Itt az első alkotás, ami a 12 nap karácsony jegyében felkerül az oldalra. Méghozzá Fummie története.
Az alkotásokat megtaláljátok az adott nap címének címkéje alatt visszamenőleg is, illetve ma készítek egy újabb menüsort is oldalt, ahonnan könnyedén elérhetitek majd minden nap az alkotásokat a nap témája alapján.
Álomlány
Halkan lépdelt a fényesen zöld füvön.
Ugyan tudta, hogy a mondénok nem hallhatják, és nem láthatják őt, de ez
megszokás volt, hozzá tartozott, ahogy a bőrébe beleivódott elhasznált rúnák
hegei, már észre sem vette. Óvatossága azért is bizonyult feleslegesnek, mert
úgy tűnt, a környék összes lakója éppen most, ebben a parkban akarja
kihasználni az utolsó forró augusztusi napokat, igencsak meg kellett volna
erőltetnie magát, hogy egyáltalán észrevegyék. Nála persze ez könnyen jött
volna, természetéből adódóan, de most örült, hogy csak a kivételes képességűek
láthatják.
A nap ragyogóan sütött, glóriaként vonta
körbe szőke haját, ahogy a fiú felhunyorgott az égitestre, mézszínűvé
változtatta aranyló szemeit. Persze,
gúnyolódj csak rajtam, gondolta megvetően a vakító fénybe nézve, az égen
egy árva felhő sem volt, és ez még egyet dobott az amúgy sem túl rózsás kedvén.
Megfontoltan kerülgette a fűben heverésző szülőket, fiatalokat,
piknikkosarakat, kockás pokrócokat, rohangászó gyerekeket, és azt próbálta kitalálni,
hogy miért kell ilyen irritáló visító hangot kiadni a szaladáshoz. Ha ő
ordibálva menekülne egy vámpír elől, akkor két lépést sem kellene tennie, máris
holtan, vérétől megfosztva zuhanna a földre. Az persze más kérdés, hogy ő sosem
menekülne egy vérszívó elől – előbb fojtaná tóba magát, minthogy ilyen
gyalázatra vetemedjen –, simán kicsinálná az alvilágit.
Végre sikerült maga mögött hagynia a
hangos tömeget, és a napfény elől is elbújhatott egy kicsit, amikor rátért egy
fák között megbúvó ösvényre. Bár az apró erdőnek nem volt mágikus kisugárzása,
az emberek valamiért ösztönösen elkerülték, ahogy a közeli tó ide eső partját
is. Talán tudat alatt féltek a vérfarkasoktól vagy a tündérektől, de ez
teljesen nevetséges volt, hiszen nagyon ritkán téved erre egy-egy alvilági,
főleg fényes nappal. Persze a tóban van egy átjáró a tündérek birodalmába, de
ezt a mondik akkor sem vennék észre, ha neonfelirat hirdetné. Ő maga nem
gyakran járt erre, az olyan szomorú-elmélkedős pillanatiban, mint a mostani,
inkább az üvegházba vonul fel, de nem ma. Ma mindenkitől távol akart lenni, egy
igazán emberi helyen, ahol akár ő is lehetne.
Összeszedett egy marék kavicsot, majd
kényelmesen letelepedett a tópartra, hogy aztán a nyugalmas vízfelszínt
felzavarja hangosan loccsanó szerzeményeivel. Nem tehetett róla, de folyton az
a lány járt a fejében, képtelen volt elfelejteni a tűzként lobogó haját, a
megvetéssel teli zöld szemét és az arcát, amely egyszerre volt eltökélt és
rémült. Mikor meglátta ott a raktárban, olyan volt, mintha egyenesen az
emlékeiből lépett volna elő, holott sosem látta őt korábban. Egy pillanatra
lemerevedett, ami nem volt veszélytelen, tekintve a démon harcias természetét,
de egyszerűen nem tudta elhinni, az a lány, aki napok óta az álmaiban megjelenik,
teljes valójában ott állt az ajtónál, és látta őket. Ez nem hihetetlen volt,
hanem egyenesen lehetetlen. Ilyen egyszerűen nincs, és kész.
Kérdések cikáztak a fejében, egyre több
és több, egyikre sem találta a választ, inkább mindegyik újabb kérdést szült.
Hogy lehet az, hogy látja őket? Ha Árnyvadász, eddig miért nem találkozott még
vele? Tényleg nem tud semmit a világról? Hogy került az álmába? A rejtélyek
pedig egyre csak gyülekeztek, úgy érezte, már egy látható kérdőjel került a
homlokára, hirdetve, hogy semmit sem ért. Újra látni akarta a lányt, feltenni
neki a kérdéseket, mindet, amíg el nem fogynak, amíg nem kap rá válaszokat,
holott biztosan tudta, hogy ő egyet sem tudná megválaszolni. Ártatlanabbnak
tűnt a legtöbb korabeli lánynál, de volt valami az arcában. Eltökéltség.
Remélte, ha megint találkoznak, talán
megtud pár dolgot, rájön valamire, és kész, nincs több talány, persze ez
nevetséges feltételezés volt, semmi sem fog csak úgy az ölébe hullani.
Valószínűleg az sem lesz egyszerű, ha megtalálja, nincs kizárva, hogy a lány
jelenetet rendez. Azt hiszi, megöltem egy
ártatlan embert. Még a feltételezés is sértette, ő a jó oldalon áll, épp
megmentette az életét.
Dilemmáját nem kellett rendeznie, végül
is, nem is volt az dilemma, hiszen el volt döntve: a lánynak az Intézetbe kell
mennie. Nem tétovázott tovább, mindenképpen találkozniuk kell, úgysem húzhatja
ezt a dolgot. Végül nem saját elhatározásából indult el, a természet vette rá.
Egy csapat kacsa közeledett felé a tavon, abban reménykedve, hogy a fiú talán
majd odadob pár kenyérmorzsát, de csalódniuk kellett.
- Kacsák – nyögte megvetően, majd a
maradék kavicsot az állatok felé hajítva elindult vissza a zajos napfénybe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése