12 nap karácsony: 11. nap - Kedvenc páros 3.

Sziasztok!

Pásti Hajnal alkotása A hercegnő spoileres!

Szent Anna Tüze

Wales, Pembrokeshire

 1879. március

Will cilindere alól kukucskáló fürtjeit kellemesen simogatta a walesi Milford-öböl szele, arcán mosoly terült szét, miközben mélyet szippantott a sós levegőből. Csak bámulta a tüzes horizontot, azt a lángoló, vörös vonalat, ahol a tenger, mint a folyékony arany a nap koronáját nyaldosta – és még mindig nem tudta elhinni, hogy ez a pillanat valóság.

A fiú hátát a világítótoronynak vetve állt, a sötét téglafal árasztotta magából a dermesztő hideget, amit a délelőtti vihar során szívott magába, de Will jókedvét egy kis sár és pára nem ronthatta el. A távolodó viharfelhők sötétjére csak a vad, poros szag emlékeztetett, ami most belengte az egész öblöt. Gyermekként mennyire szerette ezt az illatot! A fiú a Londonban töltött hosszú évek alatt szinte el is felejtette, mennyire gyönyörű egy szilaj walesi zápor, ami fújtató paripaként dobog keresztül a tájon, életet lehelve mindenbe, amit megérint.

A világítótorony résnyire nyitott ajtaján sárga fénysugár szóródott ki a fűre, fekete sziluettek táncoltak a pázsiton, a bentről érkező izgatott duruzsolás hangja versenyre kelt a tücskök romantikus muzsikájával. Will Sophie sürgető hangját vélte felismerni a falakon túlról. A lány elképesztő odaadással viseltetett Tessa és Will esküvőjét illetően, és feltűnően elsápadt, mikor a fiú bejelentette, hogy megtalálta a tökéletes helyszínt a szertartás megrendezéséhez.

Will azt akarta, hogy olyan különleges legyen a nap, amikor egybekelnek, amilyen különleges csak lehet. Persze, melyik férj ne akarta volna a legjobbat a feleségének? A fiú érezte, ahogy vér szökik az arcába a gondolatra. A felesége. Felemelte a bal kezét, és feltűrte sötét kasmírkabátjának ujját. Alkarjának sápadt, heges bőrén precíz, légies vonások fekete félhold formát öltöttek, amit határozott egyenesek és finom kanyarulatok kereszteztek. Ez volt a csodálatos rúna, amely összekötötte az életét azzal az emberrel, aki ugyanilyen szimbólummal ellátott karperecet viselt a ceremónia alatt. Tessa bőre nem volt alkalmas a rúnák felfestésére, a jelek egyszerűen beszivárogtak a lány bőre alá, és másodpercek alatt el is tűntek. Will ezt egy cseppet sem bánta. Megfogadta magának, hogy ezen a különleges napon a szája sarka csakis felfelé görbülhet.

A Szent Anna Tüze névre hallgató világítótorony gyönyörű épület volt a maga módján. Kívülről magas és mesebeli, belülről apró és romantikus. A Milford-öböl száján őrködő torony éppen elég távol esett a legközelebbi mondén településtől, egy egyszerű álca pedig könnyű szerrel elrejtette a csekély násznépet a toronyőr szemei elől. Mindemellett Will biztos volt benne, hogy ő az első, büszke árnyvadász, aki egy világítótoronyban vehette feleségül szíve hölgyét. 

Nyikorogva nyílt ki a faajtó, kihalászva a fiút gondolatainak tengeréből, és Sophie lépett ki a toronyból. Éjszínű fürtökkel keretezett, sebhelyes arca ragyogott a fényben, fodros, méregzöld ruháját megemelte, miközben átlépett egy pocsolya fölött.

– Will úrfi – szólt mosolyogva. Szavai alig voltak hangosabbak suttogásnál, és Will észrevette, hogy a násznép többi tagja is elcsendesedett. Sophie egy sötétkék selyemkendőt emelt a fiú orra elé. – Most már készen áll minden.

– Ugye tudod, hogy nem kell ám úrfinak szólítanod többé? – kérdezte szórakozottan Will, miközben lekapta a kalapot a fejéről, és hátat fordított a lánynak. Sophie gyors és pontos mozdulatokkal a fiú szeme elé igazította a selymet, aztán meg is kötötte azt a tarkóján. Nem volt sokkal alacsonyabb, mint Will, így nem kellett lábujjhegyre állnia.

– Tudom – felelte Sophie kurtán. Will még mindig hallotta a mosolyt a hangjában. Úgy sejtette, időközben a lánynak sikerült megbarátkoznia Szent Anna világítótornyával. – De el kell ismerned, abban a cilinderben igazán úrfiasan festesz.

Will elnevette magát, és feltette a kalapot a fejére. Visszafordult abba az irányba, amerről Sophie hangját hallotta. – Akkor egye fene! Vezesd ezt az úrfit a toronyba, Sophie.

Ahogy ketten átlépték a küszöböt, tapsvihar vette körül őket. Will tudta, hogy csak tízen vannak az apró, kör alakú helyiségben, mégis úgy érezte, mintha a világ összes szeretete körülvenné. A selyemkendő alatt csupán a fények változását látta, miközben Sophie kezével a vállán átsétált a termen. Mindent virágok, forralt bor és viasz illata járt át. A fiú valahonnan Gabriel kacagását hallotta, aki nyilvánvalóan elsütött egy ostoba poént a cilinderéről, de most még ez sem zavarta.

Éles, vékony csörömpölés hangja intette csendre a társaságot. Valaki megkocogtatta a pohara szélét egy kiskanállal, gondolta Will.

– Köszönöm. Elmondom a feladatod, Will. Jól figyelj rám! – Gideon mély hangja vidáman visszhangzott a toronyban. Abból, ahogyan a szavait formálta Will úgy sejtette, hogy közel sem volt már józan. – Szíved választottját száz közül is fel kell, hogy ismerd. Nem igaz? – kérdezte, és Will határozottan el tudta képzelni, ahogyan kedélyesen körbetekint a násznépen. Gondolatmenetét igazolta, hogy a kérdést egybehangzó igenek és kurjantások követték.

A ceremónia lezajlása óta a társaság hangulata egyre csak felszabadultabb lett. Dél körül felszelték a tortát, amit Bridget készített. Will még a csokoládéról is hajlandó volt lemondani, hogy Tessa kedvében járjon, így a szakácsnő egy háromemeletes túrótortával ajándékozta meg őket, melynek marcipánborítását mogyorókrém rúnák, égetett cukor és kandírozott barack díszítette. Aztán következtek az ajándékok és az esküvői beszédek. Ezek után már mindenki kellő mennyiségű forralt bort fogyasztott ahhoz, hogy hajmeresztő feladványokkal szórakoztassák magukat és az ifjú párt. Will minden feladatnak büszkén állt elébe, most pedig a selyemkendővel a szeme előtt várta, hogy Gideon – aki látszólag kezébe vette az est irányítását – megadja neki az instrukciókat.

– Három pár kéz – folytatta Gideon. – De csak egy pár tartozik a menyasszonyhoz. Jobb esetben – tette hozzá, mire halk kuncogás futott körbe a termen. – Will, az a feladatod, hogy felismerd Tessát vakon, a szíveddel!

Will nyelt egyet, és idegesen elvigyorodott. Kíváncsi lett volna rá, kinek a nevéhez fűződik az ironikus feladvány. A fiú Sophie bátorító szorítását érezte a vállán, aztán a lány forró leheletét a fülén.

– Levettük Tessa karperecét. Itt van nálam – súgta vidáman, aztán megrázta az ékszert, mire az csilingelni kezdett. – Eszed ágába se jusson csalni, William Herondale.

Will éppen tiltakozni kezdett volna, mikor Charlotte dallamos hangja belé fojtotta a szót. – Nyújtsd ki a kezed, Will!

Többen csatlakoztak hozzá, aztán már együtt kántálták az ösztönző szavakat. Will előre nyújtotta a kezét, ujjai rögtön összegabalyodtak egy apró kezecskével. Mindenki megállás nélkül nevetett, Will maga is mosolyogva tapogatta végig a kis ujjakat és a tortától még mindig ragacsos, keskeny tenyeret. A kéz túl pici volt ahhoz, hogy az ő Tessájához tartozzon. Cecily, gondolta Will elégedetten, és a fejét rázva engedte le a karját. Kishúga eddig visszatartott kacagása töltötte meg a teret.

A fiú sasszézott egyet balra, és megragadta a következő kezet. Ezek az ujjak kissé csontosak voltak, hidegek, és lapos, repedezett körmökben végződtek. Az ujjbegyeken Will bőrkeményedéseket tapintott ki, mégsem egy árnyvadász keze volt ez, hanem egy szakácsnőé. Bridget. Will hangosan is kimondta a nevet, mire legnagyobb meglepetésére Bridget arcon csókolta a fiút, aztán el is suhant mellette, erős parfümillatot hagyva maga után.

Willnek lépnie sem kellett, újabb kéz fúrta be magát mohón az ujjai közé, mire még az idegesen toporgó Sophie is leplezetlenül elnevette magát. Will végigsimította a finom, puha bőrt a kézfejen, aztán a karcsú ujjakat, melyek végén hosszúkás, formás körmök rejtőztek. Will szíve dobbant egy nagyot, a fiú széles mosollyal az arcán lekapta a fejéről a selymet.

Abban a magasságban, ahol Tessa fejének kellett volna lennie azonban egy rémesen csipkés, rémesen kanárisárga és rémesen ismerős nyakkendőt látott csupán. Az ajkára fagyott a mondanivalója, ahogy felemelte a fejét, és megpillantotta a kajánul vigyorgó Magnus Bane-t.

--

– Olyan puha a bőröd, mint egy lánynak! – duzzogott Will, arcát egy pillanatra a tenyerébe temette. – Hogy csinálod?

A fiú és Magnus a világítótorony kupolája alatti karzaton duruzsoltak, a feltámadt szélben tajtékzó tengert figyelték. A víz sötét felszínén fehér hab hullámzott, valahányszor a világítótorony arra vetette a fényét. Magnus hátralesett a válla fölött. A torony üvegfalai mögötti szobát fürkészte, mintha arról akart volna megbizonyosodni, hogy egyedül vannak-e. Valójában csak azt ellenőrizte, Henry abbahagyta-e a torony közepén fel-felvillanó hatalmas olajlámpa tanulmányozását, és egy darabban lekászálódott-e a lépcsőn. Saját tervezésű kerekesszékében gyorsabb volt, mint bármelyikőjük, így nemigen igényelt segítséget. A torony fénye megcsillant Magnus macskaszemein, mire a boszorkánymester hunyorogva visszafordult Willhez.

– Kecsketej és méz – közölte, és alig észrevehetően megvonta a vállát. Megfogta Will kezét, és fontoskodva dörzsölni meg simogatni kezdte a bőrkeményedéses, durva ujjakat. Elhúzta a száját. – Mondanám, hogy neked is ajánlom, de ahogy ismerlek, te előbb laknál jól vele, mint hogy a kezedre kend.

Will, aki eddig szinte vágyakozva pillantgatott a toronyba felvezető csigalépcső felé, most tekintetét összefonódott ujjaikra szegezte. Magnus abbahagyta a mocorgást, kérdő arckifejezéssel várta, hogy Will elhúzódjon tőle.

– Nagyon hideg vagy – mondta Will, és nem mozdult. A boszorkánymester ujjai, aki eddig a kovácsoltvas korláton nyugtatta őket, valóban olyanok voltak, mint a jégcsapok. Magnus kíváncsian figyelte, ahogy a fiú két tenyere közé fogta a nálánál jó pár árnyalattal sötétebb kezet, és a mellkasához szorította, hogy melegen tartsa.

– Tudod, megoldom magam is – szólt Magnus, s már emelte is szabad kezét, hogy csettintsen vele, de a fiú leintette egy nemleges fejmozdulattal. A férfi karja visszahullt elegáns brokátzakója mellé. Kezdte komolyan érdekelni, mit akarhat tőle Will. Tenyerével érezte a fiú gyorsuló szívverését a mellkasában.

– Csak miattam jöttél vissza Európába, vagy éppen akadt más dolgod is? – kérdezte Will, hamar megtörve a meghitt csendet, ami kettejükre telepedett. Magnus hallotta a hanglejtésén, hogy az utóbbiban erősen kételkedik. Ismét megvonta a vállát.

– Járok erre-arra. – Az éjszakai égbolt háttere előtt hátborzongatóan nagynak ható szemeit a fiú arcára emelte. – Azt hiszed, körülötted forog a világ, William? – érdeklődött, de a szavainak nem volt éle. A boszorkánymester mosolygott.

– Nem hiszem – felelte Will némi habozás után. – De neked eléggé fontos vagyok ahhoz, hogy egy szó nélkül ide gyere az Angyal tudja, milyen messziről, és tönkretedd az estém. – Will ábrándos tekintete a távolba révedt, gyönyörű arca végtelenül fiatalnak és ártatlannak tűnt az ajkain játszadozó mosoly miatt. Csak állt ott, kezeivel a boszorkánymester kezét szorongatva. Magnus legszívesebben megcsókolta volna.

– Ó? Tönkretettem volna? Nem hiszem – mondta inkább, és hangtalanul felnevetett. – Az szerintem vicces volt. Jesszus, látnod kellett volna az arcodat! – A férfi lekapta Will cilinderét, alkarjával lesimította sötét haját, aztán saját fejébe húzva a kalapot, igyekezett gúnyosan eltátani a száját. Ekkor telt be a pohár, és Will ellökte magától a boszorkánymestert, majd hangosan kacagni kezdett, arcát a kézfejével takarva el. Úgy nevetett, mint egy gondtalan gyermek, sugárzott a hangjából az élet.

– Na, jó. Rendben – lihegte Will, mikor levegőhöz jutott. – Egy kicsit vicces volt.

– Igen, egy icipicit – helyeselt Magnus, mutató és hüvelykujjával illusztrálva, mit is takar a kifejezés. Will utánozta a mozdulatot, aztán ugyanazzal a lendülettel, váratlanul megölelte a férfit. Szinte csüngött Magnus mellkasán, puha, hullámos fürtjei a boszorkánymester állát csiklandozták. Will olyan erővel szorította, hogy Magnus éppen arra akarta kérni, lehetőleg ne fojtsa meg, mikor a fiú megelőzte a mondanivalójával, amit úgy zúdított a férfi nyakába, mintha napok óta készült volna rá.

– Ne haragudj, amiért nem küldtem meghívót, de fogalmam sem volt róla, hol laksz most. Meg sem kérdezem, hogy te hogyan találtál ide. – A hangja csaknem suttogássá halkult. – Nem gondoltam ám komolyan azt, hogy elrontottad az estém. Nélküled este sem lenne. Mióta ismerlek, mióta megadtad nekem a reményt, azóta érzem őszintén, hogy élek. Ha te nem segítettél volna nekem…

Magnus érezte, ahogy Will nagyot nyel. Abban a pillanatban, hogy ő lenézett, a fiú felemelte a fejét, amit eddig a férfi mellkasán nyugtatott. Találkozott a két szempár, és Will kék szemei rabul ejtették Magnus tekintetét. A boszorkánymester szinte beleszédült a pillanatba. Az ajkaikat alig néhány centiméter választotta el egymástól; annyira közel voltak, s mégis olyan távol. Ahogy mélyen a fiú szemeibe nézett, azt látta, amit minden halandó szemében látott. Letűnt évszázadok fényét, haldokló emlékeket és lázas szerelmeket – saját magát látta tükröződni a meseszép, kék íriszekben. 

Magnusnak sürgősen mondania kellett valamit, mielőtt elveszíti a fejét, és megcsókolja a fiút.

– Nem hoztam nászajándékot – szólt rekedten. A hangja erőtlenebb volt, mint gondolta volna. Will arckifejezése nem változott, továbbra is békésen figyelte Magnus arcát sötét pillái mögül, csupán a szemei csillantak fel, mintha eszébe jutott volna valami, aminek a megfejtéséről már réges-rég lemondott.

– Én akarok neked ajándékot adni – mondta, a hangja türelmetlen kisgyerekre emlékeztette Magnust. Will egyik kezét kasmírkabátja zsebébe süllyesztette, aztán előhúzott belőle egy ismerős sötétkék selyemkendőt. Magnus kíváncsian húzta fel a szemöldökét. Aranyos gesztus, gondolta, de nem értette, mit kezdhetne ő egy selyemkendővel.

Will nem szólt, megkerülte a férfit, aztán magasba emelte a kendőt.

– Mit… – kezdte Magnus, de hirtelen elsötétült körülötte a világ. Nem látta Szent Anna Tüzét, Willt, sem a tengert, csak azt érezte, ahogy a fiú oldalra fésüli sűrű, fekete haját az ujjaival, aztán megcsomózza a selymet a cilinder karimája alatt. A férfi megadóan felsóhajtott. – Csak nem Othellót játszod? „Bűvös boszorkány, titkok tudója szőtte e kendőt, / Szálában őriz vágyat és üdvöt, múltat, jövendőt.”

Will megcsókolta. Magnus élesen szívta be a levegőt, megérezte a fiú hajában a viasz szagát, és bőrének ismerős, szappanos illatát. A csóknak marcipán, égetett cukor és hála íze volt. Will olyan hirtelen húzódott el, ahogyan megcsókolta.

– „Vigyázz, elhagyni vagy másnak adni halálos vétek.” – Magnus érezte a fiú édes leheletét a fülén, ahogy az befejezte az idézetet, s csak ekkor tűnt fel neki, hogy saját szívverése a fülében dobog.

Magnus még percekig állt Szent Anna Tüzének karzatán, vakon és szoborrá váltan. Hallotta a léptek zaját a csigalépcső fokain, amikor Will levágtatott a toronyból, hogy csatlakozzon a násznéphez, akik most Bridgettel az élen hangosan énekeltek egy dalt. Barátságos, kedves nótavolt szerelemről és törődésről, de a boszorkánymester nem hallotta egy szavukat sem. Csak Will hangja visszhangzott a fülében.

„Bűvös boszorkány, titkok tudója szőtte e kendőt,

Szálában őriz vágyat és üdvöt, múltat, jövendőt.

Vigyázz, elhagyni vagy másnak adni halálos vétek.”

Szent Anna Tüze szokatlanul hosszan villant, az olajlámpa lángja egyszerre kék színben szikrázott, a boszorkánymester pedig eltűnt. Hűlt helyén Will cilindere tompán és magányosan puffant a porba.

12 nap karácsony: 11. nap - Kedvenc páros 2.

Sziasztok!

Nyíri Eszter Stiga mai alkotása nagyon izgalmas. Nem csak Mennyei tűz városa spoiler, de még 18-as karikás is. Mi szóltunk! ;)

A vámpír, a mondén és a leendő árnyvadász

 

Simon már meg sem lepődött, mikor azon a forró, késő nyári napon a szobájában találta a lányt, az ágyán ücsörögve. Újabban gyakran csinálta ezt: belógott az Akadémiára, hogy egy-egy órácskára elvonja a kötelességeitől. Persze a fiú nem bánta, és a világért sem próbálta volna lebeszélni a titkos látogatásokról.

A sötét hajú szépség csábító volt, mint mindig – rövid, fekete szoknyája és a felsőtestére simuló fűző nem sokat hagyott Simon képzeletére, a bőrén sötétlő kacskaringós jelek csak még izgalmasabbá tették az összhatást –, a legelső pillanattól fogva, bár nem tudta biztosan, melyik is számít a legelső alkalomnak: mikor májusban újra megismerkedtek a St. Xavier előtt, vagy mikor az előző nyáron levessel kínálta. Erről ugyan nem voltak tiszták az emlékei, de pár halvány kép és Clary „meséi” alapján egy egész izgalmas kis történet kerekedett, amit hajlamosak voltak valóságként definiálni.

Mióta megkezdte a képzést, egyre több minden tért vissza és egyre gyakrabban. Fel tudta már idézni Raphael, Jordan vagy akár Maureen arcát is, olykor érezte a veszteségeik keserű ízét, és még többször Isabelle csókjának édes-napfényes forróságát. A lány olyan volt, mint a tiltott gyümölcs: zamatos, kívánatos, mint egy érett, pirospozsgás alma, amibe legszívesebben beleharapott volna, ahogy azt valamikor a múltban meg is tette, ezt egészen tisztán vissza tudta idézni.

– Izzy, hát te…? – kezdte a szokásos módon Simon, de kérdezettje közbevágott.

– Gondoltam, dolgozhatnánk kicsit az emlékeiden, ha már úgyis itt kell unatkoznom Idrisben anyával.

A fiú Clarytől tudta, hogy ez így, ebben a formában nem teljesen igaz: Isabelle szinte könyörgött Maryse-nek, hogy hozza el magával minden alkalommal, mikor az Üvegvárosba kellett jönnie valamiért.

– Megint?

– Oh, nagyon sok dolog van még elrejtve a tudatod mélyén, amit felszínre kell hoznunk – magyarázta a lány. – Azt hittem, szereted csinálni, de ha terhedre vagyok… – pattant fel az ágyról.

– Egyáltalán nem! – ugrott oda hozzá Simon, és megragadta az angyali rúnával díszített kezét. – Imádom, amikor itt vagy! És nagyon hálás vagyok érte.

Isabelle visszaült a keskeny, dísztelen ágyra, magával húzva a fiút is.

– Lenne egy kérdésem hozzád, ami egy ideje foglalkoztat már – kezdte a lány, és közben zavartan babrált egyik hosszú, selymes hajfürtjével, ami – Simon már ismerte ezt a mozdulatot – semmi jót nem jelenthetett. Valami kínos jön. Azért biztatóan nézett a hatalmas, sötét szemekbe.

– Mennyire emlékszel a… kapcsolatodra Claryvel?

– Úgy érted, mikor együtt jártunk?

Isabelle halványan bólintott.

– Izzy… – A fiú mélyet sóhajtott. – Hazudhatnám azt, hogy csak rád emlékszem, de semmi értelme nem lenne. Visszajött jó pár dolog: kínos, zavart csókok, féltékenység, féltés, meg egy csomó minden, amit még nem tudok hova tenni. De az, ami Clary és köztem történt, fel sem ér ahhoz, amit mi ketten éltünk át. Én hozzád tartozom. Nagyon szeretem Claryt, de a románcunk, ha lehet így hívni és amennyit fel tudok idézni, inkább volt kényelmes és biztonságos, nem pedig heves, égető és bizsergető, mint amit veled…

Isabelle rátapadó ajkai elnyomták további szavait és gondolatait. Szája egyszerre puhán és keményen simult az övéhez, halvány rózsaillata bekúszott az orrába, megtöltötte érzékeit.

Ahogy a lány nyelve utat tört magának, majd keze bekúszott bő pólója alá és végigsimította a hátát, Simonnak beugrott valami. Valami, amit nagyon nem értett.

Finoman eltolta magától a lányt.

– Izzy, ki az a… Lord Montgomery?

A kérdezett egészen elvörösödött a név hallatán.

– Ő egy… kis játékunk volt.

– Miután Maureen romantikus regényből szalajtott rabszolgának öltöztetett?

Isabelle felsóhajtott.

– Hogy pont erre kell emlékezned!

– Kérdezhetek én is valamit?

– Hát persze!

– Mi valaha… – Most Simonon volt a sor, hogy elvörösödjön. – Együtt voltunk valaha úgy? Rengeteg pikáns, túlfűtött és zavarba ejtő emlékem van veled kapcsolatban, de azt nem tudom kihámozni belőlük, hogy meddig jutottunk el. Abban biztos vagyok, hogy egy nagy, rúnákkal teli barlangban, a démonhordák között nem kufircoltunk. De a többi alkalom… Nagyon nehéz eldönteni, hogy ami olykor… na jó, elég gyakran, felvillan előttem, az tényleg megtörtént vagy csak vágyálom.

A lány kacéran elmosolyodott.

– Vágyálmaid vannak rólam?

– Izzy, gyönyörű vagy, elbűvölő, intelligens. Persze, hogy vannak! – vallotta be a fiú őszintén. – Odáig vagyok érted, mindenféle szempontból.

Isabelle ismét felé hajolt, sötét szeme szinte izzott.

– Nem válaszoltál – nyögte Simon, mikor már csak pár centiméter választotta el őket egymástól.

– Itt az ideje, hogy megtegyük, amit sosem tettünk még meg – súgta vissza neki, és megszüntetett minden távolságot közöttük.

A csókjuk mélyen és lassan indult; ráérősen kóstolgatták egymást, nem akartak semmit elsietni.

Isabelle kutató ujjai újra a fiú pólója alá kúsztak, végigsimítottak a bőre alatt feszülő izmain. A következő pillanatban a lány elvált tőle, egyetlen mozdulattal megszabadította a felsőjétől, és tekintetét is végigfuttatta formásodó testén.

– Hmmm… Igazán jót tesz neked a tréning – sóhajtotta elégedetten.

– Izzy, mi most tényleg arra készülünk, hogy…? – Simon csodálkozó kérdése azonnal elhalt, ahogy Isabelle a nyakához hajolt, játékosan megharapta, majd erőteljesen megszívta kipirult bőrét.

– Igen, pontosan arra készülünk – morogta nyaka és válla találkozásánál a bőrébe. – Van bármi kifogásod ellene?

– Nincs – sóhajtotta a fiú. – Folytasd csak!

És Isabelle folytatta. Forró keze fürgén térképezte fel a fiú felsőtestét, domborodó mellkasát, az alakuló kockákat a hasán, keskeny, formás csípőjét. Amikor ujjai a nadrágja gombját kezdték kioldani, Simon megállította.

– Izzy, várj…

– Nem akarok tovább várni. A tiéd vagyok, és mindenestől a tiéd akarok lenni!

A lány sötét, vággyal teli szemében olthatatlan szenvedély lángolt, írisze szinte összeolvadt kitágult pupillájával.

Simon nem tudott és nem is akart többé ellenállni neki. Vadul magához rántotta Isabelle-t, keze a tarkójára kúszott, a selymes hajszálak az ujjait csiklandozták.

Követelőző csókjaik kiégettek belőlük minden megfontolást, minden bizonytalanságot, minden kételyt.

A fiú keze felfedezőútra indult, bejárta a lány hátát, keskeny derekát, lapos hasát.

Izzy váratlanul elvált tőle, hátat fordított neki, hosszú haját előre húzta.

– Szabadíts ki! – kérte nyögve.

Simon pár pillanatnyi késéssel jött rá, mit szeretne a lány; kioldotta a masnit a derekánál, majd lassan, egyesével bújtatta ki a fekete anyag alól előtűnő gombokat. Élesen szívta be a levegőt, mikor feltárult a jelek halvány, ezüstös nyomával borított, izmos hát. Ráérősen csókolta végig gerincének kecses vonalát, aztán ajka a nyakát, vállát kóstolgatta, és haladt egyre tovább.

Isabelle lustán eldőlt az ágyon, magával húzva Simont is, akinek kíváncsi ujjai tovább kutattak, végigjárták felsőteste domborulatait, bekúsztak szűk szoknyája alá. Hagyta, hogy a lány forrósága őt is feltüzelje, míg egyetlen kívánsága maradt csak: mindenestől eggyé válni vele.

Hamarosan a szoba túlsó felében landolt a világoskék farmer és a sötét szoknya.

Simon mozdulatlanul futtatta végig éhes tekintetét újra meg újra Isabelle pőre, tökéletes testén. A lány mélyen elpirult a pillantásától, sejtjei szinte bizseregtek, lángoló bőre érintés után sóvárgott.

– Miért álltál meg? – kérdezte sóhajtva.

– Csak… hadd csodáljalak egy kicsit! Izzy, annyira gyönyörű vagy. Még mindig alig hiszem el, hogy engem akarsz. Hogy itt fekszel most mellettem, és tényleg engem akarsz. Mivel érdemeltelek ki?

– És én téged? – Isabelle mélyen Simon szemébe nézett. – Tudom, nehéz lehet elfogadni, de hidd el végre, hogy különleges vagy! Annyira különleges, hogy bár tudtam, nem lenne szabad, mégsem bírtam lemondani rólad.

– Olyan hálás vagyok, hogy nem adtad fel!

Izzy kacéran elmosolyodott, miközben tenyerét Simon tarkójára csúsztatta.

– Akkor talán ideje lenne kimutatni a háládat.

A fiú zavartan kuncogva hajolt közelebb.

– Szeretlek, Isabelle Lightwood. A régi Izzyt és azt is, akit újra megismertem.

– Én is szeretlek, Simon. A vámpírt, a mondént és a leendő árnyvadászt is.

Csókjuk gyengéden indult, de a vágy hamarosan magával ragadta őket. Kezük simított és markolt, ajkuk csókolt, becézett, fogaik finoman haraptak. Isabelle hosszú, sötét haja, mint egy éjszakai égboltból szőtt takaró, beterítette őket, ahogy a lány felülkerekedett, Simon csípőjére ült, mindenestül befogadta.

A fiú elméjéből kiégett minden gondolat; nem maradt más, csak mozdulataik ősi ritmusa, a selymesség az ujjai alatt, a bőréhez feszülő nyirkos bőr, a nyakát, fülét csiklandozó meleg lehelet.

Aztán ez is eltűnt, ahogy utoljára a lány nevét sóhajtotta, és elborította a sötét izzás, ami épp olyan volt, mint Isabelle ragyogó szeme.

12 nap karácsony: 11. nap - Kedvenc páros

Sziasztok!

A mai napot is S. Edina alkotásával kezdjük, ő Stephent és Amatist választotta kedvenc párosnak.

12 nap karácsony: 10. nap - Ha az Árnyvadászok szülők lesznek... 4.

Sziasztok!

És akkor az utolsó tegnapra érkezett alkotás, Szotyii-tól.

12 nap karácsony: 10. nap - Ha az Árnyvadászok szülők lesznek... 3.

Sziasztok!

S. Edina alkotása is itt van, ezúttal Lucie-t és Jamest hozta el nekünk:

12 nap karácsony: 10. nap - Ha az Árnyvadászok szülők lesznek... 2.

Sziasztok!

És Nyíri Eszter Stiga is készült nekünk tegnapra is. Mennyei tűz városa spoilereket tartalmaz!

Ha az Árnyvadászok szülők lesznek…

 

Clary meghatott mosollyal az arcán figyelte a lassacskán elszenderedő, vakítóan szőke kislányt. A pufók arcocskára meleg, barna árnyalatot csókolt a kora nyári nap, a cseppnyi ajkak még öntudatlanul is a táplálék után kutattak – Clary imádta ezt a cuppogó csücsörítést, amit lánya sosem felejtett el megmutatni neki, miközben ő csendesen őrizte álmát.

Régebben azt gondolta, nem szerethet a földön senki mást annyira, mint Jace-t és Willt, de az élet rácáfolt: Grace-t mindkettejüknél jobban szerette egy picit, már ha ez egyáltalán lehetséges. Talán azért, mert lányuk örökölte az apja különleges, aranybarna szemét, világos haját, halovány vonalai pedig már most sejttették, hogy Jace arcvonásait is. Egy megtestesült csoda volt.

A ritka békességet hirtelen egy éles, magas sikoly törte szét.

Clary még egy pillanatig figyelte, Grace felébred-e vagy tovább alszik, aztán látva, hogy a kislány meg se rezzen az ágyában, kilépett a szobából, halkan behúzta maga után az ajtót, és a hang feltételezett forrása felé indult.

Az Intézet nagyjából ugyanúgy festett, mint régen, de most érződött rajta, hogy többen és máshogy lakják: a folyosón egy-két széthagyott játék és félig rajzolt papírlap hevert, az egyik csukott szobaajtóra valaki krétával rúna-szerű krikszkrakszokat rajzolt; az angyal jele és a parabatai rúna már nagyjából kivehető volt a kuszaságból – két olyan szimbólum, amit Will elég sokat láthatott. Clary felkapott a padlóról egy kis fakardot, majd mosolyogva megforgatta a kezei között.

A könyvtárszobában talált rá a zajos társaságra: Alec, Jace és Simon harci öltözetben feszített a boszorkányfények meleg sugarában, Izzy az egyik kényelmes fotelbe telepedett le. Férje egy visító, vörös kis lényt próbált lefejteni a bal lábáról, de a most egészen démoninak tűnő teremtés kitartó volt és hajthatatlan.

– Will, ha elengedsz, megbeszéljük, de így nem megyünk semmire! – győzködte Jace a polipként a combjára tapadó gyereket. – Eressz el!

Az általában szófogadó kisfiú megmakacsolta magát, és csak erősített szorításán.

– Will, mi ez az egész?! Fejezd be, amíg szépen kérem! – Jace ritkán használta ezt a szigorú, csakis fegyelmezésre szánt hangját; ilyenkor kísértetiesen hasonlított Valentine-ra, amit ő is pontosan érzékelt. De a hangsúly legtöbbször hatott: Will elengedte apja lábát, és nedves arccal felnézett rá. A könnyek felnagyították kifejező, zöld szemét, amúgy is kócos, megzabolázhatatlan haja kusza, vörös kazalként meredt a szélrózsa minden irányában.

– Vigyél magaddal! – kérte halkan Jace-t.

A férfi elmosolyodott.

– Nőnöd kell még ahhoz egy keveset.

– Már nőttem – felelte duzzogva a kisfiú. – Anya épp ma mért le! Azt mondta, egy egész inchet nőttem. Már elég nagy vagyok!

Alec és Simon látványosan igyekezett visszafojtani nevetésüket, de Clary őszintén felkuncogott.

– Még jeleid sincsenek – térdelt le hozzá Jace. – Egy Árnyvadász pedig nem harcolhat rúnák nélkül.

– Anya rajzolhat rám párat. Ahogy rátok szokott – erősködött tovább.

– Nem mehetsz el, Will! – jelentette ki határozottan Clary.

Jace odakapta pillantását, mintha most venné csak észre, hogy ő is a szobában van. A szemében felvillanó kérdésre Clary aprót bólintott.

– Akkor ki vigyázna az itthon maradókra? – Felé nyújtotta a zsákmányolt fakardot. – Itt hagynál minket védtelenül?

A kisfiú kissé kelletlenül átvette tőle a fegyvert.

– Jól van, mami, nem aggódj! Nem engedem, hogy bajotok essen! És most már Izzyre is vigyázni kell.

Az említett felkapta fejét a kezében tartott könyvből.

– Ezt meg ki mondta?

– Apa. Szerinte már túl gömböc vagy, hogy démonokkal harcolhass.

Isabelle felpattant a helyéről, és villámokat szóró tekintettel nézett le a férfira. Bő, fekete felsője jelentőségteljesen dudorodott a hasánál, a melle alatt.

– Jace Lightwood! Hogy mondhattál ilyet?

– Ez az igazság – válaszolta egyszerűen. – Nem férsz már bele a harci ruhádba, szóval nem jöhetsz.

– Ez annyira nem fair! – tiltakozott a nő. – Nem beteg vagyok, csak terhes…

– Épp ezért, Izzy! – vágott a szavába határozottan Simon. – Már megbeszéltük párszor, neked most Rá kell vigyáznod!

Isabelle fújtatva rázta meg a fejét, de nem vitatkozott tovább; férje ritkán tiltott meg neki dolgokat, ebben a témában viszont napok óta hajthatatlan volt. Izzy főleg csak tessék-lássék tiltakozott, valójában nagyon jól esett neki, hogy a férfi ennyire óvja és figyel rá, hiába kezd egy óriási cethalhoz hasonlítani. Most is, ahogy odalépett hozzá és végigsimított gömbölyödő pocakján, tiszta, végtelen szeretet áradt belőle.

– Sajnálom, ebből nem engedek.

A nő sötétbarna szeméből ugyanez a megingathatatlan szerelem sugárzott.

– Jól van, megértettem.

Ujjai könnyedén siklottak Simon meleg kézfejére, mielőtt újra Jace felé fordult. Tekintete némán könyörgött: Vigyázz rájuk helyettem is! Ne engedd, hogy bajuk essen!

A férfi nem válaszolt, csak aprót bólintott: Mindig! Aztán felállt, és összeborzolta fia amúgy is borzas haját.

– Gyere, kisember, ideje ágyba bújni! Ha két percen belül a takaró alatt vagy, még tudok neked mesélni valamit.

– Juhhúú! – Will apró, de fürge lábain az ajtóhoz szaladt, ott megtorpant, visszarohant az anyjához, aki lehajolva a karjai közé szorította, és meleg csókot adott a vörös kócrengetegbe.

– Álmodj Angyalokkal!

– Te is, mami! – Azzal futott is tovább, remélhetőleg tényleg a szobájába.

Jace mosolyogva nézett utána, majd feleségéhez lépett egy rövid, ám intenzív csókra.

– Mesélek egyet neki, de utána segíthetsz befejezni a készülődést, ha gondolod? – Mosolya pajkosan villant.

– Tartogasd az erőd inkább az éjszakai őrjáratra!

– Oh, arra mindig van tartalékban.

– Rendben, fiatalok – vágott közbe Isabelle –, az én gyomrom nem veszi most be a perverz romantikátokat. Simon, Izzy el – közölte, és maga után húzta a sötét hajú férfit.

– Az előtérben találkozunk – szólt még vissza Simon a válla fölött.

– Jobb lenne, ha sietnél te is, amíg a fiad nem tesz újra rossz fát a tűzre!

Jace elvigyorodott – igazi, őszinte, szívből jövő mosoly volt ez –, majd dolgára indult.

Clary sóhajtva nézett utánuk. Hiába telt el annyi harccal töltött év, hiába szokta meg Simon izmos, szikár alakját a fekete öltözetben, hiába ismerte már Jace és Alec furcsa kézmozdulatait, a tökéletes rutint, amivel együtt mozogtak, a mai napig aggódott, és mindennél jobban féltette őket. Főleg, amikor nem lehetett velük. Pedig számtalanszor küzdöttek együtt, ismerte a képességeiket, az erejüket, és mégis… Különösen, mióta anya lett – már előre rettegett, mit fog érezni, mikor a gyerekei merülnek el először az árnyak világában.

– Ne aggodalmaskodj annyit, Clary! Jól képzett, sokat tapasztalt Árnyvadászok vagyunk mind. Nem lesz semmi baj most sem.

– Tudom, tudom – nézett fel Alecre. – De azért tartsd rajtuk a fél szemed, jó?! Nem tudom, hogy élném túl, ha bármelyiküket újra elveszíteném. A férjem, a parabataiom és még te is… annyi szerettem, akit félthetek.

– Hamarosan a fiad és a lányod is fel fog iratkozni erre a listára – tette hozzá a férfi mosolyogva.

– Ne is mondd! Will… hihetetlen, nem?! Még nincs négy éves, és máris harcolni akar. Épp olyan makacs és önfejű, mint az apja.

– És az anyja. Néha nem tudom eldönteni, melyikőtök az önfejűbb.

– Attól tartok, William túl fog tenni mindkettőnkön – húzta el a száját a nő. – Nagyszerű démonvadász lesz belőle.

Alec mosolya elmélyült, tekintete végtelen szeretetet és megértést tükrözött.

– Ahogy végignézek az új generáción… Azt hiszem, a világunk még egy ideig biztonságban lesz az árnyaktól.

12 nap karácsony: 10. nap - Ha az Árnyvadászok szülők lesznek...

Sziasztok!

A tegnapi alkotások személyes okok miatt nem kerültek fel, de most gyorsan felteszem mindet reggel. 

Az első Rena Argent alkotása:

Árnyvadász szülők

Jace a vörös, selyem kanapén elégedetten üldögélt, miközben a szeráf pengét tisztogatta. A mosoly letörölhetetlen volt az arcáról. Elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy négyesben ünnepelték csak a karácsonyt. Ő, Clary, Jamie, a fiúk és Claire, a kislányuk. Családias, nyugodt, békés harmónia lengte körbe a nagy narancssárga szobát, miközben a kandallóban halkan lobogott a tűz, melegséggel elárasztva a helyiséget. Most éppen a kicsi, zöld fa díszítésével voltak elfoglalva a többiek. Jamie holnap töltötte be az ötödik életévét, amiért duplán ünnepeltek. A kisfiú az apja kiköpött másának tűnt külsőre, de belül az anyjára ütött. A művészi hajlam már most megmutatkozott. Rengetegszer üldögélt egy sarokban és csak rajzolgatott. Olyankor a saját világában sétált és senki nem tudta onnan kirángatni. Aminek a büszke apa egyáltalán nem örült, de elfogadta. Viszont magában reménykedett, hogy idővel majd előjön benne a démonölésre való hajlam. Claire a bátyja totális ellentéte volt belülről. Rengeteget lógott Jace nyakán és csodálattal figyelte a különböző fegyvereket és rúnákat. Pedig még csak egy hónapja töltötte be a három évet. Mi lesz később? Amikor a férfi erre gondolt, rémképek jelentek meg a szemei előtt, bár a törékeny, vörös szépség nem tűnt olyan gyengének. Ha bajba kerültek, mindig ő védte meg a bátyját, ami okozott párszor gondot, de nem érdekelte Jace-t. Ilyenkor mindig elővette az "ő az én lányom" mosolyát. - Apa! Apa! Nézd! Az említett odakapta a fejét a vékony kis hang irányába, de rögtön el is nevette magát. Jamie épp a húga vörös tincseibe próbált piros szalagokat akasztani, de a fiúcskának nem ment és durcásan nézett mindenkire. Utált a figyelem középpontjában lenni és azt végképp gyűlölte ha nem sikerült neki valami. Clary az ablakhoz sétált és megbabonázva figyelte a kinti tájat. A hó nagy pelyhekben esett, miközben a fákat tépte a szél. Beharapta a száját. A vendégeknek pár percen belül meg kellett érkezniük, amiről Jace-nek direkt nem szólt, hogy ne hallgathassa idő előtt a morgását. Beszívott egy csomó levegőt és ahogy kifújta csengettek is. A férfi értetlenül nézett a feleségére, aki csak mosolyogva megrázta a fejét és kinyitotta az ajtót. Pár pillanat múlva Magnus és Alec lépett be a szobába, közöttük pedig egy barna hajú, kék szemű fiúcska lépkedett félénken. Ő volt Al. Négy éve, két hetes korában rakták a boszorkány mester házának küszöbére, aki rögtön be is fogadta. Árnyvadász párjának sem volt ellenére, hiszen így lett egy ennivalóan édes gyermekük, akin már most látszott, hogy belőle bizony Démon vadász lesz ha felnő. Clary segített neki levennie a fekete kabátját és csak rosszallóan nézett a körmeire, amik kékben pompáztak. Korán kezdte. Alec és Magnus, Jace mellé ültek és figyelték, ahogy a három kicsi játszott a már majdnem kész fenyőfa előtt a játékfegyverekkel és babákkal. 

Ahogy Clary felrakta az angyal alakú, ezüst fa díszt, újra a csengő hangja zavarta meg a kínos csendet. Claire rögtön ajtót nyitott. Simon és Isabelle, kezében egy alvó csöppséget tartva, léptek be. Ahogy megérezték a kellemes melegséget, ellazultak. Nem voltak kint sokáig, de rögtön átfagytak a kislányukért pedig végig aggódtak, pedig Izzy rendesen bebugyolálta a legmelegebb holmikba, hogy még véletlenül se érezhessen semmit a dermesztő hidegből. Amíg levették a kabátokat és pulcsikat, Magnus átvette tőlük Lilit és csak elvarázsolva nézte. Mióta Al az életükbe csöppent sokkal felelősségtudóbb volt és már nem a házukban rendezte a bulikat, de néhány szokásról így se sikerült lemondania. Most éppen egy fekete alsónadrágot viselt, aminek a szegélyére fehér szőrmét varrtak. Alec nem tudta levenni a szemét, és nem is akarta, az izmos, formás lábakról, amik csak úgy hívogatták. A boszorkány mester ezt rögtön kiszúrta és egy csábos, szexi mosolyt küldött felé, mire a másik elpirult. Aztán Izzy visszavette Lilit és Simonnal az oldalán helyet foglalt egy fehér, két

személyes kanapén. Először Claire unta meg a játékot. Gyorsan bemászott Jace ölébe és csillogó szemekkel figyelte a szeráf pengét. Érte akart nyúlni, de ekkor apja elhúzta. - Nem szabad, megvághatod vele magad. A férfi puszit nyomott a fejére és Claryre nézett, aki mosolyogva lépett oda. - Majd ha nagy leszel, apa megtanít rá, hogy kell használni. A kislány bólintott és közelebb furakodott az apja hasához, aki fél kézzel átölelte és szórakozottan Alec-ékre nézett. - Eldőlt már ki nálatok az apa? - vigyorgott pimaszul. Muszáj volt valamit beszólnia. Nem hagyhatta ki az alkalmat. - Természetesen én - jelentette ki Magnus és a párjára mosolygott, aki csak elpirult. - Mert mindig én szoktam főzni - dünnyögte az orra alatt. - Imádom, amit csinálsz - nyomott egy puszit a szájára. Alec arca még vörösebbé vált és a másik vékony, fehér ingjébe fúrta az arcát. Al kíváncsian oldalra fordította a fejét. Sok dolgot nem értett még, de nem kérdezett, mert szeretett magától rájönni a dolgokra. A logikánál egyedül a csillogó körömlakkok és a boszorkánymester holmijai érdekelték jobban. Mindig bemászott a szekrényébe a ruhái közé és felvette őket. Nem egyszer aludt már el ott. Lili lassan kinyitotta nagy kék szemeit és az anyukájára nézett, aki mosolygott. Ideje volt már felkelnie. Öt órája aludt. Simon csak megbabonázva figyelte. Élt-halt a lányáért és már most azon aggódott mi lesz, ha árnyvadásszá kezdik képezni. Nem akarta őt elengedni. De addig még bármi megtörténhetett. Viszont abban nagyon reménykedett, hogy nem Isabelle főzőtudását örökli majd. Jamie leült a vörös perzsa szőnyegre, maga elé húzta a kis asztalkáját és egy hófehér papírra grafitceruzával elkezdte rajzolgatni a többieket. Először csak bizonytalanul, halvány vonalakkal, de idővel egyre jobban belejött és a vonalak is határozottabbá, sötétebbé váltak. Akármilyen furcsának tűnt az ő kis családjuk, mindenki úgy szerette és fogadta el a másikat, ahogy volt. Nem kellett hozzá vérségi kötelék, ők ettől voltak különlegesek. Jace a folyton aggódó apuka, aki hát lakat alatt akarta őket őrizni és túlságosan óvott és féltett. Clary, aki engedte kiélni a gyerekeket, hogy minél jobban megismerjék a világot. Isabelle és Simon, akik csak nem rég csöppentek bele a szülőség örömeibe és nehézségeibe, de mindig ragyogtak. És Magnusék, akik zokszó nélkül egy árva apukái lettek és a boldogságuk révbe ért. Senki nem szakíthatta szét őket, de aki mégis megpróbálta, az a legerősebb Árnyvadászokkal kellett szembenéznie

Gyönyörű Malec fanart

Sziasztok!

Cassandra Jean valami elképesztően gyönyörű Malec illusztrációval rukkolt elő. Íme:

12 nap karácsony: 9. nap - Gyászoljunk együtt! 3.

Sziasztok!

És végül, de utolsó sorban M. Ágó alkotása:

12 nap karácsony: 9. nap - Gyászoljunk együtt! 2.

Sziasztok!

És itt egy újabb alkotás Nyíri Eszter Stigától is. Vigyázat! Erős Mennyei tűz városa spoilereket tartalmaz!

Isabelle búcsúja

 

Amikor az Idrisből való visszatérésük másnapján Clary belépett a New York-i Intézet kapuján, a sötét hajú lány már az előtérben várt rá. Isabelle nem a szokásos fekete öltözékét viselte – a fehér, hosszú ruha és a hozzá illő, díszesen hímzett kabát még sötétebbnek mutatta csapzottan lógó haját és kialvatlan szemét, még sápadtabbnak fakó arcbőrét.

– Izzy, mi ez az egész? – nézett végig Clary célzatosan a szerelésén.

Isabelle felkapott a földről egy kis fadobozt, másik kezével Clary keze után nyúlt, és már húzta is maga után, ki az utcára.

– Sajnálom, hogy iderángattalak ilyen korán, de segítened kell valamiben – magyarázta Izzy, miközben leintett egy arra robogó, sárga taxit. Szinte belökte Clary-t a kocsiba, majd ő is beszállt. – A Central Parkba!

A sofőr nem kérdezett semmit, csak gázt adott, és visszasorolt a lassan hömpölygő, reggeli forgalomba.

– Isabelle, tudnod kell, hogy egyre jobban megrémítesz!

– Nézd, az a helyzet, hogy bár nem vagyok odáig a Karácsonyért, idén aztán végképp nem, mégis… vettem ajándékot Simonnak – vallotta be szemlesütve. – Igazából többet is. Utána olvastam ennek az egész hanuka dolognak, és úgy éreztem, biztos örülne, ha tudná, hogy gondoltam rá. Azok vannak a dobozban – rázta meg a díszesen faragott ládikát.  – Nyolc kis apróság.

Clary lélegzetvisszafojtva várta, hogy a lány folytassa.

– De sosem volt alkalmam odaadni neki, és most már többé nem is lesz. – Isabelle hangját keserűre színezte a gyász és a reménytelenség. Szeme sötét ékkőként ragyogott a visszatartott könnyektől. – Szeretném elégetni mindet – folytatta határozottan. – Tudom, hogy Simon él, tegnap láttam is, de az a Simon, akinek ezeket szántam, meghalt Edomban.

Clary hitetlenkedve bámult rá.

– Elmentél hozzá?

Isabelle halványan bólintott.

– Muszáj voltam! A saját szememmel kellett megbizonyosodnom róla, hogy jól van. Csak távolról figyeltem – tette hozzá gyorsan. – Nehogy észrevegyen, ha esetleg emlékszik bármire…

– Izzy, nem! Nem emlékszik semmire!

– Tudom – suttogta beletörődve. – Azt is, hogy felesleges az egész, de meg kell gyászolnom valahogy a fiút, akit szerettem! Akit szeretek, és aki nincs többé. Ugye segítesz nekem?

A lány nagy, barna szemei némán esdekeltek.

– Persze, hogy segítek.

– Reméltem, hogy te megérted. Köszönöm, Clary!

Az út további részében csendben ültek egymás mellett; a vörös hajú lány igyekezett felvértezni magát arra, amit tenni készülnek. Mert egy dolog volt tudni, hogy a legjobb barátja soha többé nem lesz a legjobb barátja, de végérvényesen elbúcsúzni tőle, az egészen más. Persze Isabelle-nek igaza volt, mégis rettegett tőle, hogy így elismerje a megváltoztathatatlan valóságot. Hogy elismerje a szörnyű veszteséget.

Miután kiszálltak a taxiból, szó nélkül tették meg az utat a mondénok számára láthatatlan kis tisztásig.

Izzy ott egy lapos kőre helyezte a dobozt, alá száraz faleveleket és gallyakat szedett, majd ruhája rejtett zsebéből papírlapot és gyufát húzott elő.

Halk, remegő hangon szólalt meg, mikor elkészült.

– Simon Lewis, Napjáró vámpír, az éjszaka gyermeke, akit nem égetett meg a mennyek fénye, búcsúzunk most tőled. Köszönöm, hogy szerethettelek, és hogy, ha csak egy rövid ideig is, de viszont szerettél. Még akkor is, ha most vérzik miattad a szívem. Remélem, hogy új életedben békére és boldogságra találsz, hogy biztonságban leszel az árnyékvilágtól, bár emiatt tőlem is távol kell lenned.

Isabelle arcán némán csorogtak le forró könnyei, míg Clary igyekezett elfojtani fájdalmas zokogását.

– Örökre emlékezni fogunk rád, még ha te nem is emlékszel.

Remegett a lány keze, ahogy előhúzta a gyufaszálat, és próbálta meggyújtani.

– Nem tudom megtenni!

– Dehogynem, Izzy! Képes vagy rá, és meg is kell tenned!

A sötét hajú lány határozottan bólintott, aztán gondolkodás nélkül gyújtott tüzet a ládika alatt. Nem bizonytalanodott el többet, kikapcsolta eszét és szívét, hogy a hamis remény, és a nyilalló fájdalom ne tarthassa vissza.

Szótlanul nézték, ahogy a fa lángra kap, elemészti önmagát és titkos tartalmát, aztán a sötétszürke hamut felkapta a hűvös, havat ígérő szél, és nem maradt más nyom utána, csak a kormos folt a forró kövön.

12 nap karácsony: 9. nap - Gyászoljunk együtt!

Sziasztok!

S. Edina mai alkotása is megérkezett! Michael és Jonathan Wayland.

Akciósak az első részek!

Sziasztok!

A mai karácsonyi akcióban dec. 24-ig minden sorozat első részére -26% kedvezmény!
Ez azt jelenti, hogy Cassandra Clare könyveire is! Szóval ha valakinek van olyan rokona, ismerőse, akit szeretne bevonni az Árnyvadászok világába, itt a lehetőség! A holnap délig leadott rendelések elvileg GLS-szel még megérkeznek karácsonyra. (A Pick Pack pontosok nem.)

http://dft.ba/-elsoreszek

És a mai beleolvasó is a miénk, ha még esetleg valakinek nincs meg, A Dumort Hotel bukásába most beleolvashat a képre kattintva!