Az ördög teremtményei
Will Herondale a Temze partján
sétált, szerette ezt a helyet, a víz örökös mozgását, a hajókat nézni, ahogy
úsznak a folyón. Valahogy minden olyan megnyugtató volt számára, mert tudta,
hogy ez sosem változik, a Temze sosem áll meg, a madarak ugyan úgy élelmet
keresnek a sziklák között, az emberek pedig mindig sietve mennek el mellette
valami fontos dolgot üldözve. Senki nem áll meg, hogy gyönyörködjön London
városában, mert akik itt élnek, nem tudják értékelni a hely szépségét. Csak a bűzt
és a koszt látják, az örökös köd mögül szokatlanul gyönyörűen kiemelkedő
épületeket észre sem veszik. Persze más hely volt ez, mint Wales, ahol az ég
mindig tisztán látszódott, a legközelebbi szomszéd pedig egy napi járóföldre
volt, de mindkét helynek megvolt a maga varázsa.
Egy kacsa úszkált a part mentén némi
élelmet keresve. Nem volt ez szokatlan, víz közelében gyakran megfordultak a
kacsák. Néha átrepültek a Hyde Parkból ide, bár Will nem értette, miért. Amíg a
parkban mindig tiszta volt a víz, és a járókelők etették őket, addig a Temzéről
aligha volt ez elmondható.
A fiú azért jött ide, hogy elterelje
a gondolatait Tessáról, bár utólag meggondolva, ez nem volt túl jó ötlet. Noha
az Intézetben ott volt a lány, de legjobb barátja, Jem is, így a gondolatait
könnyebben el tudta terelni, mint itt, ahol csak a víz mozgását, a madarak
csivitelését és a hajók tülkölését hallotta. Mindezt könnyebb volt kizárni a
gondolatatiból, hogy csak arra az igéző szürke szempárra gondoljon, és ez egy
cseppet sem volt jó ötlet. Tessa most már Jemhez tartozik, és ő ez ellen semmit
nem tehet, csak magát kínozza azzal, ha újra eszébe juttatja, mi lett volna ha…
Mert ezt a kérdést felesleges volt feltenni, ez történt, és nem lehet
megmásítani.
A kis kacsa úgy nézett fel a fiúra,
mintha tudná mi járt a fejében, pedig ez kizárt volt, az állatok talán megérzik
az ember hangulatát, de lehetetlen, hogy tudnánk gondolatokban olvasni. Will
úgy vélte, valami csillan a szemében, talán az éhség, vagy valami egészen más,
de az biztos, hogy nem csak egyszerűen tévedt arra a tekintete. Aztán az állat
oldalra nézett, ahol a társa igyekezett felé, majd újra a fiúra. Will eddig azt
gondolta, teljesen normális, de most kezdte magáról azt gondolni, hogy
túlzottan paranoiás. Hiszen az nem lehet, hogy ezek a kacsák ellene
szövetkeznek, mégis úgy néznek egymásra és rá, mintha valamit akarnának,
készülnének valamire. Aztán hirtelen minden megváltozott, kacsák igyekeztek
felé mindenhonnan, és fogalma sem volt, hogy kerültek oda. A szemük vörösen
villant, és a fiú tudta, hogy ezek nem egyszerű állatok, ezek ördögi teremtmények,
amelyek rá vadásznak. Most már nem is gondolta, hogy a távolság, ami a víz és a
rakpart között van, megóvhatja, hiszen, ezek bármire képesek lehetnek. Még
szerencse, hogy Will mindig hordott magánál fegyvert. Elővette a tőrét, de
félt, ez kevés lesz, ha majd egyszerre indulnak meg felé az állatok. Az első
kacsa hápogott egyet, aztán kitört a káosz. Mindegyik egyszerre kezdett el
csapkodni a szárnyával, ördögien hápogtak, és megindultak felé. Úgy repültek,
mintha a szél szárnyán utaztak volna, és egyenesen Will felé tartottak. Mielőtt
elérhették volna őt, a fiú felkiáltott, aztán kinyitotta a szemét.
Az ágyán feküdt, a mennyezet nézett
le rá, takarója a lábába gabalyodott, őt pedig kirázta a hideg. Eltelt pár
másodperc, mire lenyugtatta szapora szívverését, és ekkor vette észre, hogy egy
hideg kéz fogja a csuklóját.
- Will, Will, jól vagy? - kérdezte a
kéz gazdája, Jem. Pislogva nézett fel barátjára, aki mindig ott volt, amikor
szüksége volt rá.
- Persze, csak rosszat álmodtam -
felelte suttogva. Jem kérdőn nézett rá, szó nélkül adta tudtára, hogy érdekli,
mi volt az, ami ennyire felzaklatta a fiút. - Megint a kacsák - adta meg a
magyarázatot végül, aztán fejét visszahajtotta a párnára, tekintetét pedig a
plafonra szegezte. Nem volt kedve elaludni, ezek után semmiképp, nem akarta,
hogy az álmok újra visszatérjenek. Csak egyedül akart maradni, de parabataia
nem mozdult.
- Semmi gond, Jem, most már
visszamehetsz aludni.
De a fiú szótlan maradt. Betakarta
Willt, és addig maradt mellette, míg az újra álomba nem szenderült. Most az
egyszer ő vigyázott rá, a szokásossal ellentétben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése