A hídon - Bónusz jelenet

Saját fordítás, úgyhogy ha hibát vagy pontatlanságot találtok benne, az az én saram, és bocsi. :)

A hídon

Bónusz jelenet Cassandra Clare-től

A Pokoli szerkezetek – Az angyal eseményei előtt játszódik.

Nem sokkal múlt éjfél, és London annyira volt csendes, amilyen általában; a kocsik zaja soha nem halt el teljesen, mint ahogyan a városlakók sírása és kiáltásai sem, vagy az utcakölykök élénk fecsegése a Temze partján, miközben a folyó hordalékában keresgélnek valami értékes után. Will Herondale és James Carstairs a Victoria Embankment szélén ültek, a lábukat lógatva; a víz kavargott alattuk, sötét kobalt, ahogyan lefolyt a Waterloo-híd irányába.

Will ásított, és kinyújtóztatta a karját. Egy rövid, hüvely nélküli, fényes kard volt az ölében. – Tudod, James, kezdem azt hinni, hogy a leviatán démon nem is létezik. Vagy ha igen, már rég az óceánban úszkál.

– Hát, nem ez lesz az első alkalom, hogy egész a semmiért maradunk fenn, és fogadok, nem is az utolsó – mondta Jem egyetértően. A sárkányfejes pálcáját a vállán egyensúlyozta, két keze a két végén nyugodott. Világos haja ragyogott, ahogy a Hold el- és előtűnt a felhők közül. – Még mindig folytatod a nyomozást? A halott lányok az East Enden?

– Néhány elég érdekes helyre vezettek – felelte Will. – Nyertem hatvan fontot Ragnor Felltől fáraóban tegnap este. Ha újra velem tartasz –

– Nem igazán kedvelem azokat a klubokat. Mondénokat kopasztanak meg, olyan játékba bevonva őket, amikben esélyük sincs a nyerésre, gúnyolva és elkábítva még az Alvilágiakat is – ez bennem csak keserű szájízt hagy. És tudod, mit mondana Charlotte, ha szerencsejátékon kapna.

– Charlotte túl sokat aggódik. Ő nem az – Will félbehagyta a mondatot, és felnézett a csillagokra, legalábbis amit látni lehetett belőlük a köd és a felhők között. Megvilágították a szemét, így Jem még a homályban – amit csak az Embankment karakteres delfin lámpái enyhítettek – is láthatta a kékségét.

Anyám, Jem tudta, hogy ezt akarta mondani. Valahogy willes volt, hogy óvatosan félbeszakítja magát, mielőtt túl sokat árul el.

– Azt mondtad, az apád is játszott – mondta felszabadító lezserséggel, és az ujjaival a botja fejét kopogtatta.

Egy pillanatra Will olyan távolinak tűnt, mint a csillagok, amelyeket bámult. – Csak alkalmi kilengés a kártyában. Anyám minden mást ellenzett. Nem szerette a szerencsejátékokat. És soha nem tartozott azok közé a bolondok közé, akik bármire fogadnak – hogy mikor megy le a nap, vagy hogy az öreg Griffith meg tudja-e a mászni a Mynydd Mawr-t részegen.

Jem nem tudta, mi lehet az a Mynydd Mawr, de nem kérdezte meg. Ehelyett csak annyit mondott: – Apád nagyon szerethette anyádat, hogy feladta érte az Árnyvadász életet.

Will alig érzékelhetően megrándult, de a hangja meglepően nyugodt volt, amikor megszólalt. – Szerette. Egyszer megkérdeztem, hogy sajnálta-e valaha, de azt mondta, soha. Azt mondta, több ezer Árnyvadász van, de a nagy szerelem csak egyszer jön el az életben, ha szerencsés vagy, és bolond az, aki hagyja elmenni.

– És te is hiszel ebben? – Jem elképesztő törődéssel beszélt. Willel beszélgetni bármi személyesről olyan volt, mint megpróbálni nem elijeszteni egy vadállatot.

– Gondolom, igen – mondta Will kis szünet után. – Nem mintha ez számítana nekem, de – vonta meg a vállát. – Ha a szerelem olyan nagyszerű, akkor megéri harcolni érte.

– Mi van akkor, ha valamiért erkölcstelen? Tiltott?

– Tiltott? De hisz az apám szerelme az anyám iránt is tiltott volt, vagy legalábbis a Törvény ellen való. Vagy arra gondolsz, hogy mi van, ha házas vagy vámpír?

– Vagy házas vámpír.

– Nos, ennek ellenére is – felelte Will vigyorogva – harcolni kell. A szerelem mindent legyőz.

– Figyelmeztetnem kéne a vámpír férjeket a szomszédságban – mondta Jem szárazon.

– És te, Carstairs? Te nagyon hallgatsz a nézeteidről.

Jem elengedte a pálcáját, és sóhajtott. – Tudod, hogy azt gondolom, mind újjászülettünk – mondta csendesen. – Azt gondolom, hogy ha két léleknek együtt kell lennie, együtt fognak maradni a Körforgásban, és megint együtt lesznek a következő életükben, bármi történik is velük most.

– Ez egy hivatalos tanítás vagy valami, amit te magad találtál ki? – kérdezte Will.

Jem nevetett. – Számít?

Will kíváncsian nézett rá. – Gondolod, hogy megint látni fogsz? – Jem arcának változására még hozzátette: – Úgy értem, van még esély számomra? Hogy legyen még életem ezután, egy jobb élet?

Ahogy Jem kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, suhanás hallatszott a lábuk alól. Ahogy lenéztek, egy polipkar nyúlt ki a folyóból, Jem bokája köré fonódott, és magával rántotta őt a víz alá. Will talpra szökkent a pengével a kezében. A víz még mindig bugyborékolt, ahol a teremtmény karjai vadul lecsaptak, jelezve, hogy Jem még mindig lélegzik. Will szíve dübörgött, tüzelő vért és a csata hívását pumpálva az ereibe.

– A pokolba – kiáltotta. – Pont amikor kezdett érdekessé válni. – És beugrott a vízbe a barátja után.