Clockwork Princess - Prológus

Sziasztok!

Regi volt olyan tündér, hogy lefordította nekünk a Clockwork Princess prológusát. Szóval íme, itt van:

(És hatalmas köszönet Reginek érte!)

York, 1847
– Félek – mondta a kislány az ágyon ülve. – Nagyapa, itt tudnál maradni velem?
Aloysius Starkweather torka mélyéről türelmetlen hang tört fel, miközben közelebb húzta a széket az ágyhoz, és helyet foglalt. A türelmetlen hang nem igazán volt komoly. Örömet okozott neki, hogy unokája ennyire megbízik benne, hisz néha csak ő tudta megnyugtatni. Goromba viselkedése sose zavarta a lányt, finom természete ellenére sem.
– Nincs semmi, amitől félned kéne, Adele – felelte. – Majd meglátod.
A lány ránézett a nagy szemeivel. Az első rúna felvételének szertartását általában a yorki Intézet nagyobb termeinek egyikében szokták tartani, viszont Adele gyenge idegei és egészségi állapota miatt megegyeztek, hogy hálószobája biztonságában is megtörténhet. A kislány egyenes háttal üldögélt az ágya szélén. Ünnepi ruhája piros volt, vékony, szőke haját pedig egy vörös szalag fogta hátra. Szemei hatalmasnak tűntek vékony kis arcán, a kezeit összeszorította. Minden porcikája olyan törékeny volt, mint egy porcelán csésze.
– A Néma Testvérek – suttogta – mit fognak velem csinálni?
– Add a kezed! – kérte nagyapja, és a kislány bizakodóan felé nyújtotta a karját. A férfi megfordította, hogy lássa bőre alatt az erek halványkék mintázatát. – Az irónjukat, tudod, mi az az irón, fogják használni, hogy egy Jelet rajzoljanak rád. Általában a Voyance rúnával kezdik, amit már ismerhetsz a tanulmányaidból, viszont a te esetedben az Erő lesz az első.
– Mert nem vagyok valami erős.
– Hogy erősítse a szervezetedet.
– Mint a marhahúsleves – fintorodott el Adele.
A férfi felnevetett.
– Remélhetőleg nem olyan kellemetlen. Érezni fogsz egy kisebb csípést, de bátornak kell lenned, és nem szabad sírnod, mert az Árnyvadászok nem sírnak fájdalmukban. A csípés el fog múlni, és sokkal jobbnak, és erősebbnek fogod érezni magad. Ha pedig vége lesz a szertartásnak, lemegyünk, eszünk fagyitortát, és ünnepelünk.
Adele összeütögette a sarkait.
– És lesz parti is!
– Igen, egy parti. Ajándékokkal – ütögette meg a zsebét, ahová egy kis doboz volt elrejtve. Egy dobozka vékony, kék papírba csomagolva, benne egy kisebb méretű családi gyűrűvel. – Nálam is van az egyik éppen. Megkapod, mihelyt a Jelölési szertartás véget ér.
– Még sose volt saját partim.
– Mert csak most válsz Árnyvadásszá – mondta Aloysius. – Ugye tudod, miért olyan fontos ez? Az első jeleid azt jelentik, hogy Nephilim vagy, mint én vagy édesanyád és édesapád. Azt jelentik, hogy a Klávé tagja vagy. Egy harcos család tagja. Valami más és jobb, mint akárki.
– Jobb, mint akárki – ismételte a lány, mikor a szobaajtó kinyílt, és két Néma Testvér lépett be rajta.
Aloysius látta a félelem vibrálását Adele szemében. A kislány kihúzta kezét a szorításából. A férfi összeráncolta a szemöldökét. Nem akarta utódjának félelmét látni, bár nem tagadhatta, a testvérek tényleg hátborzongatónak tűntek a maguk csöndességével, és különösen sikló mozgásukkal.
Éppen az ágy azon fele felé haladtak, ahol Adele ült, mikor újra nyílt az ajtó, és Adele szülei léptek be. Apja, Aloysius fia bíbor öltözékben, felesége pedig vörös ruhában, ami deréktól lefelé szélesedett, és egy arany nyaklánccal a nyakában, amiről egy enkeli rúna függött. Mindketten a lányukra mosolyogtak, aki elszörnyedve mosolygott vissza, miközben a Néma Testvérek körülvették őt.
Adele Lucinda Starkweather – szólt az első Néma Testvér, Cimon Testvér hangja. – Elérted a kort. Itt az ideje, hogy felruházzunk az Angyal Jeleinek egyikével. Tisztában vagy a megtiszteltetéssel, amiben részesülsz, és mindent megteszel, ami csak hatalmadban áll, hogy méltó légy rá?Adele szófogadóan bólintott.
– Igen.
És elfogadod az Angyal ezen Jeleit, amik testedet borítják majd örökké, mindennek emlékeztetőjeképp, amivel az Angyalnak tartozol, és kötelességednek, amit a világnak szentelsz?Újra bólintott engedelmesen, Aloysius szíve pedig megtelt büszkeséggel.
– Elfogadom – felelte a lány.
Akkor kezdhetjük.Egy irón villant a Néma Testvér hosszú, fehér kezében. Megfogta Adele reszkető karját, hozzáérintette az eszköz hegyét, és rajzolni kezdett.
Fekete sávok kanyarodtak elő az irón hegyéből, és Adele csodálattal nézte, ahogy az Erő szimbóluma testet öltött karja belső felének halovány bőrén. A vonalak finom rajzolata metszette egymást, keresztezte ereit beburkolva kezét. A teste megfeszült, apró fogai alsó ajkába mélyedtek. A szeme Aloysius felé villant, aki épp a lány tekintetében búvó érzelmeket próbálta megfejteni.
Fájdalom. Normális volt némi fájdalmat érezni egy Jel felvételekor, de amit Adele szemében látott, az több volt ennél. Gyötrelem.
Aloysius felpattant, és maga mögé taszajtotta a széket, amin eddig ült.
– Állj! – kiáltotta, de már elkésett. A rúna elkészült.
A Néma Testvérek hátrébb húzódva bámultak. Vér csöpögött az irónról. Adele nyöszörgött, és nagyapja intelméhez híven nem sírta el magát, de akkor véres, szétszaggatott bőre füstölve kezdett leválni a csontokról, és beégett a rúna alá, mintha lángolna. Ekkor már nem tudott mást tenni, csak hátravetette fejét, és sikoltott.


London, 1873

– Will? – Charlotte Fairchild résnyire nyitotta az Intézet edzőtermének ajtaját. – Will, odabent vagy?
Egy halk morgás volt az egyetlen válasz. Az ajtó teljesen kivágódott, felfedve a széles, a magas mennyezetű helyiséget a túloldalán. Charlotte úgy nőtt fel, hogy itt edzett. Ismerte a padlódeszkák minden egyes szálkáját, az ósdi céltáblát az északi falon, a négyszögletű ablaktáblákat, amik olyan öregek voltak, hogy felfelé teljesen elkeskenyedtek.
A szoba közepén Will Herondale állt jobb kezében egy késsel. A fejét elfordította, és a nőnek újra eszébe jutott, milyen páratlan gyerek is volt – igaz, tizenkét éves, de még mindig gyerek. Nagyon csinos fiúnak tűnt vastag, sötét hajával, amibe egy kevés hullám is vegyült, ahol a gallérjához ért, tiszta csatak volt az izzadságtól, és a homlokára tapadt. Bőrét barnára festette a vidéki levegő és a napsugarak, mielőtt az Intézetbe jött, hat hónap városi lét viszont kiszívta a színét, ezzel kiemelve az enyhe pírt arccsontjain. A szemei szokatlanul sugárzó kékek voltak. Valószínűleg jóképű férfi lesz belőle egy nap, ha tesz valamit ez ellen a mogorva tekintet ellen, ami állandóan megváltoztatta a vonásait.
– Mi az, Charlotte? – köpte. Még mindig egy árnyalatnyi walesi akcentussal beszélt, magánhangzóinak pergése pedig még bájos is lehetett volna, ha hangszíne nem lett volna olyan savanyú.
– Már órák óta kereslek – felelte Charlotte kissé nyersen, hátha ez kissé hatással lesz Willre. Nem sok minden hatott Willre, mikor lehangolt volt, és szinte mindig az volt. – Nem emlékszel, mit mondtam tegnap, hogy ma egy új jövevényt köszönthetünk az Intézetben?
 - Ó, dehogynem – dobta el Will a kést. A céltábla körén kívülre ért célba, ami még inkább mélyítette a bosszússágát. – Csak nem érdekel.
A fiú Charlotte mögött visszafojtotta a hangját. Egy nevetést, gondolta volna a nő, de hogy nevethetett volna? Figyelmeztették, hogy a fiú, aki az Intézetbe jön Sanghajból, nincs valami jól, de mégis megrémült, mikor az illető kilépett a kocsiból. Vékony és ingatag volt, mint a nád a szélben, göndör sötét hajába pedig ezüst szálak vegyültek, mintha egy nyolcvanas éveiben járó ember lenne, nem egy tizenkét éves fiú. Tágra nyílt ezüstös szemei különösen szépek voltak, de túl riadtak egy ilyen finom archoz.
 - Will, lehetnél udvariasabb – mondta a nő, és elővezette a fiút a háta mögül, betessékelve őt a szobába. – Ne foglalkozz Willel; csak rosszkedvű. Will Herondale, hadd mutassam be James Carstairst a sanghaji Intézetből.
– Jem – szólt közbe a fiú. – Mindenki Jemnek hív. – Tett még egy lépést beljebb, tekintete pedig Willt vizslatta barátságos kíváncsisággal. Charlotte legnagyobb meglepetésére akcentusnak még csak nyoma sem volt a hangjában. Igaz, az apja brit... vagyis az volt. – Te is hívhatsz így.
– Hát, ha mindenki így hív, akkor ez egy nehezen kiérdemelt, különleges kegy a számomra, igaz? – Will hanghordozása csípős volt; fiatal korához képest meglepően jó érzéke volt a kellemetlenkedéshez. – Szerintem te is rájössz majd, James Carstairs, hogy ha távol tartod magad tőlem, és egyedül hagysz, az lesz a legjobb megoldás mindkettőnk számára.
Charlotte a lelke mélyén felsóhajtott. Annyira remélte, hogy ez a fiú, aki egyidős Willel, talán bebizonyítja, hogy le lehet csillapítani a dühét és gonoszságát, de tisztán látszott, hogy Will igazat beszélt, mikor azt mondta, nem érdekli, ha másik Árnyvadász fiú érkezik az Intézetbe. Nem akart barátokat, nem is hiányolta őket. A nő Jemre pillantott. Azt várta, hogy csak pislog majd a meglepetéstől, vagy a fájdalomtól, de ő csak halványan mosolygott, mintha Will egy macska volna, ami megpróbálta megharapni.
– Nem edzettem, mióta elhagytam Shanghajt – jegyezte meg. – Kéne egy partnerféle, akivel küzdhetek.
– Ahogy nekem is – felelte Will. – Csakhogy nekem olyasvalakire van szükségem, aki lépést tud tartani velem, nem egy beteges alakra, aki úgy fest, mintha már a sírja felé botorkálna. Viszont céltáblának lehet, hogy hasznos lennél.
Charlotte annak tudatában, amit James Carstairs-ről tudott, a tény, amit nem osztott meg Willel, pocsékul érezte magát.
Már a sírja felé botorkálna? Ó, édes Istenem!
Mit is mondott az apja? Jem élete egy drogtól függött, egyfajta gyógyszertől, ami meghosszabbítja az életét, de meg nem menti azt.
Ó, Will!
Úgy döntött, beáll a két fiú közé, hátha meg tudja védeni Jemet Will kegyetlenségétől, és attól, hogy még inkább rontson a helyzeten, de mégsem tette.
Jem nem nagyon változtatott az arckifejezésén.
– Ha a „sír felé botorkálás” alatt azt érted, hogy haldokolni, akkor igen – mondta. – Nagyjából két évem van hátra, ha szerencsés vagyok, három, vagy amennyi adatik.
Még Will sem tudta elrejteni a döbbenetét; az arca vörösbe borult.
– Én...
De Jem a falra festett céltábla felé indult; mikor elérte, kihúzta a tőrt a fából. Ezután megfordult, és egyenesen Willhez sétált. Ahhoz képest, hogy milyen törékenynek nézett ki, éppen egymagasak voltak, és csak néhány centi választotta el a szemüket egymástól.
– Használhatsz céltáblának, ha úgy kívánod – szólt Jem olyan egyszerűen, mintha csak az időjárásról beszélne. – De úgy vélem, kicsit félnék a feladattól, amíg nem dobsz valami jól.
Megfordult, célzott, és hagyta, hogy a kés szabadon repüljön. Kissé megremegve egyenesen a céltábla közepébe fúródott.
– Vagy – fordult Jem újra Willhez – engeded, hogy tanítsalak. Ugyanis én remekül dobok.
Charlotte csak bámult. Fél éven keresztül figyelte, hogy Will eltaszít magától mindenkit, aki közeledni próbált hozzá – az oktatókat; Charlotte apját; a férjét, Henryt; mindkét Lightwood fivért – a gyűlölet és a kegyetlenség keverékével. Ha nem ő lett volna az egyetlen, aki látta Willt sírni, valószínűleg már ő is rég feladta volna a reményt, hogy valaha is jó lesz valakivel. Most pedig itt állt, nézte Jem Carstairst, a fiút, aki olyan törékenynek nézett ki, mintha üvegből volna, és határozott kifejezésmódja lassan bizonytalan próbálkozássá alakult át.
– Igazából nem haldokolsz – kezdte hangjának legszokatlanabb tónusában –, ugye?
Jem bólintott.
– Azt mondják.
– Sajnálom – felelte Will.
– Ne – mondta Jem halkan. Félrehúzta a kabátját, és elővett egy kést a derekán lévő övből. – Ne legyél ilyen átlagos. Ne sajnáld. Inkább mondd, hogy edzel velem.
Átadta Willnek a kést a markolatánál fogva. Charlotte visszatartotta a lélegzetét, mozdulni sem mert. Úgy érezte, valami nagyon fontos dolgot lát megtörténni, megszólalni se tudott.
Will átvette a kést, tekintete egy pillanatra se hagyta el Jem arcát.
Ujjai súrolták a másik fiúét, mikor elvette tőle a fegyvert. Ez volt az első olyan alkalom, Charlotte számára legalábbis, mikor látta őt szívesen hozzáérni valakihez.
– Edzek veled – felelte.