Újabb Malec történet Fummie-tól, ezúttal Velencéből. :)
Még egy Malec
történet. A Cassie által írt képeslapok inspiráltak, meg a saját élményeim.
Voltam már Velencében, úgyhogy nem Google-térképről néztem ám az épületeket.
Egy darab olasz mondat szerepel benne (odaírtam a magyar fordítását), évekig
tanultam az olaszt, viszont két éve egy szót se használtam, szóval könnyen
előfordulhat, hogy az az egy darab mondat is hibás, úgyhogy ha valaki tud
olaszul, és tényleg rossz, sikítson.
Venezia
A nap vakítóbban ragyogott a megszokottnál, mivel a víz
kétszeres erővel tükrözte vissza fényét. Ennek köszönhetően a hőmérő higanyszála
is igen hamar felszökött, szokatlanul meleg volt az idő kora délelőtthöz
képest. Legalábbis Alec így érezte, mivel otthon, New Yorkban csak az igazán
forró napokon volt ilyen meleg, de ott sem reggel kilenckor. Akkor már egészen
kellemes volt, mikor az ember kiállt a Piazza San Marcónál a kikötőbe, ahol a
sok gondola várakozott, hogy gyönyörködjön az öbölben, mert a szél hűsen
simogatta az arcát, viszont ezzel ideiglenes vakságot kockáztatott az erős
napsugaraktól. A levegő valamivel párásabbnak érződött, mint a New York-i, de
annál jóval tisztább volt, ugyanis kevesebb autó jött be a városba, mint ahány
sárkánydémon a világon létezett (legalábbis Jace szerint). Az emberek errefelé
inkább csónakkal jártak, Velencében több utca állt vízből, mint kőből.
Venezia, ahogy Magnus emlegette. Persze ő jól elboldogult
itt is, olasz nyelvtudása olyan volt, mint a francia, vagy akár az angol, neki
nem okozott gondot megértetnie magát. Alecnek sem volt gondja, egyik rúnája
tett róla, hogy mindent értsen, de irigyelte a boszorkánymestert végtelennek
tűnő tudása miatt. Valamint az, hogy tökéletesen érti és beszéli a nyelvet, nem
jelenti, hogy mindent megért, mert az
előforduló kulturális különbségeken még a rúnák sem segíthettek, nem
vetekedhetett nyolcszáz év tudásával. A fiúban ilyenkor néha felmerült, hogy
nem érhet fel a mágushoz, de ezeket a kétségeket Magnus ügyes módszerekkel
mindig eltüntette.
Reggeli után tettek egy kényelmes sétát a Canale Grandén
álló szállodáig, ahol megszálltak. Különleges hangulata volt a városnak, a XVI.
századi épületek mintha úsztak volna a vízen. Úgy tűnt, a város megállt
ugyanebben a korban, csak az emberek haladtak tovább, lenyűgöző volt. Ahogy a
hotel aulájába léptek, egy férfi jött eléjük kezében papírt tartva.
- Signori, si hanno mandato questo* – szólt, s nyújtotta a
képeslapnak látszó tárgyat.
- Grazie – válaszolta egyszerre a két megszólított, de Alec
nyúlt a küldeményért. Egészen addig, míg be nem csukódott mögöttük a lakosztályuk
ajtaja, a fiú a képet nézegette. A Szabadság-szobor fotója eszébe jutatta,
mennyire honvágya van. Nem mintha nem érezte volna jól magát Magnusszal, de az
otthon melege hiányzott neki. Félt megnézni a szöveget, tanulva az előző
esetekből, nem akart húga újabb agyament esküvői ötletével foglalkozni, inkább
kiugrott volna az ablakon a tisztának éppen nem mondható vízbe.
Isabelle imád partikat rendezni, és mikor megtudta, hogy
Clary mamájának és Luke-nak esküvője lesz, úgy döntött, ő is szervez egyet,
méghozzá drága bátyjának és az ő mágusának. Meg is írta az éppen Egyiptomban
nyaraló párosnak remek ötletét, ám Alec hiába próbálta lebeszélni őt, az a sok
feleslegesen elküldött levél nem használt, de megmenthettek volna vele akár egy
fát is. Ezek után Izzy rendszeresen küldte beszámolóját az előkészületekről, a
testvére pedig rendszeresen visszaküldte felháborodását és tiltakozását,
hasztalanul.
Magnus elegánsan helyezkedett el a kanapén, mintha mindig is
főúrként élt volna itt, Alec lustán ledobta magát mellé, majd anélkül, hogy
megnézte volna az írást, a férfi kezébe nyomta a lapot.
- Látni se bírom, olvasd el te, nem tudok már többet
foglalkozni Isabelle őrültségeivel – agonizált, de közben tekintetét nem vette
le a boszorkánymesterről, nehogy lemaradjon a reakciójáról, míg az átfutja a
pár soros üzenetet.
- Semmi vész, Jace és Clary küldte – nyugtatta meg Alecet,
de ahogy visszaadta a papírt, a fiú észrevette a szája szegletében megbúvó mosolyt.
Azt remélte, barátja megnyugtató híreket közöl vele, vagy legalább, hogy minden
rendben, de csalódnia kellett.
- Az Angyalra! – kiáltott fel az Árnyvadász, meglepetésében
még fel is ugrott ültéből. – Csak nem hiszi azt, hogy tényleg esküvő lesz? Úgy
csinál, mintha nem is a húgommal élne már időtlen idők óta! Tudhatná, hogy az
esküvő csak az ő agyszüleménye, és mint olyat, ezt sem kell komolyan venni! Még
hogy tanú! Nem kell tanú, mert nem lesz esküvő! – kiabált, és idegességében
fel-alá járt a szobában, ajtótól az ablakig, majd vissza. Magnus úgy nézett ki,
mintha egy teniszmeccset nézne, ahogy fejével követte a fiút. – Nem érdekel,
hogy a testvérem, ha hazaértünk, megfojtom azt a lányt a saját korbácsával.
Miért teszi ezt velem? Hát már senki nem hallgat rám?
Alec hangja elhalt, nem úgy a haragja, kénytelen volt
levezetni a felgyülemlett feszültséget, úgyhogy tovább rótta az ajtó-ablak
közti útját a szobában, a boszorkánymester pedig tapasztaltan megvárta, míg
társa sétálási kényszere abba marad, és sikerül egy kicsit megnyugodnia. A fiú néhány
további percig magában dohogott, és mikor leült a sarokban álló asztalhoz, még
mindig dühös volt, így fogalmazta meg pár soros válaszlevelét az egyik
odakészített képeslapra, amelyben felszólította Jace-t, hogy azonnal
cselekedjen, állítsa le Isabelle-t, mielőtt bármi elfajulna.
Magnus a széken gubbasztó Alechez ment, miután látta, hogy
dühét kellőképp kiadta, már csak némi kétségbeesés maradt benne. Fölé hajolva
vigasztalón ölelte át a vállát.
- Alec, drágám – szólt finoman, vigyázva, nehogy újra
robbanjon. – Én azért szívesen megülném az esküvőnket – mosolyodott el, és egy
puszit nyomott a fiú arcára.
*Uraim, ezt Önöknek küldték.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése