Én és Cassie - Villő története

   Felkeltem az ágyamból, és tudtam, hogy egy újabb fárasztó nappal kell szembenéznem. Az összes barátnőm valami nagyon menő és szuper klassz könyvet olvas. Mindig csak arról tudnak beszélni. Már szinte ez az életük. Na, mindegy.  Ennek ellenére felöltöztem és elindultam az iskolába. Az egyetlen vigasztaló tény az, hogy már péntek van. Amint beértem, valamin már megint nagyon nevettek.

- Ja, igen. Az mekkora volt már.

- Miről van szó? – kérdeztem kissé bárgyún.

- Semmiről. Te úgysem értenéd.

   Segítségkérően fordultam legjobb barátnőmhöz, Violettához.

- Á, csak a Csontváros filmjéről volt…

- Arghh, nem érdekel. Folytassátok csak!

- Te tudod. – mondta mosolyogva.

- Na, szóval az is tök jó volt, amikor Simon visszaadta a füzetet Clary-nek, a bajszos Jace-szel.

- Igen, azon úgy röhögtem.

   Addig én elmentem keresni valakit, akivel lehet értelmesen beszélgetni. Az egyik táboros barátnőm is éppen egyedül volt, ezért odasétáltam hozzá. Két évvel fiatalabb volt, de így is megértett.

- Szevasz, Zsuzsi! Mi újság?

- Á, semmi. Hogyhogy nem Violettával vagy?

- Már megint a hülye Csontvárosról beszélnek.

- És te miért nem?

- Mert én nem olvastam.

- De miért nem?

- Mert hülyeség.

- De ha nem olvastad, akkor honnan tudod, hogy hülyeség?

- Mert…

- Pontosan. Szóval, miért nem olvasod ki?

- Á, majd máskor.

- Te tudod. De most megyek, mert megérkeztek Reniék. Szia!

   El sem köszönhettem, mert rögtön elfutott. Viszont amit mondott, azon alaposan elgondolkodtam. Egész nap pörgött az agyam. Amikor végre vége lett az iskolának, elmentem a könyvtárba, és kivettem a Csontváros első három részét, és már hazafelé a buszon elkezdtem olvasni. Nem vagyok az a „hű, de gyorsan mindent kiolvasok” típus, de ezzel mégis egész jól haladtam. Sőt! Mire leszálltam a buszról, már az első fejezettel végeztem is. Amilyen gyorsan csak tudtam, összecsaptam a leckét és ledobtam magamat ágyra olvasni. Észre sem vettem, de már hét óra volt. Ezt is csak azért tudtam, mert anya felszólt, hogy kész a vacsora.

- Mindjárt megyek. – ez a mindjárt negyed órába tellett. Hallottam, hogy apa jön fel a lépcsőn, valószínűleg azért, hogy lecibáljon. Mivel okos vagyok, a könyveket gondosan a takaró alá söpörtem, és elindultam lefelé. Apa is visszafordult, és leültünk az asztalhoz. Feltették az idegesítő kérdéseiket, mint például: Mi volt a suliban? vagy a másik kedvencem a Milyen jegyeket kaptál? Most kivételesen az összes kaját megettem, persze ezt mind csak azért, hogy minél hamarabb fölmehessek – bármennyire is fáj kimondanom – olvasni.

- Meg is etted?

- Aham, hösönöm héhen. – mondtam tele szájjal.

- Egészségedre.

   Mint akit ágyúból lőttek ki, rohantam is a szobámba. Elmentem zuhanyozni, meg a többi ilyen ügyes-bajos dolgot elintézni, aztán megvártam, hogy mindenki elmenjen aludni, és kezdődhetett a küldetésem. Felkapcsoltam a zseblámpámat, és elkezdtem olvasni. Ha hallottam valami zörgölődést kintről, mindent bedobtam a párnám alá, és alvást szimuláltam. A vicces részeknél próbáltam nem röhögni, de ez képtelenség volt, ezért furcsa fuldokló hangokat adtam ki. Egész éjszaka olvastam, de ez látszott is. Egyrészt kiolvastam az első részt, másrészt akkora karikák keletkeztek a szemem alatt, hogy az csak na. Az egész hétvégém sem állt másból, minthogy kiolvastam a másik két könyvet és megnéztem a filmet is.

   Amikor hétfőn bementem a suliba, a többiek rögtön rám szálltak, hogy mi történt a szememmel, hogy így néz ki. Én csak titokzatosan ennyit válaszoltam:

- Már én is egy vagyok közületek.

- Ezt csak nem..?

- De. Ezt pontosan úgy értem. Én is Végzet ereklyéi rajongó lettem. – erre a kijelentésre a többiek visongva a nyakamba ugrottak, és kérdésekkel bombáztak. Ez volt a története annak, hogy hogyan is lettem árnyvadász.

(U.i.: ez nem így történt, én az elejétől kezdve szerettem a Csontvárost.)

Én és Cassie - Fummie története

A hercegnő beszerzése

Ezt még aznap írtam, amikor megvettem a könyvet (november 30-án).

Körülbelül azóta várok erre a könyvre, amióta elolvastam a második részt. Szóval egy éve. Persze, akkor ez még Amerikában sem jelent meg, amikor viszont kijött, mindenki ezt olvasta. Nekem, angoltudás híján meg kellett várnom a magyart, ami végre eljött, itt van, a kezemben tarthatom, megszagolhatom, és annyira gyönyörű élőben, hogy csak bámulom a borítót, mint egy hülye. Azért, hogy nehogy előre tudjak meg valamit, amit nem akarok (semmit nem akarok előre megtudni), volt rá egy külön emberem, Ramóna, aki mindent tudott, és mindig ellenőrizte nekem az oldalakat, hogy biztonságosak-e, szólt, ha valami olyan volt, hogy ne nézzem meg. Ezúton is köszönöm az eddigi munkáját, remélem, tudod, hogy ha megjelenik a CoHF vissza kell térned a spoilerszűrő állásodba.

Tehát hivatalosan október 30-ára volt kiírva, de eltolták egy hónappal, és november 30-án jelent volna meg. De már 27-én meg lehetett rendelni, a szerencsésebbek másnap már kezükbe is kaphatták. Én meg csak vártam… és vártam… és azt írták ugyan, hogy legkésőbb keddig meg kell érkeznie, azt hittem, keddnél előbb nem is lesz az enyém, de tévedtem. Mert ma délelőtt küldték az e-mailt, hogy mehetek érte. Visszafogtam a késztetést, hogy azonnal cipőt húzzak, és egy szál törülközőben (mert amikor megjött az e-mail, éppen törcsiben, vizes hajjal ültem a gép előtt) rohanjak el egészen a Kökiig, hogy habzó szájjal rohanjam le az első eladót, akit meglátok, a könyvet követelve. Szóval összekészültem, volt még egy hajszám egy tortadoboz után, merthogy molyszülinapra mentem ma, amire sütöttem tortát, és mivel a Köki úgyis útba esett, gondoltam, odafele menet meg tudom oldani a vásárlást is.

Na, már az egész ott kezdődött, hogy besétáltam a Libribe egy tortadobozzal, és mindenki megbámult. De komolyan, amikor zombinak voltam öltözve, kevesebben bámultak, mint most, amikor csak egy egyszerű tortát cipeltem. Mi baja van az embereknek? Tehát ott tartunk, hogy a Libriben szambázok egy tortadobozzal. Először elküldtek egy emelettel feljebb, ott kellett átvennem a könyvet, megvártam, míg a néni meg a bácsi elvonulnak, aztán én jöttem sorra. Elmeséltem, hogy én ugyan nem a Libriről rendeltem, de ide is lehetett kérni, úgyhogy én ide kértem. Aztán mondtam a nevem is, és amikor az eladónő hátrafordult keresgélni, akkor megláttam. Tudtam, hogy ő lesz az, ő az enyém. Visszafogtam magam, és nem kezdtem el őrült módjára üvölteni és mutogatni, hogy „én már látom, ott van, ott van”, úgyhogy szépen kivártam, míg megtalálja. Megtalálta, lerakta maga elé a könyvet, és valami papírt kezdett nézegetni. Én meg persze nagy szemeket meresztettem a könyvre, forgattam a fejem mindenfelé. Erre azt mondta: „Nyugodtan megnézheted, amíg nem bontod ki, ki tudjuk cserélni.” Magamhoz vettem, simogattam, nézegettem forgattam, és minden erőmet latba vetettem, hogy ne kezdjem el tépni a csomagolást. Csak bámultam, mert el se hittem, hogy végre az enyém lett, ott volt a kezemben, és foghattam. Mikor már gyanúsan sokáig meredtem a könyvre, megkérdezte: „Van vele valami baj?”, erre én: „Ja, nem, csak annyira vártam már ezt a könyvet.”. Aztán kifizettem, ő odaadta a blokkot, és amíg szépen eltettem a táskámba, megköszöntem vagy ötször, aztán mentem is a metró felé. Vigyorgó fejjel kerülgettem a sok embert a tortámmal, akik összegyűltek valami parasztvakításra, majd felszálltam a metróra. Szépen leültem, és elkezdtem vívódni. Mégsem kéne kibontani, csak este érek haza, addig a táskámban fog nyomorogni szegény, biztonságban van a műanyag csomagolásban. Meg egyébként is, ahhoz, hogy rendesen megnézzem, magam mellé kell tennem a tortát, amivel elfoglalok még egy helyet. Az ajtók még be sem csukódtak, amikor én már a csomagolást téptem.

Minden reflexemnek ellentmondva, nem nyitottam ki hátul. Mivel tudtam, mi van hátul, és tudtam, hogy azzal minden spoilert lelőnék magamnak, és az eddig kemény munkám kárba veszik, ezért inkább kinyitottam elől, és elkezdtem olvasni. És annyira jó érzés, hogy el sem hiszem. Szerintem ennyire nem vártam még könyvmegjelenést. Drágaszág.

Én és Cassie - Anett története

Felnézek. Valami nem stimmel. Egy Intézetben vagyok...

Én és Cassie - Cassye története

Egy nap anyukám meglepett egy könyvvel. Egy Edward-korabeli fiú volt rajta. Az író Cassandra Clare. A címe Az Angyal.

Nem ismertem, így kicsit vonakodva kezdtem bele. Ahogy haladtam benne egyre jobban megtetszett.. Utána sorban megvettük az összes többi részt. Bevallom beleszerettem.

Cassie könyvei sorsfordítóak voltak. Sokkal toleránsabb és elfogadóbb lettem. Nekem Cassie nem csak egy újabb remek élményt adott, hanem szinte egy új életet.. Nem sokszor találkozok olyan íróval akinek minden könyve olyan fordulatot és olvasási élményt nyújt mint Cassandráé. És ha ez még nem lenne elég. A könyveinek köszönhetően új barátokra találtam. Rátok, Árnyvadászokra, a HunKlávéra.

Ha egy Cassandra könyvet olvasol észreveheted, hogy olyan mintha egy filmet néznél. Látod a szereplőket és velük együtt érzed át az életüket. Egy kicsit ezáltal mi is Árnyvadászok lehetünk.

Cassie könyvei ösztönözték a fiatalok ezreit arra, hogy több száz oldalt olvassanak, úgy,hogy élvezzék is. És ez nagyon ritka. Sokan ellenzik az ilyen fantasy könyveket, de arra nem is gondolnak, hogy az olyan írók mint Clare, Meyer és Fitzpatrick megszerettetik a gyerekekkel az olvasást. Én a Vörös Pöttyös könyveknek köszönhetem az olvasási szenvedélyem. Bevallom: könyvfüggő vagyok!

Én és Cassie - Lyra története

Amikor nem írok, állandóan olvasok. A buszon, az ágyban, a suliban (szünetben vagy akár órán is), evés közben, majdnem mindenhol. Több tíz könyvet olvastam már, de Cassie könyvei érintettek meg a legjobban. Amikor a Csontvárost olvastam, már nagyjából ismertem a történetet, mert előbb láttam a filmet. A könyvesboltban ezerszer elhaladtam a Végzet ereklyéi sorozat első része mellett. Többször a kezembe vettem, de nem érintett meg a borítója, így a hátulját sem olvastam el. Miután megnéztem a filmet, jöttem rá, hogy ez abból a könyvből készült, amit annyiszor elutasítottam. Elkezdtem olvasni a Csontvárost, és nem telt bele három napba már vége is volt. Minél hamarabb el akartam kezdeni a Hamuvárost. Meg is történt, aztán csakúgy faltam a további részeket. Az Elveszett Lelkek Városa után belekezdtem Az angyalba. Ez is nagyon tetszett, majd A herceg is, és sajnálattal konstatáltam, hogy még nagyon sokat kell várnom A hercegnőre. Amíg vártam, sokat kutattam a neten egy Árnyvadászokkal foglalkozó oldal után. Így bukkantam rá az Árnyvadászok rajongói oldalra. Gondoltam csatlakozom hozzájuk, hiszen ők olyanok, mint én. Büszke Árnyvadászok. Egyre többet jártam fel az oldalra, és minden új információ láttán, a szívem vad táncba kezdett. Még soha nem éreztem ekkora rajongást egyik könyvsorozat iránt sem. Talán a Twilight iránt mégis, de most nem ez a fontos. Egyenesen beleszerettem Cassie könyveibe. Október 30-án, amikor esetleges volt A hercegnő megjelenése szinte minden percben telefonáltam, vagy a neten lógtam, hogy megtudakoljam, megjelent-e már. Aztán megtudtam, hogy eltolták a megjelenést. Ez teljesen lesújtott. Már olyan régen vártam. Végül November 28.-a körül megjelent, és én alig vártam, hogy megkapjam. Most még nem értem a végére, de rossz előérzetem van. Sokan mondták már, hogy rengeteget sírtak az Epilóguson, és én határozottan olyan ember vagyok, akit könnyen meghat egy könyv. Sorolhatnám, melyiken sírtam már, de akkor soha nem lenne vége ennek a szösszenetnek. Ebből csak azt szeretném kihozni, hogy bármit tartogat(ott) Cassie a tarsolyában soha nem szűnök meg szeretni a könyveit. Már epekedve várom a Mennyei Tűz Városát, és az új Árnyvadász sorozatok, bár azok még egy kicsit odébb vannak. Ha az írásaink egyszer eljutnak Cassie-hez, megkérhetnénk Maureen Johnson és Sarah Rees Brennan írónőket, hogy vegyék fel vidóra mennyit sírt rajtuk Cassie. Remélem, annyit sírna, amennyit mi is az ő írásain.