Az utolsó holló
A kastély egyik ablakának
bemélyedésében ült, fejét a hideg betonfalnak támasztva. Hullámos sötétszőke haja
az arcába lógott, de nem zavartatta magát. Olyankor, amikor kedvenc hobbijának
hódolhatott, megszűnt körülötte a külvilág, és annak minden zavaró tényezője.
Szerette nézni az udvarban nyüzsgő egyszerű embereket. Elvarázsolta és
megnyugtatta az egymással hangosan alkudozó kereskedők és vásárlók
megkoreografálatlan előadása, akárcsak a felnőttek lába között futkározó
gyerekek gondtalan játszadozása. A meg nem élt gyermeki énjét látta bennük.
Kisfiúként más vágya sem volt, mint az, hogy a korabeliekhez hasonlóan
kötöttségek nélkül, felhőtlenül szórakozhasson. Szeretett volna bújócskázni,
fogócskázni, vívni a testvérével, vagy egyszerűen csak borsot törni a
szakácsnőjük orra alá. Ám apja ehelyett könyveket szánt neki.
Hatéves korától nagyhírű mesterek tanították latinra, művészetekre,
egyház- és államjogra. Hiába tette szóvá, hogy testvéréhez, Lászlóhoz hasonlóan
ő is az edzőteremben szeretne fegyverforgatást tanulni, apja hajthatatlan volt.
Úgy vélte, kell egy humanista szellemű Árnyvadász is a családba. Csakhogy a
legkisebb holló ennél jóval rafináltabb volt. Éjjelente titokban beosont a
fegyverszobába, és gyakorolt. Számtalan sebet szerzett, sőt egyik alkalommal
kis híján a hüvelykujját is levágta.
Évek hosszú munkájába került, mire megtanulta, miként bánjon a
szeráfpengékkel, a buzogánnyal, tőrrel, és az íjjal. Nem forgatta olyan
mesterien őket, mint a képzett nephilimek, de egy átlag katonánál ügyesebb
volt. A hiányosságait pedig pallérozott elméjével pótolta.
Legmerészebb álmaiban sem gondolt arra, hogy valaha uralkodó lesz
belőle, de apja, és László halála azzá tette. Családjukban ugyan nem
csörgedezett királyi vér – nem is csörgedezhetett –, ám aznap a Duna jegén
valami olyan történt, mely alapjaiban rendezte át a mondén és az Árnyvadász
világot. Azelőtt soha nem volt arra példa, hogy egy magafajta egyszerre legyen
mondén király és nephilim harcos. A választás joga ugyan adott volt számukra,
eldönthették, melyik fajba kívánnak tartozni, de hogy valaki egyszerre legyen
mind a kettő, ráadásul ilyen magas tisztséget töltsön be az egyikben, az
lehetetlen volt.
A Klávé mégis úgy vélte, a szükség törvényt bont, és engedélyt adott rá,
sőt egyenesen megparancsolta, hogy az egyetlen életben maradt holló, a nép
akaratának engedve, fogadja el a trónt.
A magyar királyság akkoriban szétzilált volt, óriási fejetlenség
uralkodott benne. A démonok sorra fosztogatták a falukat, házakat és városokat
égettek fel, s tettek a földdel egyenlővé. Ráadásul a mondén adók is
megnyomorították az embereket. Éhínség, és elégedetlenség tombolt. Kellett hát
egy erőskezű, ámde jószívű uralkodó, aki tudta, mi lakozik a sötétségben, és
legalább annyira értett a világi dolgokhoz is, mint a természetfelettihez.
Ezeknek a kritériumoknak pedig nem akadt más, aki nála jobban megfelelt volna.
Uralkodóvá válásakor ugyan még nagyon fiatal volt, de segítőinek hála,
hamar beletanult a szerepbe. Igyekezett a lehető legjobb, legigazságosabb
döntéseket meghozni, és, ha ehhez az kellett, hogy álruhát öltve elvegyüljön a
népe között, hát megtette.
Megreformálta az adókat, felvirágoztatta a királyságot és
megszínesítette a kultúrát, valamint számtalan hasznos szövetséget kötött az
emberi és alvilági felekkel egyaránt. Sőt még egy elszánt, profi Árnyvadász
sereget is létrehozott, melyet több ezer nephilim alkotott. A hírüket és
nevüket mindenütt ismerték. Ők voltak a fekete sereg.
Csapata egy része éppen ma gyűlt össze a visegrádi kastély báltermében,
hogy legutóbbi sikeres hadjáratukat megünnepeljék. Odalent már reggel óta nagy
volt a sürgés-forgás. A szolgálók kisuvickolták a palota minden szegét és
zugát, kifényesítették a finom metszésű kristálypoharakat, és az aranyból
készült étkészletet, a szakácsok pedig fenségesebbnél fenségesebb ételeket
sütöttek-főztek.
A fiatal férfi tudta, hogy hamarosan indulnia kell, nem késhet el a
saját maga adott lakomáról, ám előtte még meg kellett látogatnia valakit. Valakit,
aki egykoron fontos volt számára.
Lesietett a kőlépcsőn, és a várbörtön felé vette az irányt. A pince
hűvös és nyirkos volt. Halál szaga terjengett a levegőben vizelet és félelem bűzével
keveredve.
Elhaladt rablók, házasságtörők, és gyilkosok cellája előtt, míg a terem
végében álló ezüstrácsozatú zárkához nem ért. A férfi, akit keresett az
árnyékban kuporgott. Teste sovány volt, arca beesett, fakó bőre még halványabb
színt öltött, mint azelőtt. Hosszú, fekete haja zsírosan hullott alá, s tapadt
fejéhez.
– Vlad!
– szólt a férfi. Hangjában fájdalom és düh kavargott.
– Mit
keresett itt? – kérdezte a rab, fel sem pillantva látogatójára.
– Beszélnem
kell veled.
– Nincs
miről tárgyalnunk.
A király ingerülten a hajába túrt, s dühében rácsapott a rácsokra.
– De
igen, és addig nem mozdulok innen, míg nem adsz magyarázatot. Vagy legalább
mondj egy indokot, miért engedjelek szabadon, és megteszem.
– Minek?
Tudod az igazságot.
– Biztos
van valami – kereste a megfelelő szót – mentséged.
– Mentség?
– harsant fel a másik. Ekkor már felnézett az uralkodóra. Lassan, minden
mozdulatot elnyújtva feltápászkodott, és közelebb lépdelt. – Így hívod?
– Nem
értelek…
– A
hazugságot. Ne hidd, hogy nem tudom.
– Fogalmam
sincs, miről beszélsz.
– Tudok
róla, hogy minden egyes hadjáratod, vagy kétes tetted után megkéred a
Testvéreket, hagyjanak ki fontos részleteket a feljegyzéseikből, nehogy az
utókor rájöjjön, mi is vagy te igazából, Árnyvadász. Ti, nephilimek
megrögzötten titkoljátok a létezéseteket.
– Nektek
is ezt kellene tennetek.
– Hogy
megtagadjam valódi önmagamat? Köszönöm, de nem.
– Inkább
ártatlan embereket ölsz, és húzatsz karóba, a megállapodásunk dacára? A barátom
voltál, és átvertél.
– Te,
drága barátom, ugyanezt csináltad. A
hátam mögött szövetkeztél a testvéremmel, Raduval, és ide juttattál – intett
körbe a cellában. – És csak, hogy tudd, azok az emberek nem voltak ártatlanok,
megölték a családomat! Élvezettel néztem, hogyan szenvednek a karóba húzás
minden másodpercében.
– Őrült
vagy! Félreismertelek… Hiba volt megbíznom egy Alvilágiban – mondta a király,
és sarkon fordult, hogy sorsára hagyja az egykor barátjának hitt gyilkost.
– Az
igazságos király, mi? – kiáltott utána Vlad. – Akiről az utókor majd ódákat
zeng, és meséket költ jótetteiről…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése