Csontváros extra novella - Magnus fogadalma

Sziasztok!

Itt a beígért extra novella Magnus győzelmének megünneplésére!

Magnus fogadalma

Magnus brooklyni lakása padlóján feküdt, a csupasz mennyezetet bámulva. A padló kicsit ragadt, ahogyan a lakás többi részében is. Kicsordult tündérbor keveredett vérrel, apró patakként folyva végig a felrepedezett padlódeszkákon. A bár, amit egy két fém kukára fektetett ajtó jelentett, valamikor az éjszaka összetört, hála egy vámpír és Bat, egy belvárosi vérfarkasfalka tag harcának. De nem is létezett jó parti anélkül, hogy valami eltört volna.

Lágy léptek indultak el felé a padlón, és aztán valami a mellkasára telepedett: valami kicsi, puha és nehéz. Felnézett, és egy zöld-arany szempárral találta szembe magát, ami illett a sajátjához. Miau Ce-Tung.

Megcirógatta a macskát, aki boldogan mélyesztette a körmeit Magnus ingébe. Egy kis szerpentin leesett a plafonról, és kettejükön landolt, mire Miau Ce-Tung elugrott előle.

Magnus egy ásítással felült. Általában így érezte magát a bulik után – fáradtnak, de túlságosan felpörgöttnek ahhoz, hogy aludjon. A gondolatai az este eseményein jártak, de mint egy megkarcolt CD esetében, folyamatosan ugyanarra a pontra tértek vissza, ekörül pörögtek, örvénybe rántva az emlékeket.

Azok az Árnyvadász gyerekek. Nem lepte meg, hogy Clarissa végül megtalálta, tudta, hogy Jocelyn memóriatörlő bűbájai nem működnek örökké. Ezt meg is mondta neki, de ő elhivatott volt, hogy megvédje a lányt, ahogy tudja. Most, hogy találkozott vele, öntudatos volt és éber, kíváncsi volt, hogy szüksége volt-e egyáltalán a védelemre. Heves, lobbanékony és bátor – és szerencsés, mint az anyja.

Persze ha hittél a szerencsében. De valaminek csak el kellett vezetnie az Intézet Árnyvadászaihoz, valószínűleg az egyetlenekhez, akik képesek megvédeni Valentine-tól. Kár, hogy Robert és Maryse nincsenek itt. Párszor találkozott Maryse-szal, de már hosszú évek teltek el azóta, hogy látta a fiatal generációt.

Halványan emlékezett, hogy meglátogatta Maryse-t és Hodge-ot, és volt két fiú a csarnokban, körülbelül tizenegy évesek, és éppen ide-oda hadonásztak a modell szeráfpengékkel. Egy lány, akinek a haja két fekete fonatban volt, nézte őket, és ordítozva panaszkodott, amiért őt nem vonták be a játékba. Akkor nem igazán figyelt rájuk.

De most – az, hogy látta őket, nagyon felrázta, főleg a két fiú, Jace és Alec. Amikor annyi emléked van, néha nehéz azonosítani, aki tényleg akarsz, mintha egy tízezer oldalas könyvön kellene magad keresztülrágnod, hogy megtaláld a megfelelő bekezdést.

Ezúttal azonban tudta.

Végigkúszott a szilánkos padlón, és feltérdelt, hogy kinyissa a szekrényajtót. Amikor bent volt, félretolta a ruháit, és a különböző csomagokat és bájitalokat, míg meg nem érezte a falnál, amit akart. Amikor kilépett, porcicákat köhögve, egy tisztességes méretű faládát rángatott magával. Habár régóta élt, könnyű csomagokkal kellett utaznia, múltjának csak kevés emlékeztetőjét tartva meg. Valahogy érezte, hogy lenyomná a súlyuk, akadályoznák a továbblépésben. Amikor örökké élsz, nem tölthetsz sok időt azzal, hogy visszanézel.

Már rég volt, hogy ezt a ládát kinyitotta, a pántok hagosan nyíltak ki, mire Miau Ce-Tung a kanapé alá menekült, a farka csak úgy rángatózott.

A tárgyak halma úgy festett a ládában, mint egy nem túlságosan válogatós sárkány kincsestára. Néhány fémesen és drágakövektől csillogott – Magnus kihúzott egy régi tubákosszelencét WS monogrammal, aminek a tetejét kacsintó rubinok díszítették. Visszanyelte a rossz ízt, amit okoztak, és elfojtotta az emlékeket, amelyeket ébresztett. Más tárgyak jelentéktelennek tűntek: egy sápadt, krémszínű selyemszalaf, ami Camille-é volt; egy levélgyufa a Felhő Klubból, aminek a belső oldalára egy női kéz ráírta: Tudom, mi vagy; egy vers, amit OFOWW írt alá; egy félig égett ültetőkártya a Hong Kong Klubból, egy helyről, ahonnan nem azért dobták ki, mert boszorkánymester, hanem mert nem fehér. Megérintett egy darab csavart kötéldarabot a doboz alján, és az édesanyjára gondolt. Egy holland gyarmatosító és egy indonéz asszony gyermeke volt, aki meghalt a szülésben, és akinek a nevét Magnus soha nem tudta meg.

Már majdnem a láda legalján járt, amikor megtalálta, amit keresett, és kihúzta: egy fekete-fehér fotó, egy kemény papírra nyomva. Egy tárgy, aminek tényleg nem kellett volna léteznie, és nem is létezett volna, ha Henry nem lett volna annyira megszállott a fotózással kapcsolatban. Magnus látta maga előtt, ahogy ki- és behajol a fényképeszek leple alól, és a nedves lapokkal a sötétkamrába rohan, amit a kriptában állított fel a filmeknek, közben pedig a fotózás tárgyainak kiabál, hogy maradjanak nyugton. Ez még azokban az időkben volt, amikor perceking mozdulatlanul kellett állni ahhoz, hogy szabatos kép készüljön. Nem könnyű feladat a Londoni Intézet lakói számára, gondolta Magnus, miközben a szája sarka felfelé rándult.

Ott volt Charlotte, sötét haját praktikus kontyba tűzte. Mosolygott, de nyugtalanul, mintha éppen a napba nézne. Mellette ott volt Jessamine egy feketének látszó ruhában, de Magnus emlékezett, hogy valójában sötétkék volt. A haja csigákban hullott alá és szalagok lógtak belőle a szalma főkötő alól. Nagyon csinos volt, de nagyon boldogtalan. Kíváncsi volt, hogyan érzett volna egy olyan lánnyal kapcsolatban, mint Isabelle: egy korabeli lány, aki nyilvánvalóan szeretett Árnyvadásznak lenni, aki megmutatta a sebhelyeit és a hegeket, amiket a rúnák hagytak, mintha csak ékszereket viselne, ahelyett hogy belga csipke mögé rejtené.

Charlotte másik oldalán Jem állt, olyan volt, mint a saját fotójának negatívja az ezüstös hajával meg a majdnem fehér szemével. A keze a jáde sárkányos pálcáján nyugodott, és az arcát Tessa felé fordította. Tessa – Tessa kalapja a lány kezében volt, és hosszú barna haja lágy csigákban, szabadon lógott, kicsit elmosódva a mozgás miatt.

Will körül halvány fény derengett. Ez tökéletesen illett a természetéhez, mert senkit sem lepett meg, aki ismerte, hogy képtelen volt nyugodtan állni a fotó kedvéért. Mint mindig, nem volt rajta kalap, fekete haja a halántékán göndörödött. Nagy veszteség, hogy nem látszik a szeme színe, de így is gyönyörű volt és fiatal és kicsit sebezhetőnek tűnt a fotográfián, egyik kezével a zsebében, a másikkal a tarkóján.

Olyan régen volt már, hogy Magnus megnézte ezt a fotót, de a Will és Jace közötti hasonlóság hirtelen nyilvánvalóvá vált. Habár Alecnek volt fekete haja és az a kék szeme – az a riasztó sötétkék – Jace személyisége jobban hasonlított Willéhez, legalábbis a felszínen biztosan. Ugyanaz az éles arrogancia, ami valami törékenyt rejtett, ugyanaz a bölcsesség...

Végigsimított a Will körüli fényen és mosolygott. Will nem volt angyal, de olyan selejtes sem volt, mint amilyennek sokan gondolták. Amikor Magnus Willre gondolt, még most maga előtt látta, ahogyan esővizet csöpögtet Camille szőnyegére és segítségért könyörög, amit rajta kívül senki más nem tudott megadni neki. Will volt az, aki megmutatta neki, hogy az Árnyvadászok és az Alvilágiak barátok lehetnek.

Jem volt Will másik, jobbik fele. Ő és Will parabataiok voltak, mint ahogyan Alec és Jace, ugyanezen a kézzelfogható közelségen osztoztak. És bár Alec egyáltalán nem emlékeztetett Jemre – Alec izgatott volt és édes, érzelmes és aggódó, míg Jem nyugodt, ritkán bosszankodott, idősebb volt, mint amilyen –, mindketten páratlanok voltak az Árnyvadászok között. Alec a csontjai mélyén ártatlan volt, ami nagyon ritka az Árnyvadászoknál – és egy olyan tulajdonság, ami – Magnusnak el kellett ismernie – úgy vonzotta őt, mint lepkét a fény, minden cinizmusa ellenére.

Magnus megint Tessára nézett. Habár nem volt az a divatos szépség, ahogyan Jessamine, az arcáról sütött az energia és az intelligencia. A szája sarka felfelé görbült. Ahogyan Magnus szerint helyénvaló is volt, Jem és Will között állt. Tessa, aki épp úgy, mint Magnus, örökké élt. Magnus a darabkákra nézett a dobozban – régi szerelmek emlékei, néhányuk arca olyan tisztán vele maradt, mint ahogyan az első találkozásukkor látta őket, és néhányuknak már a nevére alig emlékezett. Tessa, aki olyan volt, mint ő, egy halandót szeretett, valakit, aki arra rendeltetett, hogy meghaljon, amikor ő nem.

Magnus visszatette a képet a ládába. Megrázta a fejét, mintha csak így megtisztíthatná az emlékektől. Oka volt, hogy csak ritkán nyitotta ki a ládát. Az emlékek lenyomták, arra emlékeztették, ami egyszer az övé volt, de többé már nem. Jem, Will, Jessamine, Henry, Charlotte – bizonyos módon lenyűgözte, hogy még mindig emlékszek a nevükre. De végül is, az hogy ismerte őket, megváltoztatta az életét.

Az, hogy ismerte Willt és a barátait, arra késztette Magnust, hogy megesküdjön, soha nem folyik bele az Árnyvadászok személyes ügyeibe. Mert ha megismered őket, törődni fogsz velük. És ha halandók iránt érzel így, összetörik a szíved.

– És nem fogok – mondta Miau Ce-Tungnak ünnepélyesen, talán kicsit részegen. – Nem érdekel, milyen elbűvölőek vagy milyen bátrak, még az sem, hogy milyen gyámoltalannak tűnnek. Soha-soha többé...

A földszinten megszólalt a csengő, Magnus pedig feltápászkodott, hogy kinyissa az ajtót.