Fanfiction Nórától

Sziasztok!

Itt a mai első fanfic, amit az Árnyvadász Nap alkalmából küldött el nekünk Nóra. Tudom, hogy mennyire örülne a véleményeknek, szóval ha van pár percetek, írjatok neki kommentben, biztos nagyon boldog lesz! :D

TMI – Csontváros

Alec  Novella

Látomások

…- Nem tudok fölmenni. - kopogtatta meg Alec mankójával az alsó lépcsőfokot.

     Milyen bosszantó, hogy egy démon miatt ennyire sem vagyok képes.

     Clary részvéttel rámosolygott – Semmi baj, odatalálok egyedül is.

     Nyugtázva a dolgot könnyed, már-már gyakorlott mozdulattal hátat fordított a lánynak. Nem esett különösebben nehezére, hiszen a kemény kiképzések megtanították nekik, hogyan legyenek életrevalóak a „nehezebb” helyzetekben is. Saját belátása szerint az élet olyan, akár egy stratégia-játék. Legfőképp döntések sorozata, jóké és rosszaké, melyeket tettek követnek, s melyek befolyásolják majd a jövőnket. Aki rosszul dönt, elbukik. Ám mindig küzdeni kell, különben mások döntéseinek következményeit kell majd elviselnünk. Aki hagyja,hogy mások irányítsák, gyönge. A gyöngék pedig nem érdemelnek szemernyi tiszteletet sem,csak szánalmat. Halvány mosollyal a szája szélén Jace-re gondolt. Valószínűleg ő a legjobb stratégia-játékos, akivel valaha találkozott.

     Indulni készült, de mégiscsak visszapillantott a válla fölött.

   - Kitalálhattam volna, hogy Jace húga vagy. – mondta – Mind a kettőtökben megvan a művészi hajlam.

     Clary nem felelt azonnal, lábát az alsó lépcsőfokra tette. – Jace tud rajzolni?

     Alec egy pillanatig habozott, ízlelgette a választ. Tekintetét végigfuttatta a lány mandulavágású zöld szemein, halványpiros szeplőkkel hintett arcán, és vörös loknijain, melyek lezseren omlottak a vállára.

     Pedig nem is hasonlítanak.

        - Nem. – Alec elmosolyodott. Clary jól leplezett érdeklődéssel csodálta a fiú kék lámákként csillogó szempárját, és bár Alec igyekezett figyelmen kívül hagyni ezt, azért elkapta azt a vidám pillantás végét. – Csak vicceltem. Egy egyenes vonalat sem tud meghúzni.

     Kuncogva ügetett el. Egy pillanatig még érezte, hogy a lány őt figyeli, de nem foglalkozott vele. Néhány lépés után, amikor már biztos volt benne, hogy Clary nem láthatja, megtorpant. Hátát a falnak vetette és a mankóira támaszkodott. Óvatosan a lépcső irányába pillantott, majd tekintetét végighordozta a folyosó árnyékos, sápadt falain. Ebben a percben olyan barátságtalannak hatott az egész Intézet, elhagyatottnak, még számára is, pedig e között a valamikor vörös és halványszürke színekben pompázó tapétával fedett falak között nőtt fel. Ujjaival vigyázva végigsimított a falon. Tisztán emlékszik rá, ahogyan a kis Isabelle-el és Jace-el szaladgáltak fel-le a végtelennek tűnő folyosókon. Egy rossz lámpa halványan pislákolt a feje felett. Félig leeresztett szemhéjakkal alig hallhatóan felsóhajtott, és ezzel a sóhajjal megpróbálta kiadni magából az elmúlt néhány nap összes emlékét.

     Valami azonban a feje legtávolabbi, legmélyebb zugában nem hagyta nyugodni. Túlságosan erősen akart a felszínre törni, és Alec nem tudott többé egyszerűen elsiklani fölötte. Erősen megrázta a fejét, mielőtt egy kép összeállhatott volna előtte. Sötét fürtjei vidáman pattogtak keskeny arca körül. Hirtelen eszébe jutott az az altató, amelyet édesanyja énekelt neki meg Isabelle-nek, amikor még kicsik voltak. A kellemes dallam lágyan, ahogyan a forró, nyári éjszakákon egy enyhe, hűvös fuvallat megborzongatja az embert, szépen lassan elnyomta a fejében kavargó gondolatáradatot. Alec magáról megfeletkezve ingatta a fejét a dalocska ütemére. Hagyta, hogy az egész testét átjárja; szemei akarata ellenére lecsukódtak, ajkai pedig némán formálták a szöveget. Jóleső megkönnyebbülés töltötte el. Akár egy délibáb, Idris képe lebegett a szemhéjai elé. Ezután Alicanté fenséges üvegtornyait látta maga előtt, amint a nap megcsillan a tükörsima felületen. Hunyorgott, hogy jobban láthassa, de minden igyekezete hiábavalónak tűnt. A várost szépen lassan elnyelte a halvány, szikrázó fehér köd, akárcsak New York külvárosát a hó télen. Alec ujjai görcsösen fonódtak a mankóra, ahogy erőszakosan próbálta újra szemei elé erőltetni az Üvegváros pompás alakját.

     A dal hirtelen véget ért. Szinte fájdalmas volt, amint a dallal együtt anyja nyugtató hangja is elhallgatott a fejében. Alec szemei felpattantak és újra a falnak tántorodott. Mélyen beszippantotta a nyirkos levegőt, de minden lélegzetvétel égette a torkát. Szemeit bántotta a halvány fény; ajka keserű mosolyba torzult. Azért legbelül boldog volt, hogy még mindig emlékezett az Otthonára.

     Idris.

     Felsóhajtott. Óvatosan elrugaszkodott a faltól, súlyát pedig újra a mankókra helyezte. A szobája felé indult. Út közben a szüleire gondolt, majd Jace-re és Clary-ra, végül pedig Abbadon-ra. Fintorogva felhúzta az orrát.

     Nem messze tőle a folyosó közepén valami ezüstösen megcsillant a közeli lámpa fényében. Hunyorogva próbált meg ráfókuszálni. Ahogy közelebb ért, egy aprócska körvonal kezdett kirajzolódni előtte. Church lustán nyújtózkodott a szőnyegen. Hosszú bundáján, most már közelebbről nézve, inkább kékesen, mint ezüstösen szikrázott a halványan derengő fény, s meglehetősen lidérces megjelenést kölcsönzött az amúgy édesen kíváncsiskodó macskának. Alec elmosolyodott és lehajolt, hogy megsimogassa a füle tövét, ahogy szokta. Amint a macska szemeibe nézett, egy furcsán ismerős, villogó szempár köszönt vissza rá.

     Villámcsapásként robbant elé egy kép. Pontosabban egy arc, melyről sugárzott, hogy nem e világi. Macskaszerű élénkzöld szemek erősen kontúrozva, tökéletes arc… túl tökéletes! A döbbenettől hirtelen megrökönyödött, keze pedig megállt a levegőben. Elkerekedett szemekkel pislogott egy sort, pillantása találkozott Church kíváncsi tekintetével. A perzsa felnyávogott, fejét gyors mozdulattal Alec kezéhez dörgölte, mintha tudta volna, hogy mire készül, majd dorombolva odébbállt. A fiú összecsippentette szemeit, majd felegyenesedett és halkan, mosolyogva felhorkantott. Hitetlenkedve megrázta a fejét. Ez ma már a második látomása volt. Előbb Idris, most meg…

   -… Bane.

     Ízlelgette a szót, de tovább indult.

     Egyszer csak azon kapta magát, hogy elképzeli, milyen jó fegyver lehetne a mankókból. Olyanok, akár két puska. Megtorpant és maga elé képzelt egy Falánkot. Mindkét mankót felemelte, és nyíl egyenesen rácélzott velük a lényre, majd meghúzta a képzeletbeli ravaszt.

   - Bumm!