Sziasztok!
És Nyíri Eszter Stiga is készült nekünk tegnapra is. Mennyei tűz városa spoilereket tartalmaz!
Ha az Árnyvadászok szülők lesznek…
Clary meghatott mosollyal az arcán figyelte a lassacskán
elszenderedő, vakítóan szőke kislányt. A pufók arcocskára meleg, barna
árnyalatot csókolt a kora nyári nap, a cseppnyi ajkak még öntudatlanul is a
táplálék után kutattak – Clary imádta ezt a cuppogó csücsörítést, amit lánya
sosem felejtett el megmutatni neki, miközben ő csendesen őrizte álmát.
Régebben azt gondolta, nem szerethet a földön senki mást
annyira, mint Jace-t és Willt, de az élet rácáfolt: Grace-t mindkettejüknél
jobban szerette egy picit, már ha ez egyáltalán lehetséges. Talán azért, mert lányuk
örökölte az apja különleges, aranybarna szemét, világos haját, halovány vonalai
pedig már most sejttették, hogy Jace arcvonásait is. Egy megtestesült csoda
volt.
A ritka békességet hirtelen egy éles, magas sikoly törte
szét.
Clary még egy pillanatig figyelte, Grace felébred-e vagy
tovább alszik, aztán látva, hogy a kislány meg se rezzen az ágyában, kilépett a
szobából, halkan behúzta maga után az ajtót, és a hang feltételezett forrása
felé indult.
Az Intézet nagyjából ugyanúgy festett, mint régen, de most
érződött rajta, hogy többen és máshogy lakják: a folyosón egy-két széthagyott
játék és félig rajzolt papírlap hevert, az egyik csukott szobaajtóra valaki
krétával rúna-szerű krikszkrakszokat rajzolt; az angyal jele és a parabatai
rúna már nagyjából kivehető volt a kuszaságból – két olyan szimbólum, amit Will
elég sokat láthatott. Clary felkapott a padlóról egy kis fakardot, majd
mosolyogva megforgatta a kezei között.
A könyvtárszobában talált rá a zajos társaságra: Alec, Jace
és Simon harci öltözetben feszített a boszorkányfények meleg sugarában, Izzy az
egyik kényelmes fotelbe telepedett le. Férje egy visító, vörös kis lényt
próbált lefejteni a bal lábáról, de a most egészen démoninak tűnő teremtés
kitartó volt és hajthatatlan.
– Will, ha elengedsz, megbeszéljük, de így nem megyünk semmire!
– győzködte Jace a polipként a combjára tapadó gyereket. – Eressz el!
Az általában szófogadó kisfiú megmakacsolta magát, és csak
erősített szorításán.
– Will, mi ez az egész?! Fejezd be, amíg szépen kérem! –
Jace ritkán használta ezt a szigorú, csakis fegyelmezésre szánt hangját;
ilyenkor kísértetiesen hasonlított Valentine-ra, amit ő is pontosan érzékelt. De
a hangsúly legtöbbször hatott: Will elengedte apja lábát, és nedves arccal
felnézett rá. A könnyek felnagyították kifejező, zöld szemét, amúgy is kócos,
megzabolázhatatlan haja kusza, vörös kazalként meredt a szélrózsa minden
irányában.
– Vigyél magaddal! – kérte halkan Jace-t.
A férfi elmosolyodott.
– Nőnöd kell még ahhoz egy keveset.
– Már nőttem – felelte duzzogva a kisfiú. – Anya épp ma mért
le! Azt mondta, egy egész inchet nőttem. Már elég nagy vagyok!
Alec és Simon látványosan igyekezett visszafojtani
nevetésüket, de Clary őszintén felkuncogott.
– Még jeleid sincsenek – térdelt le hozzá Jace. – Egy
Árnyvadász pedig nem harcolhat rúnák nélkül.
– Anya rajzolhat rám párat. Ahogy rátok szokott – erősködött
tovább.
– Nem mehetsz el, Will! – jelentette ki határozottan Clary.
Jace odakapta pillantását, mintha most venné csak észre,
hogy ő is a szobában van. A szemében felvillanó kérdésre Clary aprót bólintott.
– Akkor ki vigyázna az itthon maradókra? – Felé nyújtotta a
zsákmányolt fakardot. – Itt hagynál minket védtelenül?
A kisfiú kissé kelletlenül átvette tőle a fegyvert.
– Jól van, mami, nem aggódj! Nem engedem, hogy bajotok
essen! És most már Izzyre is vigyázni kell.
Az említett felkapta fejét a kezében tartott könyvből.
– Ezt meg ki mondta?
– Apa. Szerinte már túl gömböc vagy, hogy démonokkal
harcolhass.
Isabelle felpattant a helyéről, és villámokat szóró
tekintettel nézett le a férfira. Bő, fekete felsője jelentőségteljesen
dudorodott a hasánál, a melle alatt.
– Jace Lightwood! Hogy mondhattál ilyet?
– Ez az igazság – válaszolta egyszerűen. – Nem férsz már
bele a harci ruhádba, szóval nem jöhetsz.
– Ez annyira nem fair! – tiltakozott a nő. – Nem beteg
vagyok, csak terhes…
– Épp ezért, Izzy! – vágott a szavába határozottan Simon. –
Már megbeszéltük párszor, neked most Rá kell vigyáznod!
Isabelle fújtatva rázta meg a fejét, de nem vitatkozott
tovább; férje ritkán tiltott meg neki dolgokat, ebben a témában viszont napok
óta hajthatatlan volt. Izzy főleg csak tessék-lássék tiltakozott, valójában
nagyon jól esett neki, hogy a férfi ennyire óvja és figyel rá, hiába kezd egy
óriási cethalhoz hasonlítani. Most is, ahogy odalépett hozzá és végigsimított
gömbölyödő pocakján, tiszta, végtelen szeretet áradt belőle.
– Sajnálom, ebből nem engedek.
A nő sötétbarna szeméből ugyanez a megingathatatlan szerelem
sugárzott.
– Jól van, megértettem.
Ujjai könnyedén siklottak Simon meleg kézfejére, mielőtt
újra Jace felé fordult. Tekintete némán könyörgött: Vigyázz rájuk helyettem is! Ne engedd, hogy bajuk essen!
A férfi nem válaszolt, csak aprót bólintott: Mindig! Aztán felállt, és összeborzolta
fia amúgy is borzas haját.
– Gyere, kisember, ideje ágyba bújni! Ha két percen belül a
takaró alatt vagy, még tudok neked mesélni valamit.
– Juhhúú! – Will apró, de fürge lábain az ajtóhoz szaladt,
ott megtorpant, visszarohant az anyjához, aki lehajolva a karjai közé
szorította, és meleg csókot adott a vörös kócrengetegbe.
– Álmodj Angyalokkal!
– Te is, mami! – Azzal futott is tovább, remélhetőleg
tényleg a szobájába.
Jace mosolyogva nézett utána, majd feleségéhez lépett egy
rövid, ám intenzív csókra.
– Mesélek egyet neki, de utána segíthetsz befejezni a
készülődést, ha gondolod? – Mosolya pajkosan villant.
– Tartogasd az erőd inkább az éjszakai őrjáratra!
– Oh, arra mindig van
tartalékban.
– Rendben, fiatalok – vágott közbe Isabelle –, az én gyomrom
nem veszi most be a perverz romantikátokat. Simon, Izzy el – közölte, és maga
után húzta a sötét hajú férfit.
– Az előtérben találkozunk – szólt még vissza Simon a válla
fölött.
– Jobb lenne, ha sietnél te is, amíg a fiad nem tesz újra
rossz fát a tűzre!
Jace elvigyorodott – igazi, őszinte, szívből jövő mosoly
volt ez –, majd dolgára indult.
Clary sóhajtva nézett utánuk. Hiába telt el annyi harccal
töltött év, hiába szokta meg Simon izmos, szikár alakját a fekete öltözetben, hiába
ismerte már Jace és Alec furcsa kézmozdulatait, a tökéletes rutint, amivel
együtt mozogtak, a mai napig aggódott, és mindennél jobban féltette őket.
Főleg, amikor nem lehetett velük. Pedig számtalanszor küzdöttek együtt, ismerte
a képességeiket, az erejüket, és mégis… Különösen, mióta anya lett – már előre
rettegett, mit fog érezni, mikor a gyerekei merülnek el először az árnyak
világában.
– Ne aggodalmaskodj annyit, Clary! Jól képzett, sokat
tapasztalt Árnyvadászok vagyunk mind. Nem lesz semmi baj most sem.
– Tudom, tudom – nézett fel Alecre. – De azért tartsd rajtuk
a fél szemed, jó?! Nem tudom, hogy élném túl, ha bármelyiküket újra
elveszíteném. A férjem, a parabataiom és még te is… annyi szerettem, akit
félthetek.
– Hamarosan a fiad és a lányod is fel fog iratkozni erre a
listára – tette hozzá a férfi mosolyogva.
– Ne is mondd! Will… hihetetlen, nem?! Még nincs négy éves,
és máris harcolni akar. Épp olyan makacs és önfejű, mint az apja.
– És az anyja. Néha nem tudom eldönteni, melyikőtök az
önfejűbb.
– Attól tartok, William túl fog tenni mindkettőnkön – húzta
el a száját a nő. – Nagyszerű démonvadász lesz belőle.
Alec mosolya elmélyült, tekintete végtelen szeretetet és
megértést tükrözött.
– Ahogy végignézek az új generáción… Azt hiszem, a világunk
még egy ideig biztonságban lesz az árnyaktól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése