Sziasztok!
Pásti Hajnal alkotása A hercegnő spoileres!
Szent Anna Tüze
Wales, Pembrokeshire
1879. március
Will
cilindere alól kukucskáló fürtjeit kellemesen simogatta a walesi
Milford-öböl szele, arcán mosoly terült szét, miközben mélyet
szippantott a sós levegőből. Csak bámulta a tüzes horizontot, azt a
lángoló, vörös vonalat, ahol a tenger, mint a folyékony arany a nap
koronáját nyaldosta – és még mindig nem tudta elhinni, hogy ez a
pillanat valóság.
A fiú hátát a világítótoronynak vetve állt, a
sötét téglafal árasztotta magából a dermesztő hideget, amit a délelőtti
vihar során szívott magába, de Will jókedvét egy kis sár és pára nem
ronthatta el. A távolodó viharfelhők sötétjére csak a vad, poros szag
emlékeztetett, ami most belengte az egész öblöt. Gyermekként mennyire
szerette ezt az illatot! A fiú a Londonban töltött hosszú évek alatt
szinte el is felejtette, mennyire gyönyörű egy szilaj walesi zápor, ami
fújtató paripaként dobog keresztül a tájon, életet lehelve mindenbe,
amit megérint.
A világítótorony résnyire nyitott ajtaján sárga
fénysugár szóródott ki a fűre, fekete sziluettek táncoltak a pázsiton, a
bentről érkező izgatott duruzsolás hangja versenyre kelt a tücskök
romantikus muzsikájával. Will Sophie sürgető hangját vélte felismerni a
falakon túlról. A lány elképesztő odaadással viseltetett Tessa és Will
esküvőjét illetően, és feltűnően elsápadt, mikor a fiú bejelentette,
hogy megtalálta a tökéletes helyszínt a szertartás megrendezéséhez.
Will
azt akarta, hogy olyan különleges legyen a nap, amikor egybekelnek,
amilyen különleges csak lehet. Persze, melyik férj ne akarta volna a
legjobbat a feleségének? A fiú érezte, ahogy vér szökik az arcába a
gondolatra. A felesége. Felemelte a bal kezét, és feltűrte sötét
kasmírkabátjának ujját. Alkarjának sápadt, heges bőrén precíz, légies
vonások fekete félhold formát öltöttek, amit határozott egyenesek és
finom kanyarulatok kereszteztek. Ez volt a csodálatos rúna, amely
összekötötte az életét azzal az emberrel, aki ugyanilyen szimbólummal
ellátott karperecet viselt a ceremónia alatt. Tessa bőre nem volt
alkalmas a rúnák felfestésére, a jelek egyszerűen beszivárogtak a lány
bőre alá, és másodpercek alatt el is tűntek. Will ezt egy cseppet sem
bánta. Megfogadta magának, hogy ezen a különleges napon a szája sarka
csakis felfelé görbülhet.
A Szent Anna Tüze névre hallgató
világítótorony gyönyörű épület volt a maga módján. Kívülről magas és
mesebeli, belülről apró és romantikus. A Milford-öböl száján őrködő
torony éppen elég távol esett a legközelebbi mondén településtől, egy
egyszerű álca pedig könnyű szerrel elrejtette a csekély násznépet a
toronyőr szemei elől. Mindemellett Will biztos volt benne, hogy ő az
első, büszke árnyvadász, aki egy világítótoronyban vehette feleségül
szíve hölgyét.
Nyikorogva nyílt ki a faajtó, kihalászva a
fiút gondolatainak tengeréből, és Sophie lépett ki a toronyból. Éjszínű
fürtökkel keretezett, sebhelyes arca ragyogott a fényben, fodros,
méregzöld ruháját megemelte, miközben átlépett egy pocsolya fölött.
–
Will úrfi – szólt mosolyogva. Szavai alig voltak hangosabbak
suttogásnál, és Will észrevette, hogy a násznép többi tagja is
elcsendesedett. Sophie egy sötétkék selyemkendőt emelt a fiú orra elé. –
Most már készen áll minden.
– Ugye tudod, hogy nem kell ám
úrfinak szólítanod többé? – kérdezte szórakozottan Will, miközben
lekapta a kalapot a fejéről, és hátat fordított a lánynak. Sophie gyors
és pontos mozdulatokkal a fiú szeme elé igazította a selymet, aztán meg
is kötötte azt a tarkóján. Nem volt sokkal alacsonyabb, mint Will, így
nem kellett lábujjhegyre állnia.
– Tudom – felelte Sophie
kurtán. Will még mindig hallotta a mosolyt a hangjában. Úgy sejtette,
időközben a lánynak sikerült megbarátkoznia Szent Anna
világítótornyával. – De el kell ismerned, abban a cilinderben igazán
úrfiasan festesz.
Will elnevette magát, és feltette a kalapot a
fejére. Visszafordult abba az irányba, amerről Sophie hangját hallotta.
– Akkor egye fene! Vezesd ezt az úrfit a toronyba, Sophie.
Ahogy
ketten átlépték a küszöböt, tapsvihar vette körül őket. Will tudta,
hogy csak tízen vannak az apró, kör alakú helyiségben, mégis úgy érezte,
mintha a világ összes szeretete körülvenné. A selyemkendő alatt csupán a
fények változását látta, miközben Sophie kezével a vállán átsétált a
termen. Mindent virágok, forralt bor és viasz illata járt át. A fiú
valahonnan Gabriel kacagását hallotta, aki nyilvánvalóan elsütött egy
ostoba poént a cilinderéről, de most még ez sem zavarta.
Éles,
vékony csörömpölés hangja intette csendre a társaságot. Valaki
megkocogtatta a pohara szélét egy kiskanállal, gondolta Will.
–
Köszönöm. Elmondom a feladatod, Will. Jól figyelj rám! – Gideon mély
hangja vidáman visszhangzott a toronyban. Abból, ahogyan a szavait
formálta Will úgy sejtette, hogy közel sem volt már józan. – Szíved
választottját száz közül is fel kell, hogy ismerd. Nem igaz? – kérdezte,
és Will határozottan el tudta képzelni, ahogyan kedélyesen körbetekint a
násznépen. Gondolatmenetét igazolta, hogy a kérdést egybehangzó igenek
és kurjantások követték.
A ceremónia lezajlása óta a társaság
hangulata egyre csak felszabadultabb lett. Dél körül felszelték a
tortát, amit Bridget készített. Will még a csokoládéról is hajlandó volt
lemondani, hogy Tessa kedvében járjon, így a szakácsnő egy
háromemeletes túrótortával ajándékozta meg őket, melynek
marcipánborítását mogyorókrém rúnák, égetett cukor és kandírozott barack
díszítette. Aztán következtek az ajándékok és az esküvői beszédek. Ezek
után már mindenki kellő mennyiségű forralt bort fogyasztott ahhoz, hogy
hajmeresztő feladványokkal szórakoztassák magukat és az ifjú párt. Will
minden feladatnak büszkén állt elébe, most pedig a selyemkendővel a
szeme előtt várta, hogy Gideon – aki látszólag kezébe vette az est
irányítását – megadja neki az instrukciókat.
– Három pár kéz –
folytatta Gideon. – De csak egy pár tartozik a menyasszonyhoz. Jobb
esetben – tette hozzá, mire halk kuncogás futott körbe a termen. – Will,
az a feladatod, hogy felismerd Tessát vakon, a szíveddel!
Will
nyelt egyet, és idegesen elvigyorodott. Kíváncsi lett volna rá, kinek a
nevéhez fűződik az ironikus feladvány. A fiú Sophie bátorító szorítását
érezte a vállán, aztán a lány forró leheletét a fülén.
–
Levettük Tessa karperecét. Itt van nálam – súgta vidáman, aztán megrázta
az ékszert, mire az csilingelni kezdett. – Eszed ágába se jusson
csalni, William Herondale.
Will éppen tiltakozni kezdett volna, mikor Charlotte dallamos hangja belé fojtotta a szót. – Nyújtsd ki a kezed, Will!
Többen
csatlakoztak hozzá, aztán már együtt kántálták az ösztönző szavakat.
Will előre nyújtotta a kezét, ujjai rögtön összegabalyodtak egy apró
kezecskével. Mindenki megállás nélkül nevetett, Will maga is mosolyogva
tapogatta végig a kis ujjakat és a tortától még mindig ragacsos, keskeny
tenyeret. A kéz túl pici volt ahhoz, hogy az ő Tessájához tartozzon. Cecily, gondolta Will elégedetten, és a fejét rázva engedte le a karját. Kishúga eddig visszatartott kacagása töltötte meg a teret.
A
fiú sasszézott egyet balra, és megragadta a következő kezet. Ezek az
ujjak kissé csontosak voltak, hidegek, és lapos, repedezett körmökben
végződtek. Az ujjbegyeken Will bőrkeményedéseket tapintott ki, mégsem
egy árnyvadász keze volt ez, hanem egy szakácsnőé. Bridget. Will
hangosan is kimondta a nevet, mire legnagyobb meglepetésére Bridget
arcon csókolta a fiút, aztán el is suhant mellette, erős parfümillatot
hagyva maga után.
Willnek lépnie sem kellett, újabb kéz fúrta
be magát mohón az ujjai közé, mire még az idegesen toporgó Sophie is
leplezetlenül elnevette magát. Will végigsimította a finom, puha bőrt a
kézfejen, aztán a karcsú ujjakat, melyek végén hosszúkás, formás körmök
rejtőztek. Will szíve dobbant egy nagyot, a fiú széles mosollyal az
arcán lekapta a fejéről a selymet.
Abban a magasságban, ahol
Tessa fejének kellett volna lennie azonban egy rémesen csipkés, rémesen
kanárisárga és rémesen ismerős nyakkendőt látott csupán. Az ajkára
fagyott a mondanivalója, ahogy felemelte a fejét, és megpillantotta a
kajánul vigyorgó Magnus Bane-t.
--
– Olyan puha a bőröd, mint egy lánynak! – duzzogott Will, arcát egy pillanatra a tenyerébe temette. – Hogy csinálod?
A
fiú és Magnus a világítótorony kupolája alatti karzaton duruzsoltak, a
feltámadt szélben tajtékzó tengert figyelték. A víz sötét felszínén
fehér hab hullámzott, valahányszor a világítótorony arra vetette a
fényét. Magnus hátralesett a válla fölött. A torony üvegfalai mögötti
szobát fürkészte, mintha arról akart volna megbizonyosodni, hogy egyedül
vannak-e. Valójában csak azt ellenőrizte, Henry abbahagyta-e a torony
közepén fel-felvillanó hatalmas olajlámpa tanulmányozását, és egy
darabban lekászálódott-e a lépcsőn. Saját tervezésű kerekesszékében
gyorsabb volt, mint bármelyikőjük, így nemigen igényelt segítséget. A
torony fénye megcsillant Magnus macskaszemein, mire a boszorkánymester
hunyorogva visszafordult Willhez.
– Kecsketej és méz –
közölte, és alig észrevehetően megvonta a vállát. Megfogta Will kezét,
és fontoskodva dörzsölni meg simogatni kezdte a bőrkeményedéses, durva
ujjakat. Elhúzta a száját. – Mondanám, hogy neked is ajánlom, de ahogy
ismerlek, te előbb laknál jól vele, mint hogy a kezedre kend.
Will,
aki eddig szinte vágyakozva pillantgatott a toronyba felvezető
csigalépcső felé, most tekintetét összefonódott ujjaikra szegezte.
Magnus abbahagyta a mocorgást, kérdő arckifejezéssel várta, hogy Will
elhúzódjon tőle.
– Nagyon hideg vagy – mondta Will, és nem
mozdult. A boszorkánymester ujjai, aki eddig a kovácsoltvas korláton
nyugtatta őket, valóban olyanok voltak, mint a jégcsapok. Magnus
kíváncsian figyelte, ahogy a fiú két tenyere közé fogta a nálánál jó pár
árnyalattal sötétebb kezet, és a mellkasához szorította, hogy melegen
tartsa.
– Tudod, megoldom magam is – szólt Magnus, s már
emelte is szabad kezét, hogy csettintsen vele, de a fiú leintette egy
nemleges fejmozdulattal. A férfi karja visszahullt elegáns brokátzakója
mellé. Kezdte komolyan érdekelni, mit akarhat tőle Will. Tenyerével
érezte a fiú gyorsuló szívverését a mellkasában.
– Csak
miattam jöttél vissza Európába, vagy éppen akadt más dolgod is? –
kérdezte Will, hamar megtörve a meghitt csendet, ami kettejükre
telepedett. Magnus hallotta a hanglejtésén, hogy az utóbbiban erősen
kételkedik. Ismét megvonta a vállát.
– Járok erre-arra. – Az
éjszakai égbolt háttere előtt hátborzongatóan nagynak ható szemeit a fiú
arcára emelte. – Azt hiszed, körülötted forog a világ, William? –
érdeklődött, de a szavainak nem volt éle. A boszorkánymester mosolygott.
–
Nem hiszem – felelte Will némi habozás után. – De neked eléggé fontos
vagyok ahhoz, hogy egy szó nélkül ide gyere az Angyal tudja, milyen
messziről, és tönkretedd az estém. – Will ábrándos tekintete a távolba
révedt, gyönyörű arca végtelenül fiatalnak és ártatlannak tűnt az ajkain
játszadozó mosoly miatt. Csak állt ott, kezeivel a boszorkánymester
kezét szorongatva. Magnus legszívesebben megcsókolta volna.
–
Ó? Tönkretettem volna? Nem hiszem – mondta inkább, és hangtalanul
felnevetett. – Az szerintem vicces volt. Jesszus, látnod kellett volna
az arcodat! – A férfi lekapta Will cilinderét, alkarjával lesimította
sötét haját, aztán saját fejébe húzva a kalapot, igyekezett gúnyosan
eltátani a száját. Ekkor telt be a pohár, és Will ellökte magától a
boszorkánymestert, majd hangosan kacagni kezdett, arcát a kézfejével
takarva el. Úgy nevetett, mint egy gondtalan gyermek, sugárzott a
hangjából az élet.
– Na, jó. Rendben – lihegte Will, mikor levegőhöz jutott. – Egy kicsit vicces volt.
–
Igen, egy icipicit – helyeselt Magnus, mutató és hüvelykujjával
illusztrálva, mit is takar a kifejezés. Will utánozta a mozdulatot,
aztán ugyanazzal a lendülettel, váratlanul megölelte a férfit. Szinte
csüngött Magnus mellkasán, puha, hullámos fürtjei a boszorkánymester
állát csiklandozták. Will olyan erővel szorította, hogy Magnus éppen
arra akarta kérni, lehetőleg ne fojtsa meg, mikor a fiú megelőzte a
mondanivalójával, amit úgy zúdított a férfi nyakába, mintha napok óta
készült volna rá.
– Ne haragudj, amiért nem küldtem meghívót,
de fogalmam sem volt róla, hol laksz most. Meg sem kérdezem, hogy te
hogyan találtál ide. – A hangja csaknem suttogássá halkult. – Nem
gondoltam ám komolyan azt, hogy elrontottad az estém. Nélküled este sem
lenne. Mióta ismerlek, mióta megadtad nekem a reményt, azóta érzem
őszintén, hogy élek. Ha te nem segítettél volna nekem…
Magnus
érezte, ahogy Will nagyot nyel. Abban a pillanatban, hogy ő lenézett, a
fiú felemelte a fejét, amit eddig a férfi mellkasán nyugtatott.
Találkozott a két szempár, és Will kék szemei rabul ejtették Magnus
tekintetét. A boszorkánymester szinte beleszédült a pillanatba. Az
ajkaikat alig néhány centiméter választotta el egymástól; annyira közel
voltak, s mégis olyan távol. Ahogy mélyen a fiú szemeibe nézett, azt
látta, amit minden halandó szemében látott. Letűnt évszázadok fényét,
haldokló emlékeket és lázas szerelmeket – saját magát látta tükröződni a
meseszép, kék íriszekben.
Magnusnak sürgősen mondania kellett valamit, mielőtt elveszíti a fejét, és megcsókolja a fiút.
–
Nem hoztam nászajándékot – szólt rekedten. A hangja erőtlenebb volt,
mint gondolta volna. Will arckifejezése nem változott, továbbra is
békésen figyelte Magnus arcát sötét pillái mögül, csupán a szemei
csillantak fel, mintha eszébe jutott volna valami, aminek a
megfejtéséről már réges-rég lemondott.
– Én akarok neked
ajándékot adni – mondta, a hangja türelmetlen kisgyerekre emlékeztette
Magnust. Will egyik kezét kasmírkabátja zsebébe süllyesztette, aztán
előhúzott belőle egy ismerős sötétkék selyemkendőt. Magnus kíváncsian
húzta fel a szemöldökét. Aranyos gesztus, gondolta, de nem értette, mit
kezdhetne ő egy selyemkendővel.
Will nem szólt, megkerülte a férfit, aztán magasba emelte a kendőt.
–
Mit… – kezdte Magnus, de hirtelen elsötétült körülötte a világ. Nem
látta Szent Anna Tüzét, Willt, sem a tengert, csak azt érezte, ahogy a
fiú oldalra fésüli sűrű, fekete haját az ujjaival, aztán megcsomózza a
selymet a cilinder karimája alatt. A férfi megadóan felsóhajtott. – Csak
nem Othellót játszod? „Bűvös boszorkány, titkok tudója szőtte e kendőt, / Szálában őriz vágyat és üdvöt, múltat, jövendőt.”
Will
megcsókolta. Magnus élesen szívta be a levegőt, megérezte a fiú hajában
a viasz szagát, és bőrének ismerős, szappanos illatát. A csóknak
marcipán, égetett cukor és hála íze volt. Will olyan hirtelen húzódott
el, ahogyan megcsókolta.
– „Vigyázz, elhagyni vagy másnak adni halálos vétek.”
– Magnus érezte a fiú édes leheletét a fülén, ahogy az befejezte az
idézetet, s csak ekkor tűnt fel neki, hogy saját szívverése a fülében
dobog.
Magnus még percekig állt Szent Anna Tüzének karzatán,
vakon és szoborrá váltan. Hallotta a léptek zaját a csigalépcső fokain,
amikor Will levágtatott a toronyból, hogy csatlakozzon a násznéphez,
akik most Bridgettel az élen hangosan énekeltek egy dalt. Barátságos,
kedves nótavolt szerelemről és törődésről, de a boszorkánymester nem
hallotta egy szavukat sem. Csak Will hangja visszhangzott a fülében.
„Bűvös boszorkány, titkok tudója szőtte e kendőt,
Szálában őriz vágyat és üdvöt, múltat, jövendőt.
Vigyázz, elhagyni vagy másnak adni halálos vétek.”
Szent
Anna Tüze szokatlanul hosszan villant, az olajlámpa lángja egyszerre
kék színben szikrázott, a boszorkánymester pedig eltűnt. Hűlt helyén
Will cilindere tompán és magányosan puffant a porba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése