Ez Fummie alkotása, amit tegnap ígért. :P
Aranyfény
Jocelyn elmosolyodott, ahogy meglátta Valentine-t belépni a
terembe. A fiú úgy nézett ki, mint egy angyal, elég nagy feltűnést keltett
megjelenésével; fehér ing és nadrág volt rajta, ami csak még jobban kiemelte
szőke, szinte már fehér haját. A vékony anyag mögött látszottak a karjára és
mellkasára rajzolt fekete rúnák. Jocelyn zöld bársonyruhát viselt, illett a
szeméhez és vörös, kontyba tűzött hajához. A terem lenyűgöző volt: fehér és
arany pompába öltöztették a helyiséget, a magas mennyezett gyémántként
csillogott, középen pedig helyett kapott egy szökőkút. A szervezők most igazán
kitettek magukért, hiszen ilyen gyönyörű és csillogó bálon még sosem vettek
részt. Valentine, ahogy meglátta Jocelynt, odasietett hozzá, hogy csókkal
üdvözölje kedvesét, minden héten eljöttek a bálra, ahogy a Kör legtöbb tagja,
most sem volt ez másként. Lucian, mint mindig, parabataia társaságában lépett
be az ajtón, de mivel mindenki az angyalra hasonlító Árnyvadászra figyelt,
ezért senkinek sem tűnt fel a szürke inget viselő fiú.
- Lucian, annyira örülök, hogy eljöttél – üdvözölte Jocelyn
széles mosollyal barátját.
- Jocelyn, most is gyönyörű vagy – mosolygott vissza a
férfi. Idegesen nézett körbe, nem ámulva, inkább, mint aki felméri a terepet.
Láthatóan feszengett, sosem szerette a bálokat, ha tehette, kihagyta, viszont
Valentine-t a világ végére is követte volna, és ha a fiú úgy kérte, hát ő jött.
- Az én Jocelynem mindig gyönyörű – vetette közbe Valentine,
majd átkarolta szerelmét, aki pirulva fogadta a bókot. Bár már több mint egy
éve együtt voltak, a nő még mindig nem szokta meg a sok felé forduló figyelmet.
Nem csak barátjától, hanem, mindenki mástól is, hiszen Valentine volt a Kör
vezetője, a Kör összes tagja bízott bennük, hallgatott rájuk, figyelt a
szavukra, akár a férfi beszélt, akár Jocelyn. Igyekezett mindig jól dönteni,
helyesen cselekedni, de mindig szem előtt tartotta Valentine érdekeit.
- Felkérhetlek egy táncra? – nyújtotta a karját a szőke fiú
a lány felé kissé meghajolva, aki előbb ránézett Lucianra, és csak azután
bólintott. Kezét a fiúéba csúsztatta, majd a táncolók közé léptek, és felvették
a lassú ritmust. Boldognak tűntek, gondtalannak, és azok is voltak, Valentine
talán nap nap után azon gondolkozott, mit lehetne megváltoztatni, jobbá tenni a
Klávéban, most viszont ő is félretette gondjait, és csak élvezte a táncot, hogy
Jocelyn testét szoríthatja, láthatja a ragyogást a szemében. A lány élvezte a
táncot, örült, hogy egy éjszakára félreteheti a gondokat, a szervezést, az
újabb megoldandó feladatokat, és csak arra kell koncentrálnia, hogy ne essen
el, ami meglepően könnyű volt. Valentine nem csak okos és lenyűgöző volt, hanem
remek táncos is, siklottak a teremben, mint két angyal, és úgy is néztek ki. A
fiú úgy sugárzott, hogy elnyomta még a mennyezet ragyogását is, a belőle áradó
erő és hatalom mindenkit elbűvölt. Nem véletlenül volt ő a Kör vezetője. Nem
csak okos ötleteit szerették, azt, hogy változtatni akar, hanem vonzotta őket a
különleges energia.
A zene egy pillanatra elhallgatott, míg átadta a helyét egy
más ritmusnak, de a pár ezt már nem várta meg, a terem szélén álló asztalokhoz
mentek, hogy leüljenek egy kicsit. Lucian éppen Robertnek magyarázott valamit
nagy hévvel, amikor csatlakoztak hozzájuk.
- …akkor rejtőzködnünk sem kéne, sokkal több elismerést
kapnánk a kemény munkánkért – fejezte be, mikor Valentine és Jocelyn leültek
asztalukhoz, majd barátjához fordult. – Épp azt ecseteltem Robertnek, milyen
zseniális ötleted támadt legutóbb – magyarázta vidáman.
- Lucian, ha mindenkinek elmeséled, nem is lesz értelme a
következő gyűlésnek – nevetett a szőke, szavaival ellentétben egy csepp harag
sem volt benne. Imponált neki a figyelem, és az irányába mutató csodálat, jól
érezte magát benne.
- De olyan jó ötleteid vannak mindig, hogy képtelen vagyok
magamban tartani – szabadkozott Lucian, habár nem volt bűntudata. Nem sokára
úgyis minden tag meg fogja tudni, mit terveznek, mit számított, hogy valaki
kicsit hamarabb értesül az információkról.
- Azért legközelebb igyekezz magadban tartani, nem véletlenül
beszéljük ezt meg a gyűléseken – felelte Valentine, majd meg sem várva a
választ szétnézett a teremben. A középen álló szökőkút láttára felcsillant a
szeme, majd felpattant székéről.
- Hölgyem – fordult Jocelyn felé, és újból nyújtotta a
kezét.
- De hát csak most ültünk le – válaszolt a lány, azonban
hagyta, hogy kedvese oda vezesse, ahova szeretné. Mielőtt belevesztek volna a
tömegbe, Valentine még egy cinkos kacsintást küldött Lucian felé, aki szájával
a „Sok szerencsét!” tátogta vissza.
A szőke Árnyvadász megállt a szökőkútnál, szembefordította
magával az értetlen lányt.
- Jocelyn, drágám – kezdett bele, úgy tűnt, nehezen találja
a szavakat. A lány még sosem látta ilyennek, mindig magabiztos ember volt, aki
tudta, mit kell mondani. – Elég régóta ismerjük egymást, és már jó ideje annak
is, hogy együtt vagyunk. Talán túl fiatalnak gondolod magad, de szeretjük
egymást… szeretlek… hát akkor mire várjunk? – kérdezte, majd lassan féltérdre ereszkedett,
miközben egy dobozkát halászott elő zsebéből, ekkor látta meg Jocelyn arcán a
meglepetést és az örömöt, és tudta, hogy milyen választ kap majd a kérdésére.
- Jocelyn Fairchild, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz
feleségül?
A lány arcára minden érzelem kiült, amit most már a teremben
lévők leplezetlenül bámultak, a leírhatatlan boldogság mellett volt
hitetlenkedés és vágy is.
- Igen – nyögte halkan, majd elképedve figyelte, ahogy
Valentine az ujjára húzza a gyűrűt, melynek arany csillogása fényesebbnek tűnt
az egész bálnál.
- Köszönöm – lehelte Valentine, miután felállt, majd magához
vonta szerelmét egy csókra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése