Tss! Kacsaveszély! - finnigan alkotása

Valójában mitől fél Jace Wayland?

− Jace, már megint mi az? – Alec fáradtan emelkedett fel a székből, így egy magasságba került Jace-szel, aki teljes harci öltözetben toporgott a könyvtár ajtajában. − Az előbb jöttünk meg egy démonvadászatból.

− Tegnap – mondta Jace olyan sértetten, mintha legalábbis tíz éve lett volna. – De most kacsavadászatra megyünk.

Alec azt hitte, rosszul értette a szót. – Kacsa?

− Igen. Úgyhogy öltözz, indulunk! Szétcsapunk a kis dögök között.

Alec kétkedve nézett a másikra. Még mindig remélte, hogy a fiú viccel. De nem, Jace teljesen komoly képet vágott. Erre az augusztusi vasárnapra valóban kacsavadászatot ütemezett.

− Szeráfpengékkel akarsz kacsákra vadászni? – kérdezte végül.

− Miért? A kacsák démoniak.

− Kacsafóbiád van? Lehet, hogy többre mennénk vele, ha megkérdeznénk Hodge-ot, erre nincs-e valami főzete.

Jace szája gúnyos vigyorra húzódott. – Kacsafóbia, komolyan?

− Nem tudom – vont vállat Alec. – Talán van ilyen, bár nem épp normális, ha valaki pont a kacsáktól fél.

− Ja, mert a pókfóbia az tök normális!

Alec összefonta a karját maga előtt. – Annak legalább neve is van. Arachnophobia. Sok ember szenved tőle.

− Sok Árnyvadász?

− Jaj, fogd be!

Jace közben a szeráfpengéje markolatát kezdte el piszkálni. Alec elég jól ismerte a másikat ahhoz, hogy tudja, ez a türelmetlenségének a jele. Meglepően nyugodt mozdulatsor volt, ahogy Jace a körmével apró mintákat rajzolt a fémre, de Alec Jace parabataijaként már kitapasztalta a fiú jól leplezett érzelmeinek megnyilvánulásait. Tudta, mit jelent, ha Jace a száját szorította össze, ha az ujjait ropogtatta, ha a gyűrűjével játszott. Még akkor is, ha maga Jace nem is vette észre, mikor mit csinál.

− Amúgy – szólalt meg Jace újra – lehet, hogy a kacsafóbiának is van neve.

− Derítsük ki ezt inkább és hagyjuk a kacsavadászatot! – javasolta Alec.

− Vagy irtsuk ki az összes kacsát, és akkor úgyis mindegy.

Alec felsóhajtott, és elindult a szobája felé. Jace követte. – Hol akarsz kacsákra vadászni?

− A Central Parkban, természetesen – felelte Jace.

− Természetesen – morogta Alec.

− Izzynek szólunk?

Épp a lány szobája előtt sétáltak el, így Alec az ajtóra pillantott. Aztán megrázta a fejét.

− Majd legközelebb, ha Bambit akarjuk megölni. A mese – magyarázta Alec Jace értetlenkedését látva. − Anya olvasta fel egyszer. Azt is, meg A rút kiskacsát is. Ez még azelőtt volt, hogy…

−… megjöttem volna – fejezte be a mondatot Jace. – Ezek Árnyvadász mesék?

− Nem, mondénok. Utáltuk őket, de Árnyvadász mese nincs túl sok, a francia altatóktól pedig Izzynek egy idő után francia rémálmai lettek.

− Francia? Mármint croissant-ok elől kellett menekülnie? Ez mondjuk Izzyre vallana. A csokoládéhoz sem hajlandó hozzányúlni. − Jace továbbindult a folyosón, és bár Alec épp csak a hátát látta, tudta, hogy a fiú mosolyog. – Engem csókolózni vágyó, francia hölgyek szoktak üldözni. De az nem rémálom. Ami azt illeti, nem is álom, volt rá példa.

Alec elengedte a füle mellett a megjegyzést, és belépett a szobájába. Ott, bár nem uralkodott olyan katonás rend, mint Jace-ében, az állapota vállalható volt.

− Teljes Árnyvadász-öltözet? – kérdezte, miközben a szekrényében húzogatta a fogasakat jobbra-balra. Nagyjából minden ruhája fekete volt, így nem lehetett rögtön kiszúrni az Árnyvadászok speciális bőrből készült darabjait.

− Ha van kacsajelmezed, jöhetsz abban is. Beolvadhatnál, és belülről bomlaszthatnád szét a csordát.

− Csapat.

− Falka. Gárda. Osztag – sorolta a tippjeit Jace. − Az biztos, hogy nincsenek egyedül. Ravaszabbak annál.

− Család – jelentette be végül Alec a megoldást. – Kacsacsalád.

− Mint a maffia – bólintott Jace.

Alec a szemét forgatta, de közben zavartan babrálta a kezében tartott nadrágot és felsőt. Nem akart csak úgy Jace előtt átöltözni, de az is furcsa lett volna, ha megkéri, hogy menjen ki vagy forduljon el. Talán a fürdőben…?

Jace szerencsére megkímélte őt a választástól. – A konyhában megvárlak. Kitalálom, mivel csalogassuk elő a rohadékokat. Maradt egy kis kínai. Vagy kacsapástétom jobb lenne? – mérlegelt Jace vigyorogva.

− Ez a terv egyre jobb és jobb lesz. Nemcsak megöljük azokat a kacsákat, hanem még kannibalizmusra is kényszerítjük őket. Pedig azt reméltem, az óriáspatkányos akciónknál nem jöhet rosszabb.

Jace már az ajtóban állt, és onnan fordult vissza. – Csak az ostobák remélnek, Alec. Mi, többiek, tesszük, amit tennünk kell. – Azzal kiment.

Alec morgolódva kezdett neki a készülődésnek.

***

− Maryse-ék gondolom, hazafelé akarnak bevásárolni. Mert kacsapástétomot nem találtam – jelentette be Jace, amikor Alec belépett a konyhába. – Tavaszi tekercs, Hawaii-pizza és romlott tej a választék.

− A pizzára szavazok.

− Ja. – Jace felkapta a félig üres dobozt, majd hanyagul bevágta a hűtő ajtaját. – Indulhatunk?

− Ha nem gondoltad meg magad…

− Nem én!

Alec továbbra sem lelkesedett ezért az egészért, így kijátszotta az utolsó ütőkártyáját.

− Mi lesz, ha anya megtudja?

− Nem fogja. A pekingi Intézetből találkoznak valakivel. Hallottam, amikor Maxnek mondta tegnap este, hogy ő is velük tarthat, ha akar. – Jace hátba vágta Alecet, és jelzésértékűen a kijárat felé lökte. – Nincs, aki megmentsen, Alec. Nyomás!

Jace elszántan vonult ki a konyhából. Alec nem tehetett mást – vele tartott, miközben arra gondolt, hogy valószínűleg Jace az egyetlen, aki még egy zsíros pizzásdobozzal a kezében is tekintélyt parancsoló tudott maradni.

***

− Én nem látok egy kacsát sem – jegyezte meg Alec.

Jace egy kukába hajította a pizzásdobozt, és most onnan tartott visszafelé. A kezét a nadrágjába törölgette.

A Central Park déli részén, a lagúna felett ívelő kőhídon mászkáltak mindketten. Alattuk a tó vize úgy ragyogott a napfényben, hogy Alecnek el kellett takarnia a szemét, miközben figyelte, hogy valóban egyetlen kacsa sem bukkan fel.

− Talán megérezték, hogy jövünk – mondta sötéten Jace, mikor visszaért Alec mellé, és gyanakvóan forgatta a fejét a lagúna partja mentén.

− Igen, és hova tűntek?

− Nem tudom. Valahová biztosan télen is mennek. Úgy értem, télen sosincsenek itt a kacsák.* Talán van egy fagybiztos és Árnyvadász-biztos búvóhelyük.

− Vagy nincs.

Jace a kőkorlátnak lökte a karját, majd el onnan. – Nézzünk körül odalent!

− Jace… − Alec kereste a szavakat, aztán végül elszánta magát, és megkérdezte: − Mitől lett ez neked hirtelen ilyen fontos?

Jace arca üresnek látszott, de Alec aki értette minden rezdülését, inkább szomorúnak mondta volna. Aztán Jace elfordult, előrefelé ismét a korlátnak dőlt, és amikor elkezdett beszélni, akkor is a tavat nézte.

− A rút kiskacsa.

Alec zavartan bámult rá. Ez hogyan jött ide? Aztán a másik belefogott a magyarázatba.

− Maryse nemcsak nektek mesélte, hanem Maxnek is. Tegnap este. Nyitva volt a szobája ajtaja, én pedig hallottam. – Jace hangja picit megremegett, talán Alecen kívül másnak fel sem tűnt volna. – A fióka, aki nem illik a családjába, mert nem is tartozik oda. És ahogy nő, ez csak egyre nyilvánvalóbb lesz. Mi van, ha egyszer belefáradnak, hogy úgy tegyenek, mintha nem ez lenne a helyzet?

Alecnek elakadt a lélegzete. Hosszan nézte Jace-t. Feszült ívbe hajló hátát, az ujjait, amik a Wayland-gyűrűvel babráltak, sápadt arcát. Ebben a pillanatban a világ legelveszettebb tizenöt éves fiújának látszott.

Bár általában Jace volt az, aki tudta, melyik helyzetben mit kell mondani, most Alec úgy érezte, ő is ismeri a helyes szavakat.

− Te a családunk része vagy, Jace – szólalt meg, és közelebb lépett a másikhoz. – Nem számít, hogy Wayland a vezetékneved, most már mi vagyunk a családod és közénk tartozol. Nem a vér köti össze az embereket, hanem az, hogy törődnek egymással.

Alec Jace vállára tette a kezét. Sorsfordító pillanat volt – Jace vajon elutasítja? -, aztán elmúlt, és a fiú nem húzódott el.

− Ha nekem nem hiszel – folytatta Alec −, akkor nézd meg ezt! – Alec Jace alkarjára mutatott. – A parabatai-rúna. A testvérem vagy.

Jace úgy bámulta a rúnát, mintha meglepődne rajta, hogy ott találja.

− „Akárhová mész, veled tartok…” – idézte Jace a parabatai-eskü szövegét, amit alig egy éve tettek le. – Komolyan gondolod?

Alec a lagúnára mutatott. – Eljöttem veled kacsákra vadászni, szerinted?

És Jace ekkor végre ránézett. Nem mondott semmit, de Alec kiolvasta az aranyszín szempárból a hálát, és ami a legfontosabb, hogy Jace hisz neki.  Ennyivel meg tudott elégedni.

− Nem akarunk enni valamit? – kérdezte Jace, hogy megtörje a csendet. A hangja pedig ezúttal valóban könnyed volt. − A Taki nincs olyan messze.

− Nem tudom, az étlapon szerepel-e a kacsa.

Jace felhördült. – Ah, még mindig utálom a kacsákat!

Alec Jace-re pillantott, és örömmel látta, hogy a fiú mosolyog. – Tudod, mit? – mondta, és még egy utolsó pillantást vetett a kacsamentes tóra. – Nem is olyan vészes ez a te kacsafóbiád. Ebben a családban úgyis mindenkinek megvan a maga gázos félelme. Iz és a franciák, én és a pókok… és te meg a kacsák.

Jace megjátszott bosszúsággal bokszolt Alec vállába. – Hé, én és a „gázos” egy mondatban?! Ne merészeld, Lightwood!

Alec a megbánás legkisebb jele nélkül indult el a kőhídon. – Gyere! Azt hittem, éhes vagy.

Alec már a híd végén járt. Jace pedig követte őt.

 

----

* Utalás J. D. Salinger Zabhegyező című könyvére.