Ismeretlen ismerős
Robert New York
utcáin sétált. Nem gyakran járt erre, hiszen ha nem forgatott vagy promózott
valahol, akkor leginkább otthon, Írországban szeretett lenni. De ezúttal itt
volt a következő munkája, egy új filmet vettek fel, és amíg szabadnapos volt,
gondolta, jó lesz majd kicsit körbejárni a várost. Ugyan a Csontváros forgatása
messze volt már, a Hamuváros pedig még el sem kezdődött, azért igyekezett Simon
szemével látni a dolgokat. Szerette ezt a karaktert, úgyhogy jó érzés volt újra
a bőrébe bújni, még ha csak viccből is.
Elindult az
Intézet felé, illetve a templomhoz, ahova Cassie az Intézetet képzelte. A
telefonján lévő térképet böngészve haladt, hogy el ne tévedjen. Az emberek néha
megfordultak utána, egy-két lány még le is szólította, nekik készségesen
megállt, de nem volt akkora felhajtás körülötte, mint amikor a Csontvárost
forgatták. Elgondolkodott, vajon mit szólna Simon ennyi rajongóhoz. Biztosan
örülne neki, de a Claryhez húzó szíve nem hagyná, hogy kihasználja a helyzetet.
A fiú egyébként sem volt olyan helyzetkihasználós típus.
Felnézett a
telefonjából, és először a lányt pillantotta meg. Nagyon alacsony volt, de
természetes vörös haja kiemelte a tömegből. Mellette állt a fiú „Made in
Brooklyn” feliratú pólóban és szemüvegben. Ha nem a saját szemével látja,
Robbie el sem hiszi. Ők ketten pontosan úgy néztek ki, mint Clary és Simon. A
fiú nem volt a tökéletes mása, de határozottan hasonlított rá, néhány centivel
alacsonyabb volt nála, barna haja egyenes, rövid, nem takarta el teljesen a
homlokát. Valamin nevettek, ahogy Robert felé tartottak. Ő tudta, hogy nem
hagyhatja szó nélkül elmenni maga mellett ezeket az embereket, de fogalma sem
volt róla, mit mondjon. Aztán olyan hitelen kellett döntenie mielőtt még
elveszítené az alkalmat, hogy kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott, amikor
már csak két lépés választotta el őket egymástól.
- Simon Lewis?
- Igen? – nézett
rá a fiú furcsán méregetve őt. Robbie-nak gyorsan kellett gondolkodnia. Nyilván
nem mondhatja meg az igazat, csak hülyének nézné, úgyhogy lázasan kutakodott az
agyában valami bandanév után, amit valamelyik könyvben olvasott.
- Te vagy a
Nyugágy Krízis egyik tagja, ugye?
- Most
Sziklaszilárd Panda vagyunk – felelte reflexszerűen. Biztos hozzászokott, hogy
mindig ki kell javítania mindenkit, olyan gyakran válogatják a nevüket. –
Érdekes, hogy ismered a Nyugágy Krízis nevet, talán ha egy hétig használtuk.
- Rajongó vagy?
– kotyogott közbe Clary, aki sosem tudta tartani a száját. Úgy nézett
barátjáról az idegenre és vissza, mintha a hasonlóságokat próbálná felmérni a
két fiú között, amiből furcsán sok volt.
- Hogy rajongó,
az túlzás, de voltam már néhány koncerten. Szerintem elég jók vagytok.
- Ó, hát köszi. Furcsa,
nem emlékszem rád – szeme megvillant a szemüveg mögött, talán igyekezett
felidézni az ismerős arcot, sikertelenül.
- Barátokkal
mentünk és meghúzódtunk a sarokban – vágta rá Robbie túl hirtelen. Clary
félrebillentette a fejét, arca arról árulkodott, hogy valamit nem akar
kimondani. A fiú biztos volt benne, hogy rájött, hazudik, de hát mit lehetett
tenni. Itt volt az alkalom, hogy megismerje azt az embert, akinek a bőrébe kell
bújnia, ezt nem szalaszthatja el. – Be sem mutatkoztam, Robert Sheehan vagyok –
nyújtotta a kezét Simon felé.
- És ír? –
kérdezett vissza mielőtt megragadta volna a felé nyújtott tenyeret.
- Hát igen,
akcentusomat nem tudom csak úgy kikapcsolni – vonta meg a vállát, mintha épp
nem hazudott volna, de ennél a pontnál már nem is számított.
- Én Simon
vagyok, ő pedig Clary – mutatott a mellette álló lányra, aki erre összefonta a
karját a mellkasa előtt.
- Hogy kerül egy
ír srác New Yorkba? – tette fel a kérdést Clary, mintha le akarná leplezni. Ez
nem jött be, most simán válaszolhatott az igazságnak megfelelően.
- Jelenleg itt
dolgozom. – Szűkszavú volt, de nem is kérték, hogy térjen ki részletesen
mindenre. – Figyelj – fordult ismét Simon felé. -, ráérsz most? Meghívhatlak
egy kávéra, mert annyi mindent szeretnék kérdezni. Tudod, a bandáról, meg
minden.
- Hát – Simon
Claryre pillantott, aki ugyan dühös volt, de megvonta a vállát. – Épp nincs
semmi dolgom.
- Remek! Azt
hiszem, errefelé láttam egy jó kávézót – mutatott a háta mögé, azzal
megfordult, és Simon mellé lépve elindult a mutatott irányba. – Szeretsz
játszani? Csak mert most vettem egy új videójátékot, és egyszerűen fantasztikus
– vágott bele a témába, amiről tudta, hogy a fiú majd ráharap.
Ahogy sétáltak
az utcán, belemerültek a játékokba és hangszerekbe, Claryt kicsit figyelmen
kívül hagyva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése