Cassie arról, hogy megöli a szereplőit

Sziasztok!

A következő kérdést kapta Cassie:

Bántad már valaha, hogy megöltél szereplőket? Mondjuk például (ÜVEGVÁROS SPOILER) Max Lightwoodot? 

Cassie válasza:

Nos, megbánni. Nem. Hogy szomorúvá tett-e? Persze.

Mindig gondolkodó stílusban próbálom megölni a szereplőimet. Ez furcsán hangozhat, de azt gondolom, hogy megölhetsz szeretett szereplőket válogatás nélkül, és akkor az olvasó megijed, és már nem akar kötődni a szereplőhöz, mert nem akarja, hogy rosszul essen neki.

Másrészről, ha soha senkit nem ölsz meg, akkor senki sem fog aggódni a szereplőkért és nincs izgalom.

Szereplők megölése teljes potenciális történetszálakat öl meg - és bizonyos módon megöli a korábbi munkát, az olvasók érdeklődését a szereplők iránt, a felépített szeretetet és jóakaratot irányukban, vagy legalábbis azt, hogy bíztak a sorsukban, és ez tartósan kihat az újraolvasásokra is. Mindig tudni fogod, ha egy szereplő meghalt és ez kihat arra, ahogyan érzel az irányában. (Személyes megjegyzés: Többek között pl. ezért lehet az, hogy többen szeretik Fredet, mint George-ot - Deszy) 

Másrészről egy szereplő valóban hatásos halála (egy konkrét például a Trónok harcában vagy a Serenityben) masszív érzelemhullámot jelent, hogy akár, az előző esettel ellentétben, mindent sokkal érdekesebbé tesz vagy emlékeztet milyen tétek voltak és lesznek: magasak.

Szóval alapvetően abban hiszek, hogy limitálni kell a szereplők halálát, de úgy kell őket megírni, hogy számítsanak. Végül is a túl sok halál fásulttá teszi az olvasókat, és nem akarod, hogy fásultak legyenek. Csak azt akarod, hogy fájjon.