de az is furcsa lett volna, ha megkéri, hogy menjen ki vagy forduljon el. Talán a fürdőben…?

Jace szerencsére megkímélte őt a választástól. – A konyhában megvárlak. Kitalálom, mivel csalogassuk elő a rohadékokat. Maradt egy kis kínai. Vagy kacsapástétom jobb lenne? – mérlegelt Jace vigyorogva.

− Ez a terv egyre jobb és jobb lesz. Nemcsak megöljük azokat a kacsákat, hanem még kannibalizmusra is kényszerítjük őket. Pedig azt reméltem, az óriáspatkányos akciónknál nem jöhet rosszabb.

Jace már az ajtóban állt, és onnan fordult vissza. – Csak az ostobák remélnek, Alec. Mi, többiek, tesszük, amit tennünk kell. – Azzal kiment.

Alec morgolódva kezdett neki a készülődésnek.

***

− Maryse-ék gondolom, hazafelé akarnak bevásárolni. Mert kacsapástétomot nem találtam – jelentette be Jace, amikor Alec belépett a konyhába. – Tavaszi tekercs, Hawaii-pizza és romlott tej a választék.

− A pizzára szavazok.

− Ja. – Jace felkapta a félig üres dobozt, majd hanyagul bevágta a hűtő ajtaját. – Indulhatunk?

− Ha nem gondoltad meg magad…

− Nem én!

Alec továbbra sem lelkesedett ezért az egészért, így kijátszotta az utolsó ütőkártyáját.

− Mi lesz, ha anya megtudja?

− Nem fogja. A pekingi Intézetből találkoznak valakivel. Hallottam, amikor Maxnek mondta tegnap este, hogy ő is velük tarthat, ha akar. – Jace hátba vágta Alecet, és jelzésértékűen a kijárat felé lökte. – Nincs, aki megmentsen, Alec. Nyomás!

Jace elszántan vonult ki a konyhából. Alec nem tehetett mást – vele tartott, miközben arra gondolt, hogy valószínűleg Jace az egyetlen, aki még egy zsíros pizzásdobozzal a kezében is tekintélyt parancsoló tudott maradni.

***

− Én nem látok egy kacsát sem – jegyezte meg Alec.

Jace egy kukába hajította a pizzásdobozt, és most onnan tartott visszafelé. A kezét a nadrágjába törölgette.

A Central Park déli részén, a lagúna felett ívelő kőhídon mászkáltak mindketten. Alattuk a tó vize úgy ragyogott a napfényben, hogy Alecnek el kellett takarnia a szemét, miközben figyelte, hogy valóban egyetlen kacsa sem bukkan fel.

− Talán megérezték, hogy jövünk – mondta sötéten Jace, mikor visszaért Alec mellé, és gyanakvóan forgatta a fejét a lagúna partja mentén.

− Igen, és hova tűntek?

− Nem tudom. Valahová biztosan télen is mennek. Úgy értem, télen sosincsenek itt a kacsák.* Talán van egy fagybiztos és Árnyvadász-biztos búvóhelyük.

− Vagy nincs.

Jace a kőkorlátnak lökte a karját, majd el onnan. – Nézzünk körül odalent!

− Jace… − Alec kereste a szavakat, aztán végül elszánta magát, és megkérdezte: − Mitől lett ez neked hirtelen ilyen fontos?

Jace arca üresnek látszott, de Alec aki értette minden rezdülését, inkább szomorúnak mondta volna. Aztán Jace elfordult, előrefelé ismét a korlátnak dőlt, és amikor elkezdett beszélni, akkor is a tavat nézte.

− A rút kiskacsa.

Alec zavartan bámult rá. Ez hogyan jött ide? Aztán a másik belefogott a magyarázatba.

− Maryse nemcsak nektek mesélte, hanem Maxnek is. Tegnap este. Nyitva volt a szobája ajtaja, én pedig hallottam. – Jace hangja picit megremegett, talán Alecen kívül másnak fel sem tűnt volna. – A fióka, aki nem illik a családjába, mert nem is tartozik oda. És ahogy nő, ez csak egyre nyilvánvalóbb lesz. Mi van, ha egyszer belefáradnak, hogy úgy tegyenek, mintha nem ez lenne a helyzet?

Alecnek elakadt a lélegzete. Hosszan nézte Jace-t. Feszült ívbe hajló hátát, az ujjait, amik a Wayland-gyűrűvel babráltak, sápadt arcát. Ebben a pillanatban a világ legelveszettebb tizenöt éves fiújának látszott.

Bár általában Jace volt az, aki tudta, melyik helyzetben mit kell mondani, most Alec úgy érezte, ő is ismeri a helyes szavakat.

− Te a családunk része vagy, Jace – szólalt meg, és közelebb lépett a másikhoz. – Nem számít, hogy Wayland a vezetékneved, most már mi vagyunk a családod és közénk tartozol. Nem a vér köti össze az embereket, hanem az, hogy törődnek egymással.

Alec Jace vállára tette a kezét. Sorsfordító pillanat volt – Jace vajon elutasítja? -, aztán elmúlt, és a fiú nem húzódott el.

− Ha nekem nem hiszel – folytatta Alec −, akkor nézd meg ezt! – Alec Jace alkarjára mutatott. – A parabatai-rúna. A testvérem vagy.

Jace úgy bámulta a rúnát, mintha meglepődne rajta, hogy ott találja.

− „Akárhová mész, veled tartok…” – idézte Jace a parabatai-eskü szövegét, amit alig egy éve tettek le. – Komolyan gondolod?

Alec a lagúnára mutatott. – Eljöttem veled kacsákra vadászni, szerinted?

És Jace ekkor végre ránézett. Nem mondott semmit, de Alec kiolvasta az aranyszín szempárból a hálát, és ami a legfontosabb, hogy Jace hisz neki.  Ennyivel meg tudott elégedni.

− Nem akarunk enni valamit? – kérdezte Jace, hogy megtörje a csendet. A hangja pedig ezúttal valóban könnyed volt. − A Taki nincs olyan messze.

− Nem tudom, az étlapon szerepel-e a kacsa.

Jace felhördült. – Ah, még mindig utálom a kacsákat!

Alec Jace-re pillantott, és örömmel látta, hogy a fiú mosolyog. – Tudod, mit? – mondta, és még egy utolsó pillantást vetett a kacsamentes tóra. – Nem is olyan vészes ez a te kacsafóbiád. Ebben a családban úgyis mindenkinek megvan a maga gázos félelme. Iz és a franciák, én és a pókok… és te meg a kacsák.

Jace megjátszott bosszúsággal bokszolt Alec vállába. – Hé, én és a „gázos” egy mondatban?! Ne merészeld, Lightwood!

Alec a megbánás legkisebb jele nélkül indult el a kőhídon. – Gyere! Azt hittem, éhes vagy.

Alec már a híd végén járt. Jace pedig követte őt.

 

----

* Utalás J. D. Salinger Zabhegyező című könyvére.

Tss! Kacsaveszély - Fummie alkotása

Az ördög teremtményei

Will Herondale a Temze partján sétált, szerette ezt a helyet, a víz örökös mozgását, a hajókat nézni, ahogy úsznak a folyón. Valahogy minden olyan megnyugtató volt számára, mert tudta, hogy ez sosem változik, a Temze sosem áll meg, a madarak ugyan úgy élelmet keresnek a sziklák között, az emberek pedig mindig sietve mennek el mellette valami fontos dolgot üldözve. Senki nem áll meg, hogy gyönyörködjön London városában, mert akik itt élnek, nem tudják értékelni a hely szépségét. Csak a bűzt és a koszt látják, az örökös köd mögül szokatlanul gyönyörűen kiemelkedő épületeket észre sem veszik. Persze más hely volt ez, mint Wales, ahol az ég mindig tisztán látszódott, a legközelebbi szomszéd pedig egy napi járóföldre volt, de mindkét helynek megvolt a maga varázsa.

Egy kacsa úszkált a part mentén némi élelmet keresve. Nem volt ez szokatlan, víz közelében gyakran megfordultak a kacsák. Néha átrepültek a Hyde Parkból ide, bár Will nem értette, miért. Amíg a parkban mindig tiszta volt a víz, és a járókelők etették őket, addig a Temzéről aligha volt ez elmondható.

A fiú azért jött ide, hogy elterelje a gondolatait Tessáról, bár utólag meggondolva, ez nem volt túl jó ötlet. Noha az Intézetben ott volt a lány, de legjobb barátja, Jem is, így a gondolatait könnyebben el tudta terelni, mint itt, ahol csak a víz mozgását, a madarak csivitelését és a hajók tülkölését hallotta. Mindezt könnyebb volt kizárni a gondolatatiból, hogy csak arra az igéző szürke szempárra gondoljon, és ez egy cseppet sem volt jó ötlet. Tessa most már Jemhez tartozik, és ő ez ellen semmit nem tehet, csak magát kínozza azzal, ha újra eszébe juttatja, mi lett volna ha… Mert ezt a kérdést felesleges volt feltenni, ez történt, és nem lehet megmásítani.

A kis kacsa úgy nézett fel a fiúra, mintha tudná mi járt a fejében, pedig ez kizárt volt, az állatok talán megérzik az ember hangulatát, de lehetetlen, hogy tudnánk gondolatokban olvasni. Will úgy vélte, valami csillan a szemében, talán az éhség, vagy valami egészen más, de az biztos, hogy nem csak egyszerűen tévedt arra a tekintete. Aztán az állat oldalra nézett, ahol a társa igyekezett felé, majd újra a fiúra. Will eddig azt gondolta, teljesen normális, de most kezdte magáról azt gondolni, hogy túlzottan paranoiás. Hiszen az nem lehet, hogy ezek a kacsák ellene szövetkeznek, mégis úgy néznek egymásra és rá, mintha valamit akarnának, készülnének valamire. Aztán hirtelen minden megváltozott, kacsák igyekeztek felé mindenhonnan, és fogalma sem volt, hogy kerültek oda. A szemük vörösen villant, és a fiú tudta, hogy ezek nem egyszerű állatok, ezek ördögi teremtmények, amelyek rá vadásznak. Most már nem is gondolta, hogy a távolság, ami a víz és a rakpart között van, megóvhatja, hiszen, ezek bármire képesek lehetnek. Még szerencse, hogy Will mindig hordott magánál fegyvert. Elővette a tőrét, de félt, ez kevés lesz, ha majd egyszerre indulnak meg felé az állatok. Az első kacsa hápogott egyet, aztán kitört a káosz. Mindegyik egyszerre kezdett el csapkodni a szárnyával, ördögien hápogtak, és megindultak felé. Úgy repültek, mintha a szél szárnyán utaztak volna, és egyenesen Will felé tartottak. Mielőtt elérhették volna őt, a fiú felkiáltott, aztán kinyitotta a szemét.

Az ágyán feküdt, a mennyezet nézett le rá, takarója a lábába gabalyodott, őt pedig kirázta a hideg. Eltelt pár másodperc, mire lenyugtatta szapora szívverését, és ekkor vette észre, hogy egy hideg kéz fogja a csuklóját.

- Will, Will, jól vagy? - kérdezte a kéz gazdája, Jem. Pislogva nézett fel barátjára, aki mindig ott volt, amikor szüksége volt rá.

- Persze, csak rosszat álmodtam - felelte suttogva. Jem kérdőn nézett rá, szó nélkül adta tudtára, hogy érdekli, mi volt az, ami ennyire felzaklatta a fiút. - Megint a kacsák - adta meg a magyarázatot végül, aztán fejét visszahajtotta a párnára, tekintetét pedig a plafonra szegezte. Nem volt kedve elaludni, ezek után semmiképp, nem akarta, hogy az álmok újra visszatérjenek. Csak egyedül akart maradni, de parabataia nem mozdult.

- Semmi gond, Jem, most már visszamehetsz aludni.

De a fiú szótlan maradt. Betakarta Willt, és addig maradt mellette, míg az újra álomba nem szenderült. Most az egyszer ő vigyázott rá, a szokásossal ellentétben.

Tss! Kacsaveszély! - Rajzok, festmények és fotók

Sziasztok!

A rajzokat, festményeket, fotókat és más kézműves alkotásokat közös posztban hozom, az alkotók nevét pedig a képek alatt találjátok. 

És akkor következzenek a Tss! Kacsaveszély! alkotásai:

Alíz: Disznóvágás Herondale-éknál

Annabell alkotása

Betti fotója

Cassye alkotása

icekid alkotása

 

Zsófi alkotása

Ano Nymus alkotása

 

Sára alkotása

Tss! Kacsaveszély - Lunajanka alkotása

Tss! Kacsaveszély!

New Yorkban még javában tombolt a nyár, de a Central Park fáin már látszott az ősz közelsége. Clary a jó időt kihasználva a füzetével együtt a Tó partján ült. Már harmadszorra próbálta lerajzolni az elé táruló tájat, de a gondolatai mindig elkalandoztak a természetről és a lapra valami egészen más került.

- A fenébe! Nehogy már ezt ne tudjam lerajzolni. - mérgelődött magában. - De ha már... 

És visszamerült a saját kis világába így nem meglepő, hogy nem tűnt fel neki, hogy valaki mögé lopózott.

- Most halott lenné ha egy démon támadott volna rád. - szólt egy ismerős hang a lány mögött.

Clary szíve majd kiugrott olyan hevesen vert és nem csak az ijedtség miatt. A támadója még közelebb jött és a hátára fektette a kezét.

- Tudtam én, hogy felejthetetlen jelenség vagyok, akit meg kell örökíteni. - mondta a fiú és a rajzra bökött.

- Ne légy egoista, nem körülötted forog a világ. - szólt vissza Clary és oldalra fordította a fejét, hogy ránézzen.

- Ó, tényleg?

Jace a hátára döntötte a lányt és csókot nyomott a szájára.

- De a gondolataid azért körülöttem forognak. - mondta a fiú és kaján mosolyra húzta az ajkait.

Clary visszamosolygott és csak nézte Jace-t. Néhány percig így maradtak, majd Jace elnézett a Tó irányába. Hirtelen megdermedt és holtra vált arccal nézett a távola.

- Jace, mi a baj? Mit látsz?

- Maradj csöndben. - suttogta Jace.

Clary a Tó felé fordította a fejét, de nem látott egyetlen démont se. Értetlen arccal fordult vissza a fiúhoz.

- Jace, én nem láto...

- Tss! Kacsaveszély!

És néhány kacsa totyogott el mellettük pár méterre.

Tss! Kacsaveszély! - Lyra alkotása

Tsss! Kacsaveszély!

Gyönyörű tavaszi nap volt. Will és Cecily Herondale a Hyde Parkban piknikeztek és sütkéreztek a napon. Cecily – bátyjával ellentétben – imádta a kacsákat. Amikor egy kacsa megcsípte, lány felnevetett csilingelő hangján. Mintha ezer, apró harang kondulna. Will minden tekintetben utálta a kacsákat. Amint meglátta, hogy a húga imádja őket, Will elborzadva bámulta, hogy Cecily-t csipkedik a madarak.

–        Cecily, te mit művelsz? – nézett Will Herondale a húgára.

–        Etetem a kacsákat. Miért? – kérdezte a lány.

–        Hogy mit? Azonnal gyere el onnan – rángatta el Cecily-t a bátyja.

–        Mi bajod a kacsákkal? – kuncogott a fiatal Árnyvadász lány.

–        Gonoszak, Cecy. Az Angyalra, gonoszak – dühöngött Will.

–        Will, ne nézz oda, de Gabriel Lightwood közeledik – suttogta Cecily.

–        Sziasztok – kiáltotta Gabriel, aztán Cecily láttán egy kicsit elpirult.

–        Azt hiszem, én megyek – vonta össze a szemöldökét Will. Ezzel elviharzott.

–        Ketten maradtunk – motyogta a kisebbik Lightwood fivér a tarkóját vakargatva.

–        Megetetjük a kacsákat? – kérdezte Cecily.

–        Persze – mondta Gabriel. Ekkor az összes kacsa elindult feléjük. Will üvöltve rohant vissza.

–        Kacsaveszéééééély – kiáltotta, és belegázolt a vízbe. Megfogta a kacsákat, és egyenként dobálta vissza őket a vízbe. Cecily és Gabriel mosolyogva hagyták ott Willt a kacsákkal szenvedni. Úgy tűnik, hogy Will soha nem fog megbékélni a kacsákkal. Cecily ezt nem bánta, csak örült, hogy végre visszakapta a bátyját.

Tss! Kacsaveszély! - Anett alkotása

Egy Jace-rajongó, kéjgyilkos kacsa gondolatai és halála - avagy Jace félelme teljesen jogos

 

Ül a kacsa a vízen,

s arra gondol egy ízben.

hogy kerülhetne közeli kapcsolatba

Jace-szel, aki rajongása tárgya.

"Mitévő legyek hát?

Gondolkodom-észrevenne egy kacsát?

Nincs rá sok esély, ha meg igen..

Rövid úton elhelyezne egy tepsiben.

De mégis! Ki kell találjak valamit,

hogy a csodás Jace megkaphassa amit

-bevallom, évek óta ezen filózok-

kacsától még sose kapott:

kést mártanék a hátába,

aztán a tökéletes combjába.

Eddig elérve már megértené a dolgot:

egy kacsa az, akitől kikapott,

és amíg bámulna csodálkozva,

belemártanám késem a hasába.

Tudom, hogy mindig félt tőlem,

így már nagyobb nem is lehetne a kéjem.

Ezután jönne a vére megivása.."

Ám a kacsa csak eddig gondolkodott,

mert több időt nem kapott.

Felnézett csőrét tátva

s szeráfpenge merült húsába.

A másik kacsa elvigyorodott,

fejében sötét gondolatokat forgatott.

Aprócska véletlen csupán, nem más,

hogy Jace-rajongó volt- és nekrofíliás.

Tss! Kacsaveszély! - Lava alkotása

-Jem, hallgass már!- suttogta Will miközben halkan mormogó barátját vonszolta egy bokor felé.

-Ha a saját akaratom vinne a bokorba, nem pedig te, hallgatnék is.- mondta Jem. Ezüst haja feltűnően rikított a Themse melletti fák közt.- Egyáltalán mitől kell elbújnunk?

-Majd meglátod!- halkította le a suttogását az ifjú Herondale és belökte a másik fiút a bokorba, aztán utána ugrott. Jem mosolyogva rázta a fejét és követte Will meredt tekintetét. Egy hápogás, két hápogás, és meglátott három kacsát.

-Az Angyalra, Will! Ezek csak kacsák!- mondta, de meg is bánta, mert Will lesujtott rá egy...kacsatollal?! Jem nem látott még olyan fancsali pofát, mint amit akkor barátjáé. Will olyan hirtelen dobta el a tollat, hogy hátravetődött és mikor kezére támaszkodott valami reccsent. A másik fiú hangos nevetésben tört ki, Will pedig lenézett.

-Kacsafészek! Kacsák mindenhol!- felpattant, talpra húzta parabataiát és rohant, ahogy tudott. Már éppen a hídon voltak, amikor széthasadtak a deszkák és a Herondale fiú egy kacsa tátott csőrébe zuhant.

Abban a pillanatban felébredt és felugrott az ágyról. 

-Nem megyek ki egy hétig! Ez jel volt! Jel, hogy támadnak a kacsák!- gondolta és leellenőrizte be vannak-e zárva az ablakok.

Tss! Kacsaveszély! - Deszy alkotása

Sziasztok!

Akkor kezdetét veszi a 10 napos karácsony! Amíg szortírozom az eddig beérkezett műveket, felteszem a sajátomat. 

Ez egy TLH novella.

Figyelmeztetés:

A hercegnő SPOILER és utalások a The Midnight Heir című Bane krónikák novellára!

Válasszatok királyotokká!

Jamie a Serpentine-hídról tekintett le a sötét, fodrozódó hullámokra, amelyek a kő csobbanása után kúsztak végig a víz felszínén. Gyakran járt a Hyde Parkba. Ez volt az egyik menedéke, ahol egyedül lehetett. Édesapja és édesanyja szinte mindig körülötte voltak, hogy megóvják, ha pedig ők nem, akkor Lucie és Cordelia szinte biztosan gondoskodtak róla, hogy ne legyen egy perc nyugta sem.

De itt, a ködös London közepén megbúvó zöld szigeten minden más volt. Egyszerre volt biztató és vészjósló. Akik még nem jártak a parkban, nem érthetik, mi az igazi csodája. Árnyvadász volt, hallott már mindenféle legendát arról, hogy még VIII. Henrik szelleme is itt kísért. Ő persze még sohasem látta, pedig tényleg sok időt töltött itt, de az kétségtelen volt, hogy nem lehet úgy belépni a parkba, hogy tudomást se vegyen a természetfelettiről. Koboldok és tündérek búvóhelye ez, bármelyik bokor mögül vérfarkas vagy vámpír leshet rád, és az sem kizárt, hogy ha nyitott szemmel látsz, kusza fekete rúnákat fedezel fel a csinos nyári ruhák fodrai alatt.

Ő persze nem emiatt járt ide. Sokkal jobban lekötötték a mondén örömök, a kifejezés minden értelmében. Egy kiadós kaszinózás, néhány üveg bor után a Hyde Park és az egész világ még szebbnek tűnt. Ő pedig beolvadt az árnyak közé, és olyan lehetett, amilyen a lelke is: sötét, komor és láthatatlan. Tizenöt éves volt, amikor először játszott a mondikkal. Akkor egy fennhéjázó nőszemély kalapja volt az áldozat, de azóta szinte válogatás nélkül bosszantotta a járókelőket. Néhány pillanatra felejthetett, és ezekben a percekben elfeledkezhetett arról, milyen átkozott. Átkozott ő maga és átkozott az egész világ.

Csontszín hajfürtöket és szürke szempárt látott a vízen tükröződni, és tudta, még itt sincs menekvés az igazi kísértetek elől. Mert azok nem az árnyékokban bujkálnak, hanem a lelkében és a szívében. Még a darabokra tört és eltaposott szíve sem szabadulhat a szerelem gyötrő kínjaitól.

Újabb kavics repült a tóba, teljes erővel hajította el, hogy a képet örökre eltűntesse. Vízgyűrűk futottak végig rajta, egészen a partig. Aztán valami megmozdult. Jamie rögtön a kabátja alatt meglapuló szeráfpenge felé nyúlt, titokban pedig reménykedett, hogy valóban egy veszélyes démon bukkan fel. Jó szórakozás lett volna.

De csalódnia kellett. A híd alól egy kacsa úszott elő.

James felnevetett.

– Van, aki szerint te is elég veszélyes vagy. Mit mondasz? Megküzdesz velem, te vérszomjas fenevad?

Csak egy hápogás volt a válasz, mire újabb madarak bújtak elő a híd alól.

– Szóval ez a törzshelyetek, mi?

A vízen végül már legalább egy tucat kacsát látott, és esküdni mert volna rá, hogy némelyik őt bámulja. Lehet, hogy édesapja félelme mégsem alaptalan?

– Egyedül nem mertek kiállni velem?

Hirtelen csilingelő kacagást hallott a háta mögül. Ezer közül is megismerte volna ezt a hangot. Az álmaiban kísértett, a jókban és a lidércesekben egyaránt.

– Szemtanúja lehetek a jelenetnek, ahogyan a hős James Herondale, a Londoni Intézet vezetője szembeszáll a Hyde Park kacsáival?

James nem tudta, mit feleljen. Legszívesebben a lábai elé borult volna, és könyörgött volna, hogy adjon neki egy esélyt. De már megtette egyszer. És az lett az eredménye, hogy állatokkal beszélgetett a Serpentine-en.

Szerencséjére egy kiáltás törte meg a kínos hallgatást.

– Jamie, te átokfajzat! Merre vagy?

A fiú emlékeztette magát, hogy újfent mondjon köszönetet Mattnek. Parabatai társa aztán tudta, hogy kell időzíteni. És valahogyan mindig pontosan tudta, hol találja meg.

Már elő is bukkant az egyik fa mögül, és széles vigyorral az ajkán közelített feléjük. Ők ketten olyanok voltak, mint a görög drámák színházi maszkjai: a tragédia és a komédia párosa.

– Mit csinálsz már itt megint?

– Én csak...

– Á, Grace! – Matthew sokat mondó pillantást vetett a lányra, aztán Jamesre. A fiú látta a kérdést a szemében, aztán azt is, ahogy Matt rosszallón megrázta a fejét. – Nos, mindegy is. Jamie, Luce és Cordie már mindenhol keresnek. Kezdtem attól tartani, köddé váltál.

Társa felvont szemöldöke nyilvánvalóvá tette, hogy direkt választotta ezt a szófordulatot. Nem mindenki tudta, mire képes, de Matthew természetesen tisztában volt vele. Ahogy a húga és Cordelia is.

– James csupán megküzdött a kacsákkal – jegyezte meg csípősen Grace.

Matt azonban nem úgy reagált, ahogyan a lány számított rá.

– A fenevadak már megint rosszalkodnak? – Azzal elrángatta Jamie-t.

James még egy utolsó hápogást hallott, mielőtt végleg eltűnt a hátuk mögött a Serpentine.

– Ezzel még nincs vége – gondolta. – Még visszajövök, és esküszöm, akkor behódoltok nekem.