12 nap karácsony: 4. nap - Új rúna születik 2.

Sziasztok!

Ezúttal Rena Argent alkotását hoztam. Idézem: "A szeretet és az angyali erő rúnáját kapcsoltam össze.  A szeretet erősebbé tételét segíti, amit senki nem tud eltüntetni."

12 nap karácsony: 4. nap - Új rúna születik

Sziasztok!

A mai témát sütifotóval kezdjük, amit Eszti küldött!

12 nap karácsony: 3. nap - Jem és Will a "túlparton" 5.

Sziasztok!

És akkor még egy alkotás, Larától, aki szintén lelkesen küldi az alkotásokat minden nap.

Jem és Will a "túlparton"

A Hide parkban meleg szél fújt, a nap forrón égetett. Az emberek ilyenkor  kimentek a szabadba, hisz Angliában szinte mindig esett az eső.
Will és Jem is így döntöttek ezen a szép napon. Már mindennel végeztek. Edzettek, tanultak, és úgy gondolták, most már jöhet a pihenő.
A tó mellett álló hatalmas fa árnyékába ültek le. Jem a hegedűjével babrált valamit, Will pedig a David Copperfield-et olvasta.
Hirtelen furcsa hangra lettek figyelmesek: valami hápogott.
Jem meg sem hallotta, de Will szemei a tóból kimászó kiskacsákra tapadtak.
- Jem! Van egy kisebb-nagyobb problémánk! - mondta Will halkan.
- Mi? - nézett fel Jem a hegedűről a kiskacsákra. - Ó, biztosan éhesek szegények.
- Szegények?! Ezek nem szegény kis lényem. Ez pusztán csak egy álca. Mint az emberbőrbe bújt démonok. - mondta Will.
- De egy démon kizárólag emberbőrbe képes bújni. Állatokéba nem. - jelentette ki Jem.
- Most nem ezen van a hangsúly, James Carstairs! - mondta hangosabban Will.
- Jól van, nyugalom! Csak hagyd őket békén, akkor ők is békén hagynak. - mondta Jem és visszatért a hegedűhöz.
Will is megpróbált újra az olvasásra koncentrálni, de ez annyira nehéz volt úgy, hogy tudta, mi van mellette.
Az apró, sárga lények egyike Will kezéhez közelített.
- Jem!
Jem barátjára nézett és elnevette magát, mikor meglátta a félelmet barátja szemében az aprócska állattól.
- Hagyd! - mondta, de ekkor már késő volt. Will odanyúlt és arrébb lökte a kiskacsát, mire az elesett.
Hirtelen föltámadt a szél, és felhők gyülekeztek az égen. Alig telt bele egy percbe, mire a vízből egy hatalmas, több méter magas barna kacsa mászott ki. Csőrét kinyitotta és hatalmasat ordított, de nem ez volt a legijesztőbb, hanem az, hogy szájából hatalmas, tűhegyes fogak álltak ki.
- Látod, most feldühítetted az anyját! - mondta Jem, talpra ugrott és előhúzta a kését. Will is hasonlóképpen tett.
- Nem lesz nehéz végezni vele, ugye? - kérdezte Will.
- Eggyel nem lenne, a baj csak az, hogy még jön mögötte vagy öt. - mondta Jem.
- Fussunk? - tette fel a kérdést Will.
- Az árnyvadászok sosem futnak el. - érvelt Jem.
- Sosem futnak el a démonok elől! Ezek csak kacsák! Te mondtad.
- Jó érv! Elfogadva, fussunk! - jelentette ki Jem, mert ekkor már csak pár méterre voltak a hatalmas kacsák.
Will és Jem futottak, ahogy csak bírtak, de a kacsák sem adták fel egyhamar.
- Ott! Ott van egy házikó! - mondta Jem maguk elé mutatva és valóban ott volt egy kis faház.
Sietve mentek bele és bújtak el az ablak alá. Kilestek az ablakon és láttak, ahogy a kacsák elhaladnak a ház előtt.
Will nagyot sóhajtva dőlt hátra Jemmel együtt.
- Fú, majdnem elkaptak. - mondta Will nagyot sóhajtva.
- Majdnem? - kérdezte Jem furcsa, mély hangon és elkezdett átalakulni egy hatalmas kacsává.
Will felkiáltott és az ágyában ébredt, hideg verejtékben. Megtörölte homlokát és várta, hogy szívverése visszalassúljon.
Halk kopogás hallatszott az ajtón, majd Jem lépett be pizsamában, kócos hajjal.
- Jól vagy? Úgy sikítottál, mint egy kislány. - mondta Jem vigyorogva.
- Hazudsz! - válaszolta Will.
- Igen, tényleg. Csak ordítottál egy kisebbett. Mi történt?
- A túlparton jártam.
- A túlparton? - kérdezett vissza homlokát ráncolva Jem.
- A valóság az egyik oldal. Az álom... az pedig a túlpart. Érted a logikát?
- Hogyne! Akkor további jó éjszakát, Will! - mondta Jem és bezárta az ajtót.
Will fáradtan visszahanyatlott az ágyra és becsukta a szemét. Mikor pár perccel később kinyitotta tekintete az ablakpárkányra siklott, ahol egy sárga kiskacsa csücsült.

12 nap karácsony: 3. nap - Jem és Will a "túlparton" 4.

Sziasztok!

És itt a negyedik alkotás is! Orsolya alkotása szintén A hercegnő spoilereket tartalmazhat!

  Jem és Tessa az ágyon feküdt. Tessa Jem vállának dőlve hevesen zokogott, még Jem sem tudta megvigasztalni. Tudta hogy úgyis felesleges azt mondania hogy minden rendben lesz, hisz most épp Jem halálos ágyán feküdtek.
  Fiatal korában soha sem hitte volna, hogy ilyen sokáig fog élni. Több mint 100 évet  pedig még legvadabb álmaiban sem jósolt volna magának. Az is igaz hogy ennek legnagyobb részét néma testvérként töltötte.
  Azt sem gondolta volna, hogy egy olyan gyönyörű lány lesz a felesége, mint Tessa. És hogy ezzel a lánnyal több, mint 50 évig lesznek házasok.
  Ahogy végig gondolta az életét boldogságot érzett, amiért ilyen hasznosan töltötte azt. Elmosolyodott. Tessa egy puszit nyomott az arcára és ő is egy pillanatra elmosolyodott.
  Jem érezte, hogy egyre nehezebben veszi a levegőt. Tessa átölelte és próbálta visszafogni újra feltörni készülő zokogását. A sötétség egyre közelített hozzá, ő pedig lehunyta a szemét és úgy várta a halált. Addig amíg a sötétség végül teljesen körül nem ölelte őt.

   Amikor magához tért egy erdőben találta magát és egy alak állt nem messze tőle. Amikor jobban megnézte az alakot, akkor rájött hogy ő azt az alakot ismeri.Az az alak nem volt más mint Will, az egykori parabataia és egyben  legjobb barátja.

   -Magadhoz tértél- állapította meg mosolyogva Will, amikor megfordult- Nos hát légy üdvözölve a szellemvilágban. 

   - Köszönöm.- válaszolta Jem.- Örülök, hogy újra látlak.

   - Én is. Hogy vagy?

   - Szellem vagyok nem nagyon érzek semmilyen fájdalmat.

   - Fizikálisan talán nem is, de mentálisan azért még lehetnek.-mondta Will majd témát váltott. - Nincs kedved találkozni néhány régi ismerőssel?-kérdezte még mindig mosolyogva.- Például Henryvel, Charlotte-tal, Jessivel, Shophieval?

   - Majd talán később, hiszen szerintem elég hosszú idő áll rendelkezésünkre ehhez.

   - Tessa miatt aggódsz?- kérdezte Will. -Tudod én is átmentem ezen, szóval velem erről beszélhetsz.

   Jem lehunyta a szemét és vett egy mély levegőt.

   - Igen Tessa miatt aggódom, félek hogy magába roskad.- monda Jem szinte suttog- va.

   - Ugye tudod hogy még láthatod.

   - Igen, de hogyan? -kérdezte- Mert nem hiszem, hogy csak gondolok egyet és ott is vagyok az emberi síkon.

   - Akarod, hogy megmutassam hogyan kell?

   - Nem, majd később.

   - Akkor mihez lenne kedved? Egy kis csoportos merengés?- kérdezte mosolyogva.

   - Az jöhet, de nem muszáj csoportosnak lennie.

   - Úgysincs jobb dolgom.-mondta majd mindketten csak néztek maguk elé és mindketten ugyanazért a lányért aggódtak.

12 nap karácsony: 3. nap - Jem és Will a "túlparton" 3.

Sziasztok!

Mondtam, hogy a Will-Jem téma nagyon népszerű, ez már a harmadik alkotásunk mára, Nyíri Eszter Stigától. Figyelem! A hercegnő spoilereket tartalmazhat!

 „Ott találkozunk, James Carstairs”

A sötétbarna hajú kisfiú nyugtalanul álldogált szülei között az New York-i Intézet impozáns előcsarnokában. Nem igazán értette, mire ez a nagy felhajtás – ma délután anyja tiszta ruhát húzatott vele, elküldte megmosdani, még a haját is megpróbálta kifésülni –, hiába magyarázták el neki többször is, milyen fontos vendégeket várnak ma. Mindenki izgatott volt; bár az Intézetben egyre több átutazó Árnyvadász megfordult, az még mindig ritkaságnak számított, ha valaki, különösen egy egész család hosszabb időre beköltözik.

– Nem értem, miért nekünk kell fogadni őket… – morogta az anyja halkan, de ahhoz elég hangosan, hogy apja és ő hallhassák.

– Hamarosan te leszel az Intézet vezetője, Kath. Ana szerint ezeket a diplomáciai finomságokat is meg kell tanulnod. Ráadásul egy felemelkedett családról van szó.

– Hihetetlen ez az egész! Anya olyan fiatal még, nem tudom, miért kéne távoznia a…

– Ne aggódj, minden rendben lesz! Itt marad még egy ideig, hogy segítsen és támogasson.

– Oh, csodálatos vezető lesz belőlem, ezzel tisztában vagyok – mondta a nő magabiztosan, de Matthew látta a tekintete mélyén, túl az izgatottságon és a megtiszteltetésen, hogy tart egy kicsit a feladattól, ami hamarosan rászakad. – Jól tudom, hogy ismered őket az Akadémiáról? – terelte tovább a szót Katherine.

– Igen. Nagyon kedves emberek, bár a mai napig nem értem, hogy kötöttek ki végül egymás mellett. Nekem mindig olyannak tűntek, mint egy mágnes két ellentétes pólusa. – Matthew elmosolyodott, ahogy egy-két régi emlékkép felvillant előtte. – Alice nagyszájú, határozott fellépésű, de azért igazán kedves kis nő. Jeremy viszont hallgatag és eléggé magának való. De mindketten kiváló harcosok; örülök, hogy nálunk kötöttek ki.

– Azt hallottam, hogy teljesen találomra választottak Intézetet. A kisfiuk rábökött a térképre, hogy ide akar jönni, szóval ide jönnek.

A férfi elvigyorodott.

– Egyre kíváncsibb vagyok arra a gyerekre. Nagyjából egyidős Dannel. – Lenézett a fiúra. – Legalább lesz kivel játszanod és edzened, amikor elkezded a tréninget. Biztos jól ki fogtok jönni egymással.

Danielt cseppet sem lelkesítette a dolog.

– Muszáj nekem jól kijönnöm vele? Mi van, ha egy idióta?

Katherine leguggolt hozzá.

– Természetesen nem muszáj, de szeretném, ha adnál neki egy esélyt. Próbálj vele megismerkedni, barátkozni. Rendben?

– Megígérem, anya. De ha droid…

Daniel nem tudta befejezni, mi történik, hogy az új gyerek nem kedvére való, mert a hatalmas kapu nyílni kezdett, félbeszakítva a társalgást.

Kath gyorsan felállt, megigazította makulátlan ruháját.

Az ajtószárnyak között feltűnt egy alacsony, egészen vékony, vörös hajó nő, balján egy magas, szőke férfi, és a férfi lábát átkarolva egy világos hajú kisfiú, akinek hatalmasra nyitott, barna szemeiben a boszorkányfény ragyogása és félelemmel vegyes izgatottság tükröződött.

Az apró nő határozottan indult el feléjük.

– Matt, de jó újra látni téged! – Lendületesen átölelte régi iskolatársát, majd Kath-et is. – Örülök, hogy végre megismerhetlek. Matt olyan sokat mesélt rólad, míg az edzőterem padlóját koptattuk – mosolyodott el szélesen. – Oh, majd elfelejtettem! Én Alice vagyok, ő a férjem, Jeremy, és a mi kis szemünk fénye, Peter. – Ránézett a Matthew mellett álló, csodálkozó gyermekre. – Te biztos Daniel vagy!?

A fiú bólintott, és illedelmesen kinyújtotta jobbját a nőnek, mielőtt az őt is megölelgethette volna.

– Igen. Örülök a találkozásnak!

– Srácok, gyertek már ti is beljebb! – intett Alice a két szőkeségnek.

Ahogy Daniel jobban megnézte magának a közeledő kisfiút, valami furcsa, forró érzés kezdett növekedni a mellkasában, ami lassan szétterjedt az egész testében – éppen olyan volt, mint mikor édesanyja este, a fürdésnél ráengedi a meleg vizet. Feltűnt neki az is, hogy Peter egy narancssárga, bolyhos dolgot szorongat a karjai között.

– Az micsoda? – kérdezte összevont szemöldökkel, mikor megálltak előttük.

– Egy kacsa – felelte bátortalanul Peter.

– Veszélyes?

– Nem igazán – rázta meg szőke fejét a fiú. – Plüssből van. Szeretnéd megfogni?

Daniel látványosan hátrahőkölt.

– Nem, köszönöm. – Egészen elborzadt a gondolattól, hogy megérintse azt a démoni lényt. – De megnézhetjük a játék kardjaimat. Gyere!

Peter kérdőn felnézett az apjára, aki biztatóan visszabólintott.

A két gyerek elszaladt az Intézet szíve felé. Szüleik mosolyogva néztek utánuk.

– Azt hiszem, a fiúk jól ki fognak jönni egymással – jegyezte meg Kath. – Bár furcsa… eddig nem is tudtam róla, hogy Dan nem szereti a kacsákat.

Matthew csak értetlenül megrántotta a vállát, miközben ők is elindultak befelé.

– Ne aggódj – csacsogott tovább Alice –, csak ez az egy kacsája van. Bár ehhez nagyon ragaszkodik. Ettől még lehetnek jó barátok, akár még parabataiok is egy szép napon…

12 nap karácsony: 3. nap - Jem és Will a "túlparton" 2.

Sziasztok!

Ma u-san alkotását is olvashatjátok, viszont figyelem! A hercegnő spoilereket tartalmazhat!

Ave atque vale

Will Herondale a folyóparton ült. Kezében egy szinte már teljesen szétesett Dickens kötetet tartott, és lustán lapozgatott benne. Bele se kellett néznie a rongyos könyvbe, a nélkül is tudta, hogy melyik oldalon tart benne. Annyiszor olvasta, hogy már kívülről tudta az egészet, de ennek ellenére újból és újból elővette, pusztán az olvasás öröméért, még akkor is, ha már semmi meglepetés nem várta a kifakult sorok között. Aztán hirtelen mégis becsukta a könyvet, letette maga mellé a fűbe, és a folyóba bámult. A vízben színek összevisszasága kavargott a hullámok között. Tele volt kékkel, szürkével, zölddel, barnával, és csillogó ezüstfeketével. Will fölött az ég is különböző színekben pompázott, olyan volt mintha napkelte, dél, napnyugta és éjszaka egyszerre lenne össze kutyulva a felhők között. Will szerette ezt a helyet, olyan volt, mint megint Walesben lenni. A rétek rengeteg zöld árnyalata, és a dombok formája is a szülőföldjére emlékeztette, amit egyszer nagyon régen az otthonának hívott. És bár sok időt töltött egyedül nem bánta. Olvasott, heverészett a magas fűben, nézelődött – figyelte a fölötte elsuhanó felhők alakját, hogyan változnak, ahogy az égen vándorolnak, nézte a mező tengerzöld hullámzását, amit csak néhol tört meg egy-egy vaskos tölgy, sziklaszirtként az égbe nyúlva, hallgatta a szellő lágy suttogását, amibe szomorú dallamot csempészett egy fülemüle –, és gondolkodott. Rengeteg ideje volt gondolkodni. A világ összes ideje az övé volt, mégse érezte soha úgy, hogy unatkozna.

Ha esetleg ilyen történt volna mindig jött valaki a folyóparton. A húga Cecily, a gyerekei James és Lucie, Chartotte, vagy esetleg valamelyik másik Lightwood, Fairchild, Carstairs, vagy Herondale, bárki ismerős. Mindig csak egyedül jöttek és csak egyszer. Soha senki nem látogatta meg még egyszer Willt a folyóparton. De neki ez elég is volt. Ha jött valaki beszélgettek. Felidézték a múltat, beszéltek a jövőről, vidám történeteket meséltek, amik valamikor megtörténtek valakivel, de senki se tudta, hogy kivel és mikor, tréfálkoztak, nevettek, vagy éppen hosszan hallgattak. Mindenki sokáig maradt, de nem örökre, egyszer mindenki felállt, leporolta a ruháját, kérdőn Willre nézett, és csak egy dolgot kérdezett, Nem jössz? Erre Will mindig ugyanazt felelte, azzal az igazi szívből jövő Will-mosolyával, Még nem. Várok valakire. Mindenki megértette, és senki nem kérdezett többet, hanem elindult tovább a legközelebbi domb felé. Will addig nézett utánuk, amíg az alakjuk el nem tűnt a láthatáron.

Will éppen felállt, hogy keressen pár lapos követ, amit a folyóba dobálhat, de egy, a parton felé közeledő alak elterelte a figyelmét. Csak állt egy helyben, meredten nézte a közeledőt. Annyira ismerős volt, és mégsem. Arcának minden egyes vonását úgy ismerte, mintha a sajátja lett volna, de ezek a vonások egy árnyalatnyit megváltoztak, úgy, mint amikor összetörünk egy vázát, aztán tökéletesen összeragasztjuk, hogy még a ragasztás helye se látsszon, de mégis tudjuk, hogy ott vannak a láthatatlan repedések a finom porcelánon. Will is így nézte a feléje közeledőt. Egyszerre látta tizenkét éves gyereknek, tizenhét éves fiatalnak, középkorúnak és öregnek. Aztán amikor már csak pár méter választotta el őket egymástól Will is magához tért, és mosolyogva a másik felé lépett.
– Jem? James Carstairs? – nyújtott a kezét a barátja, a parabataia felé.
– Igen Will. Itt vagyok – fogadta el barátja kezét Jem. Ajkain a szokásos visszafogott, kissé szomorú mosoly játszott, de szemei, amik egyszerre voltak ezüstösek és sötétek mosolyogtak a szája helyett is.
– Rád vártam – jelentette ki Will. Nem vádlón vagy sértődötten, egyszerűen csak tényként közölte.
– Tudom – engedte el a másik kezét Jem, hogy aztán átkarolja a vállát, és együtt induljanak el a legközelebbi domb felé.

12 nap karácsony: 3. nap - Jem és Will a "túlparton"

Sziasztok!

A mai napot S. Edina harmadik alkotásával indítjuk.

Megint akciósak Cassie könyvei!

Sziasztok!

Megint akciósak Cassie könyvei!
Sajnos nem mind, de majdnem...

A mostani KMK akció csak ma éjfélig tart (tehát 15-e éjfélig), és 17 oldalnyi bestsellerre van -27% kedvezmény. Két könyvtől ingyenes szállítással.
Katt ide az akcióért:
--> http://dft.ba/-bestsellerek

12 nap karácsony: 2. nap - Barlangászni jó 2.

Sziasztok!

És megint kaptunk egy történetet Larától is.

Barlangászni jó!

- Nagyon vigyázzatok a házra, meg persze magatokra is. Tudjátok, ugye, hol van a kulcsa a pincének? Ha bármi van ott találtok fegyvereket meg mindent, de amúgy ha valami baj van inkább hívjátok fel Clary-t, rendben! De ha...
- Szívem, tizenhét évesek elmúltak. Kész felnőttek, nem lesz semmi baj!
- Ó, te jó isten! Apa, nyisd már meg azt az átkozott portált és menjetek! Még a végén nem is mentek sehova, mert apa azt mondja, hogy nem tudunk vigyázni Alice-re, a házra vagy magunkra. - fakadtam ki.
- Látod, Alec, a lányodat teljesen kiakasztod! - mondta apa és az ujjain megjelentek a kis kék csillámok és már meg is jelent a portál.
- Jaj, de ,Magnus te is tudod....
- Alec, csak utánad! - mutatott apa inkább a portál felé.
- Rendben! De aztán tényleg....
- Szia, apa! Viszlát! Au revoir! Anfidersén! Latinul fogalmam sincs, a lényeg, hogy puszi! - mondtam kézzel lábbal integetve, csak hogy elmenjenek végre.
Az ember idegeire megy, ha az apja egy órán keresztül bizonygatja, hogy valamit el fog szúrni. Való igaz, elszúrtam már egy pár dolgot, de akkor is...
Végre apa átlépett a portálon és miénk volt a ház.
Besiettem a házba, sarkamban Anne nővérem és a kis csecsemő, Alice húgom.
- April, ugye nem tervezed rögtön felhívni azt az idegesítően egoista, nagyképű barátodat? - kérdezte Anne.
- De, Anne, pontosan ezt tervezem. Sőt, el akartam hívni velünk a parkba! - kontráztam rá. Tudtam, hogy Anne nem szereti... azaz utálja Nate-et, de fogalmam sem volt miért. Mondjuk be kell ismerni, nem volt a legelbűvölőbb a nővéremmel.
- Ki van zárva! - mondta Anne.
- Ne csináld már! Kérlek! Tudod... Pontosan tudod, hogy mennyire szeretem!
Szinte láttam, ahogy Anne arca ellágyul.
- Megbánom ezt még! - mondta, reménytvesztve. Elvigyorodtam és sietve megpusziltam nővérkém arcát. Nem vérszerinti testvérek voltunk, de teljesen úgy tekintettem rá. Mindhármunkat rögös út vezette el a mostani apukáinkhoz. Anne szülei árnyvadászok voltak, akik meghaltak mikor Anne öt éves volt. Én sokáig az utcán laktam, amíg egy kedves Tessa nevű nő rám nem talált. Neki mutattam meg először fekete, tollfedte szárnyaimat, amiből Tessa megállapította, hogy boszorkánymester vagyok. Sokáig éltem Tessánál, aztán pedig azt mondta, hogy biztos jobban szeretnék egy nagy családban élni. És igaza is volt. Alice volt az egyetlen, aki teljesen ember volt és akinek nem volt semmilyen fura története a múltjában.
Felszaladtam a szobámba és közben tárcsáztam Nate számát. Harmadik csengésre felvette.
- Mondd! - szólt bele kellemes, selymes hangján.
- Szió! April vagyok. Van kedved velem és a drága testvérkéimmel eljönni a parkba? - kérdezte.
- Hadd gondolkozzak el rajta, igen! - mondta azonnal. Elvigyorodtam.
- Akkor a parkban egy fél óra múlva. Szia!
- Hé, Apr! - szólt még utánam.
- Igen?
- Á, semmi. Szia! - mondta, mintha meggondolta volna magát.
Vállat vontam és kinyomtam a telefont.

- April, siess már! - kiabált fel az emeletre Anne. Igaza volt, késésben voltam.
Gyorsan feltettem a szempillaspirált és már futottam is lefelé a lépcsőn.
- Mehetünk! - jelentettem be.
- Épp ideje volt már! - mondta Anne szemét forgatva.
Mikor kiléptem a ház elé megcsapott a meleg nyári szellő. A levegőben repkedtek a méhek, az ég tiszta, kék volt.
A parkban az első padon ült Nate. Szőke, félhosszú haján megcsillant a napfény, szemében boldogság villant, mikor rám vigyorgott hófehér fogaival.
Futva tettem meg a következő lépéseket. Eközben Nate felállt és mikor oda értem a karjába kapott. Majdnem meg is csókolt, de ekkor Anne közbe szólt.
- Gyerekek!  Ne itt! - mondta, mire kelletlenül elhúzódtunk egymástól.
A fűbe huppantunk le. Én először Nate mellett ültem, aztán viszont felemelt és az ölébe ültetett.
Anne szemét forgatva adta át nekem Alice-t.
- Elmegyek venni egy fagyit. Addig ti maradjatok itt. - mondta Anne és elindult a másik irányba.
A mosolygós Alice lassacskán elaludt. Nagyot ásított, majd lecsukta kis szemeit és már Álomországban is volt. Betettem a kis babakocsiba, amit Anne magával hozott. Szépen betakargattam és visszaültem Nate mellé a fűbe, aki - csak most vettem észre - mosolyogva figyelt.
- Mi van? - kérdeztem elmosolyodva én is.
- Olyan.... aranyos vagy, mikor így anyáskodsz. - mondta. Halkan elnevettem magam és felé fordultam. Mélyen a szemembe nézett mélyzöld szemeivel. Elgondolkodtam rajta, hogy lehetek ilyen átkozott szerencsés, hogy ez a gyönyörű, okos, vicces fiú pont engem választott.
Ekkor elfogyott a köztünk lévő táv és már ajkaink egymáson is voltak. Először gyengéden, majd egyre erősebben csókolt. Szívverésem felgyorsult és elégedetten tapasztaltam, hogy az övé is így tett. Egyik pillanatban még ültünk - vagyis én ültem az ő ölében -, másikban már a hátamon feküdtem, Nate pedig fölöttem támaszkodott. Élveztem minden pillanatát a csókunknak, olyan volt, mintha elrepültünk volna egy másik világba. A teljes megnyugvás szigetére,  a paradicsomba.
Erős torokköszörülés zavart meg minket. Kinyitottam a szemem és gyengéden eltoltam magamtól Nate-et.
Anne nézett ránk egyik szemöldökét felemelve. Éreztem, hogy a vér az arcomba fut.
- Hol van Alice? - kérdezte. Lassan felültem és hajamat kezdtem igazgatni.
- A babakocsiban. - mondtam.
- És hol a babakocsi? - kérdezte Anne. A helyre mutattam, ahol hagytam, de mikor arra néztem láttam, hogy ott tényleg nem volt.
Szívem kihagyott egy ütemet, elöntött a pánik. Talpra ugrottam és körbe sétáltam, de sehol sem volt. Mintha elnyelte volna a föld.
- April, hol van a babakocsi? Imádkozz, hogy csak viccelsz! - mondta Anne szinte kiabálva.
- Fogalmam sincs, Anne. Nem tudom. Biztosan valaki... - nem bírtam kimondani azt a szót. Képtelen voltam bevallani.
- Ellopták? - ordította Anne.
Szememben könnyek gyűltek és szédülni kezdtem. Elrontottam. Ezt is. Apának igaza volt.
- Hé, nyugi! - mondta Nate és átölelte a  vállam. - Elmegyünk anyáékhoz. Ők tudni fogják, mit kell tenni.

Pár perc múlva már Nate-ék nagy háza előtt álltunk.
- Basszus, elfelejtettem hozni kulcsot. - mondta Nate és hangos dörömbölésbe kezdett.
Az ajtót egy aranyszőke hajú kislány nyitotta ki: Nate húgocskája, Amatis. Hosszú, göndör haja, kipirult arcocskája és hatalmas zöld szemei voltak. Tündérien nézett ki.
- Amatis, hol van anya meg apa? - kérdezte rögtön Nate.
- Nem tudom. Stefan a konyhában van, kérdezzétek őt. - mondta magas hangocskáján.
Nate után sorra bevonultunk a nagy házba, ami egy előszobával kezdődött. Azután egy hatalmas nappali következett, barna falakkal, egy bőr kanapéval és egy hatalmas tévével.
A konyha is hasonlóan nagy volt, de sárga falai és hatalmas ablakai voltak. Az asztalnál egy répavörös hajú fiú ült és éppen egy tál spagettit evett.
- Hé, Stefan! - szólt neki Nate.
- Nate! Megjöttetek! Szia, April! Anne! Mi újság? - kérdezte Stefan. Szinte teljesen ugyanúgy nézett ki, mint Nate, talán csak kicsit alacsonyabb volt és vörös hajú.
- Hol vannak anyáék? - kérdezte Nate.
- Lent a training szobában. Miért...? - a fiú még be sem fejezte a kérdést Nate már a lefelé vezető lépcsőn futott, mi pedig a sarkában.
A training szoba hatalmas ajtaja előtt meg sem állt, rögtön berontott.
Először nem vettem észre Clary-éket, miután azonban alaposabban szemügyre vettem a szobát megtaláltam őket. Jace-t Clary a falhoz szorította, kését pedig a feje mellé szúrta. A levegő csak úgy perzselt köztük. Elmosolyodtam. Nagyon romantikusnak találtam, hogy még ennyi év után is mennyire szeretik egymást.
- Anya! - szakította félbe Nate a pillanatot. Clary, mint akit fellocsoltak tért magához és fordult felénk.
- Jonathan! Mi a baj? April, Anne?! Ti meg mit...? Mi történt? - kérdezte Clary egyre növekvő aggodalommal.
- A parkban voltunk. Nem figyeltünk oda és... ellopta valaki Alice-t. - mondtam akadozó hanggal és szememben megint könnyek gyűltek.
- Ennyi? - kérdezte Jace.
- Ennyi?! - kérdezett vissza Anne hitetlenkedve. - ELLOPTA VALAKI A KISHÚGUNKAT!
Clary szárazan felnevetett.
- Jace-szel már keveredtünk nagyobb balhéba is. - mondta. - Ide csak egy egyszerű rúna kell, meg valami, ami Alice-szé.
Anne kihúzott a zsebéből egy cumit.
- Ez az övé. - mondta.
- Fent van az irónom. Felmegyünk, megtudjuk, hol van a kis Alice és kiszabadítjuk. Ne aggódjatok! Minden rendben lesz!

Fent a könyvtárszobában Clary rajzolt egy furcsa rúnát magára és már tudta is, hol van Alice. Nem értettem, hogy működött ez az egész rúnás, irónos mizéria, de ebben a pillanatban nem is érdekelt. Figyelmemet túlságosan lekötötte a félelem.
- Azt hiszem, Horvátországban van. Egy barlangban. Egy hatalmas, sötét barlangban. - mondta Clary és felénk fordult. - Egy egyszerű rúna és egy portállal már ott is vagyunk! Nyugodj meg, April! - mondta és gyengéden megérintette a vállamat.
- Egy barlang? - kérdezett vissza Jace - Király! Barlangászni jó!
Anne szemét forgatva követte Clary-t az egyik falhoz. Clary felrajzolt egy rúnát a falra, ahol megnyílt egy portál.
- Mehetünk? - kérdezte Jace.
- Csak még egy pillanat. - mondta Nate és a hátam mögé lépett. Előhúzott zsebéből egy kést és felhasította pólóm hátát.
Meglepődve akartam felé fordulni, de megállított és óvatosan kiszedte összehajtogatott fekete szárnyaimat a pólóból.
- Így talán biztonságosabb. És kényelmesebb is. - mondta mosolyogva és megfogta a kezemet.
- Adjátok a kezeteket! -  mondta Clary és összeálltunk, mint egy lánc.
- Háromra! Egy, kettő, három! - kiáltotta Jace és beléptünk a portálba.
Szédülést éreztem és a másik pillanatban leestem valahol. Kinyitottam a szememet, de semmit sem láttam. A pánik rögtön hatalmába kerített. Szívverésem felgyorsult és gyorsabban kezdtem lélegezni. Elájultam volna, ha valaki nem ölel át hírtelen. Erős karok, ismerős illat. Nate.
- Nyugi! Senki sem lát semmit. Hol van az az átkozott boszorkányfény? - kérdezte már csak úgy magától és előhalászott a zsebéből egy kéken világító követ. Rögtön megláttam az arcát és szívverésem megnyugodott.
A barlangban egyre több fény villant fel. Egy Anne-nél, egy Clary-nél, egy pedig Jace-nél.
- Erre! - mondta Clary és elindult a barlang gyomrába.
Teljes csöndben mentünk végig a folyosón. Az árnyvadászok a hangtalanság rúna miatt, én pedig pár centivel a föld fölött repültem.
Ekkor valami zaj hallatszott. Mintha valaki sírna vagy nyöszörögne. Alice volt az. Mérget vettem volna rá. Nate - aki továbbra sem eresztette el a kezemet - megérezhette a felismerésemet, mert megszorította a kezemet és ujját a szájára szorította. Igaza volt. Csendben kellett maradnom. De olyan nehéz volt!
A sírás egyre hangosabb lett és most már szag is társult hozzá. A démonok jellegzetes bűze: rothadás, halál, félelem.
Clary és Jace szinte teljesen egyszerre vették elő kardjaikat. Nate is előkapott egyet, bár egy pár pillanatnyi késéssel. 
Mindhárman suttogtak valamit, mire a pengék felizzottak és ahogy ez megtörtént - szinte futva - indultak el a folyosó végére. Én mögöttük szálltam. Végre elértünk a folyosó végére és megpillantottam a babakocsit, benne a pici, piros fejű Alice-szel.
Nem bírtam magammal tovább. Kielőztem Nate-et és a többieket s kishúgomhoz szaladtam. Rögtön az ölembe kaptam és ringatni kezdtem, mire lassan abbahagyta a bömbölést. Nyugalma lassan kezdett átszállni rám is, de nem tarthatott sokáig. Ekkor az árnyékból hatalmas, krokodil szerű, vörös lények csúsztak felém. Nate nem habozott. Rögtön kiugrott a fal mögül és levágta az első démon fejét a szeráfpengével. A lény felsikoltott, majd eltűnt, a többi pedig, mintha egyre mérgesebb lett volna. Clary, Jace, sőt még Anne is előjöttek és elkezdték lekaszabolni a démonokat, de azok rengetegen voltak. Olyan volt, mintha egyre többen lennének.
- Valamit ki kell találnunk! Innen nem jutunk ki különben. - mondta Clary.
- Hé, legyen egy kis önbizalmad! - kiabálta vissza Jace.
- April! Csinálj egy portált! Boszorkánymester vagy, képes vagy rá! - kiabálta Anne is, miközben beleszúrta a pengét az egyik démonba.
- Még sosem csináltam. Fogalmam sincs, hogy kell! - mondtam kétségbeesetten.
- Csak gondolj rá nagyon erősen! Koncentrálj! - mondta Jace.
Behunytam a szememet és elképzeltem, ahogy megalkotok egy portált. Elképzeltem, ahogy nekem is, mint apának, kis, kék szikrák jönnek elő az ujjaimból és a kék portál a falon terem. A szavak a számból magától bugyogtak ki, halk mormolásként és mikor kinyitottam a szemem a portál tényleg ott volt a falon, de nem kék volt, mint apáé. Csillogó fekete volt, mint a szárnyam.
- Sikerült! - kiáltottam fel hitetlenkedve.
Clary felém nézett és elmosolyodott.
- Megmondtam. - mondta halkan. - Anne! Te mész először! Vidd a babát is!
Anne futva tette meg felém a lépéseket, kikapta a kezemből Alice-t és már a portálba is ugrott.
- Most te jössz, Jace! Aztán pedig te, Jonathan. Neked kell uoljára jönnöd, April, hogy bezárd a portált! - utasított minket Clary.
Jace még levágta kapásból három démon fejét, majd azt kurjantotta:
- Astala-vista, démonok! - és belevetette magát a portálba.
- Jonathan! - szólt Clary Nate-nek. Nate-re néztem és ekkor láttam meg, hogy Clary nem szólt, hanem kétségbeesetten kiáltott.
Nate-et nem egy, nem kettő, hanem rögtön három démon szorította a falhoz. Ruháját egyes helyeken kiégette a démonok vére, az alatta lévő sebből vér szivárgott, szőke tincsei összetapadtak az izzadságtól. Épp lecsapni készült az egyik démon. Ereimben megfagyott a vér, végtagjaim lezsibbadtak, szívverésem megállt egy pillanatra,  de egyik sem akadályozott meg, hogy villám gyorsan oda repüljek, felkapjam Nate-et és elrepítsem egészen a portál elé.
- Gondolj a házatokra! - suttogtam a fülébe - mert pusztán ennyire tellett tőlem, a szívrohamom után -, majd belelöktem a portálba.
Ezalatt Clary is megjelent mellettem, aki gyakorlatilag egyedül harcolt a hordányi démonnal. Nem is értettem, hogy bírhatja. Megfogtam a kezét és egyszerre ugrottunk bele a fekete portálba. Miközben ugrottam egyszerre gondoltam Nate házára és arra, hpgy bezárom magam mögött a portált.
Mikor keményen landoltam a könyvtárszoba parkettáján, démonok nélkül, tudtam, hogy sikerrel jártam.
Lassan felültem és körülnéztem. Mindenki megúszta kisebb sérülésekkel. Nate már rajzolta magára a rúnákat, Jace-szel egyetemben. Anne Alice-t ringatta, Clary pedig....
Clary szorosan átölelt.
- Megmentetted... Köszönöm. - suttogta a fülembe.
- Szívesebben tettem, mint gondolnád. - mondtam félig nevetve.

Miután mindenki leápolta sebeit a nappaliban gyűltünk össze.
Én az egyik fotelben ültem, egész pontosan Nate ölében, Anne - most már egyedül, mert Alice aludt - a kanapén ült, mellette pedig Clary, Jace ölében foglalt helyet.
- De ez a rakás undorító dög miért lopta el Alice-t? - kérdezte Anne.
- Bosszúból. Ezek voltak annak a démonnak a gyerekei, akit Alec-kel pár éve megöltünk. Azt hittem, mindet megöltük, de láthatólag tévedtem egy kicsit. - mondta Jace.
- Csak egy nagyon nagyon aprócskát! - mondta Clary gúnyosan.
Halkan felnevettem.
- A lényeg, hogy most már minden rendben, csak apáék meg ne tudják, mert akkor... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert ekkor egy nagyon ismerős hang szólalt meg az előszobából.
- Hogy mit ne tudjunk meg? - kérdezte apa és belépett, majd macskaszemeit rám szegezte.
- Igen, mi történt? - lépett be apu is.
Jace felállt, oda ment apuhoz és átkarolta.
- Azt, drága parabataim, hogy milyen jó barlangászni! - mondta vigyorogva.

12 nap karácsony: 2. nap - Barlangászni jó

Sziasztok!

S. Edina újabb csodálatos alkotással lepett meg minket, Will és Tessa:

12 nap karácsony: 1. nap: Julian és Emma 3.

Sziasztok!

És akkor végül Lara műve Julianről és Emmáról:

Jules és Emma

Az ég szürke volt, a fák suhogtak a lomha széltől, a nap szinte egyáltalán nem látszott. A mai nap ugyanolyan volt, mint a gyerekek lelkiállapota az árvaházban: szürke, rideg, szomorú. Loreen Jonson az ablakon bámult ki a sötét erdőre, miközben újra és újra ugyanaz a gondolat futott végig az agyán: miért hagyták el őket a szüleik?
Hárman voltak ikerek: ő, Lívia és Kiara. Mindhármuknak sötét, hosszú hajuk volt, de Kiara magas volt, Lívia átlagos méretű, Loreen pedig nagyon alacsony, mindössze 156 cm, 16 éves létére.
Mióta az eszüket tudták az árvaházban voltak. Már megszokhatták volna, de különös álmaik miatt, melyek ahogy nőttek egyre félelmetesebbek és bizarrabbak lettek, nem tudták elfogadni a helyzetet. Egyre inkább úgy érezték, szüleik nem önként mondtak le róluk.
Loreen hirtelen nyöszörgésre lett figyelmes a háta mögül. Megfordult és látta, amit már sejthetett, hisz minden éjjel ez történt legalább egyikőjükkel, Lívi rosszat álmodott és egy pillanattal később már fel is riadt.
Szemében könnyek gyűltek, arcán kigyöngyözött az izzadság. Pizsamaujjával letörölte magáról a verejtéket és visszahanyatlott az ágyra.
- Egyre rettenetesebb! - suttogta. Loreen nem tudta eldönteni, azért suttog, mert nem akarja felébreszteni a még mindig mélyen alvó Kiarát vagy azért, mert ennyi ereje van mindössze.
- Tudom. - suttogta vissza Lorren.
Pontosan tudta, mit álmodott Lívi kérdés nélkül is. Furcsa, félelmetes lények, fekete ruhás férfiak és nők, kardokkal és tetoválásokkal, hosszú szemfogú vámpírok, farkasok, amik emberekké változnak, emberek, akik valamiben mások és akik varázsolnak. Az álmok tele voltak erőszakkal, öléssel, vérrel, sírással, gyásszal. De legfőképpen félelemmel.
Az álmok olyan hét éves korukban kezdődtek. Akkor mindig a szokásos volt: A tetoválásos emberek harcoltak a furcsa, ronda lényekkel. Mikor beleszúrták a kardjukat a lények köddé lettek. Viszont, ha a lény egy sebéből ráment a vér az emberekre kiégette a ruhájukat. Mintha sav lett volna. Mindig nagyon sokan meghaltak az emberek közül is. És gyakran nem az emberek győztek és a démonok - mert Loreen eldöntötte, hogy ezek démonok - felülkerekedtek.
Idővel ezek az álmok megváltoztak. Olyan emberek, akiknek karmuk volt, vagy farkuk, vagy kék volt a bőrük változtattak át vagy öltek meg más embereket vagy farkasokat vagy vámpírokat.
Nagyon borzasztóak voltak ezek az álmok. Nem is a látvány, hanem amit közben éreztek. Mintha a részesei lettek volna.
Loreen-t a hangos csengő szakította ki gondolatai közül. Ez jelezte a reggelit.
- Öltözz fel, addig én felkeltem Kiarát! - mondta Loreen Lívinek, aki bólintott és a ruhásszekrényhez lépett.
Loreen Kiara ágyához lépett és megsimogatta az oldalát.
- Ha nem kelsz fel, megcsikizlek. - mondta vigyorogva. Kiara úgy ugrott fel, mint aki nem is aludt.
- Fent vagyok! - mondta és ásított egyet, majd öltözni kezdett.

Lent a nagy teremben volt a reggeli: pirítós, vaj, lekvár és tea. Minden nap ez volt. Halkan ették az ízetlen reggelit, senki nem akart beszélgetni.
- Ma mit is fogunk csin… - kezdte Lívi, mikor egy hatalmasat robbant valami tőlük pár méterre.
Asztal, szék darabkák repültek szerteszét és a terem közepén hatalmas füst felhő kerekedett. A gyerekek sikoltozva, fejvesztve menekültek a teremből. Loreen-ék is rögtön felpattantak és a kijárat felé igyekeztek. Épp kimentek volna, mikor az ajtó bezárult.
Loreen kétségbeesetten kezdett kiabálni segítségért, Lívivel együtt.
- Nincs értelme, lányok! Egyedül maradtunk.  - mondta csöndesen Kiara.
Loreen-ék rögtön elhallgattak és mind a három lány szinte egyszerre fordult a nagy füstfelhő felé, ami lassan egy emberi alakot öltött.
- Jaj, annyira édes, hogy semmire nem emlékeztek! - mondta egy fiatal fiú hangja, éles kacaj kíséretében.
- Ki… Ki vagy te? - kérdezte Lorren és remegő hangját próbálta leplezni.
- A nevem Roger. És… Hogy úgy mondjam, a szüleitek nagyon jó barátja vagyok. Voltam. Csak kissé… megtréfáltam őket. - mondta és megint felnevetett.
A füst hírtelen eltűnt, mintha elszívták volna és láthatóvá vált egy tizenhat-hét év körüli fekete hajú fiú. Teljesen normálisan nézett ki, amíg Loreen meg nem pillantotta a fiú szemeit. Korom feketék voltak és nem volt szemfehérjük. Mint egy démon, gondolta Loreen.
A fiú közelíteni kezdett feléjük, kecses léptekkel, mintha repülne. Ekkor pillantotta meg a fiú kezében a hegyes kést.
Loreen háta mögé terelte testvéreit és egyik kezét maga elé védekezően kinyújtotta.
- Ne közelíts! - figyelmeztető hangon, de erre a válsz csak egy ördögi röhögés volt.
- Mert különben mi lesz? - kérdezte. Loreen-nak fogalma sem volt, mit válaszolhatna. hisz tényleg nem volt semmi esélye.
Roger már csak pár méterre volt.
- Most pedig egyesével szépen leszúrlak titeket, aztán meg átváltoztatlak valamilyen állatta és sosem tudja meg senki, mi történt. - mondta.
- De miért? - kérdezte Lívi.
- Hogy miért? Te kérdezed pont, hogy miért? - kérdezte Roger egyre növekvő dühvel. De ekkor, mintha megértette volna, mi van és visszaváltott abba az arrogáns hangnembe. - Azért, drágám, mert..
Ekkor hírtelen hatalmas zajjal betört a tetőablak és köteleken ereszkedtek le fekete ruhás fiúk és lányok, pont, mint az álmaikban.
Roger nem habozott. Suttogott valamit, mire megjelent egy csomó fura lény - démonok -, amik az emberekre vetették magukat.
De a feketeruhások többen  voltak. Loreen figyelmét egy barna hajú fiú és egy szőke hajú lány voltak, akik egymás mellett harcoltak folyamatosan. Olyanok voltak, mint a testvérek, de Loreen érezte, többek annál.
A három testvér sietve egy asztal alá bújt és úgy tűnt ez így biztonságos is, amíg rettenetes szag nem csapta meg az orrukat. A rothadás és a halál bűze volt.
Loreen megragadta a kést a földről. Meg kellett védenie a testvéreit!
- Ti itt maradtok! - jelentette ki és mielőtt mondhattak volna bármit is kibújt az asztal alól, ahol egy hatalmas, vörös, csápos, undorító lénnyel találta magát szemben.
Remegő kézzel tartotta maga elé a kést, mikor a démon megindult felé. Elveszettnek érezte magát, jobban, mint bármikor. A démon már elrugaszkodott, mikor megjelent előtte a szőke hajú lány és lecsapott a démonra. Mögötte megjelent pár percnyi késéssel a fiú is.
- Árnyvadász vagy, de képzetlen és ilyen helyzetekben nem elég a bátorság! -  mondta a lány, majd körülnézett. - Úgy látom végeztünk.
Loreen is megfordult és valóban: mindent vér borított, de démon már egy sem volt, az emberek pedig körbevették a vörösfejű Rogert.
- Még ezt nagyon de nagyon megkeserülitek! - kiáltozta, miközben kiráncigálták a teremből.
- Ne is figyelj rá! Vagy ötszázszor mondta ezt már el, de ezúttal nem lesz megbocsátás szerintem. - mondta a fiú, ezzel teljesen összezavarva Loreen-t.
- Amúgy Julian Blackthorn vagyok! Ő meg itt a barátom, Emma Carstairs. - mondta a fiú.
- Én Lor....
- Ismerünk, Loreen! Jobban, mint hiszed! Viszont te, ha nem tévedek, nem emlékszel ránk. Nyugi, mindenbe beavatunk az Intézetben, ígérem. - mondta a szőke lány mosolyogva. Loreen-nak annyira ismerős volt, de nem tudta, honnan.

Az Intézet egy templomhoz hasonló építmény volt, ahol - mint megtudta - az árnyvadászok laktak és tárgyaltak meg ilyenek. Loreen számára még nem volt teljesen világos az árnyvilág, de megértette, hogy vannak vámpírok, vérfarkasok, tündérek, boszorkánymesterek és árnyvadászok. Azt mondták, ő és a testvérei hamarabb megértették, mint eddig bárki. Viszont egy valami még mindig nem volt világos egyikőjüknek sem: Hogy csöppenhettek ebbe a világba?
Most ott ültek a könyvtárban egymás mellett a kanapén és várták, hogy történjen valami. Akármi. Már rengeteg ember jött be a szobába aztán ment ki. És ők csak vártak és vártak és vártak.
- Szerintetek valamibe belekeveredtünk? - kérdezte Kiara. Loreen és Lívi erre megajándékozta az "ez most komoly?!" pillantással.
- Jaj, nem úgy értem. Szerintetek... mi vagyunk a rosszak? - magyarázta.
- Kizárt! Akkor most nem ülnénk itt. - jelentette ki Lívi és igaza is volt.
Ekkor kicsapódott az ajtó és a jókedvű, nevető Julian lépett be rajta, sarkában a szintén vigyorgó Emmával.
- Sziasztok! - mondták szinte egyszerre. - Nyugi, már nem kell sokat vár... - kezdte Emma, de ekkor belépett egy nő is. Olyan középkorú lehetett, megfordult Loreen fejében, hogy ő Emma anyja. Vagy Julian-é.
- A nevem Jia Penhallow! És szeretnék tisztázni veletek mindent. - mondta a nő.
Loreen sejtett Emmáék arckifejezéséből, hogy a nő nem egy akárki. - Julian, Emma, kérlek, menjetek ki!
Julianék úgy mentek ki a szobából, mint akit üldöznek.
- Nincs túl sok időm, ezért kissé kapkodva fogom nektek elmondani a történetet. Árnyvadászok vagytok, mind a hárman. A szüleitekkel éltetek és minden a legnagyobb rendben is volt, amíg el nem kezdte üldözni a szüleiteket egy bosszúálló démon. Nem akartak veszélybe sodorni titeket, ezért megkérték Rogert, hogy törölje ki a memóriátokat teljesen és hamisítsa meg őket. Miután az árvaházba kerültetek szinte rögtön meghaltak a szüleitek. Nagyon sajnálom. Viszont, Roger nem a jók közé tartozott. A démon még többet ígért neki, ha átad titeket neki. Ezt is akarta, csak mi még időben rátok találtunk.
- Úr isten! - ennyit tudott kinyögni mindössze Loreen. Nem tudta elhinni és mégis annyira hihetőnek, annyira logikusnak tűnt.
- Vissza tudjuk kapni az emlékeinket? - kérdezte Lívi.
- Vissza. Magnus Bane, az egyik legjobb boszorkánymester vissza tudja adni a nagyrészét az emlékeiteknek. Kint vár.
- Köszönjük, hogy időt szakított ránk. - mondta Loreen és felállt, majd az ajtó felé indult.
- Most hová mész? - kérdezett utána Jia.
- Levegőre van szükségem. Csak... itt leszek a folyosón, pár perc múlva vissza is jövök. - mondta és kilépett az ajtón.
Kint a falnak dőlve egy fiú állt. Hosszabb fekete haja volt, barnább bőre és... macskaszeme. Igen, kétségtelenül macskaszeme volt. Mikor meglátta elmosolyodott.
- Magnus Bane vagyok, te pedig Loreen Jonson, ugye? Hova tartasz? - kérdezte félmosolyjal.
- Csak a mosdóba. Merre van? - kérdezte.
- Ezen a folyosón végig, aztán jobbra. Várlak vissza. - mondta továbbra is mosolyogva. Loreen bólintott és elindult a folyosón.
Éppen emésztgette, amiket megtudott, mikor veszekedés hangját hallotta egy szobából. A hang alapján rögtön felismerte Juliant és Emmát. A hangjuk a Loreen mellett lévő szobából jött.
Tudta, hogy nem kéne, de nem bírta ki. Bekukucskált a behajtott ajtón.
- Nem, nem! Ez egyszerűen nem lehet igaz! Nem lehet igaz, Emma! - kiabálta Julian.
- Sajnálom! Már mondtam vagy ezerszer! Talán jobb lett volna, ha sosem mondom el! Ne haragudj, most inkább jobb lenne ha mennék! - mondta Emma és az ajtó felé kezdett jönni ezért Loreen rögtön hátrébb is ugrott.
- Ne, Emma! Kérlek ne menj! - mondta Julian.
- Miért ne? Jules, ez már csak egyre kínosabb lesz, főleg nekem. De szerintem neked is, szóval én most... - nagy csönd következett. Loreen óvatosan közelebb lépett és bekukucskált.
Julian Emma csuklóját fogta és mélyen a szemébe nézett, ahogy a lány is vissza. De nem akárhogyan, szerelmesen. Emma kipirult arcán legördült egy könnycsepp. Julian óvatosan odanyúlt és letörölte. Elképesztően gyengéd hangon szólalt meg, úgy ahogy Loreen szerette volna, ha egyszer hozzá is így szólnak.
- Emma,... annyira sajnálom. - nyögte ki.
- Dehát mit...? - kérdezte a lány. Ekkor Julian gyakorlatilag az ölébe kapta úgy csókolta meg. Erősen ölelte a lány derekát, másik kezével pedig a hajába túrt. A lány is belekapaszkodott Julianbe. Loreen ekkor értette meg, miért ölelik egymást a szerelmesek csókolózás közben. Ha nem tennék valószínüleg összeesnének.
Loreen amilyen halkan csak tudta bezárta az ajtót kilincsre, majd mosolyogva tovább ment a mosdó irányába és megesküdött, tőle ezt soha az életben nem fogja megtudni senki!

12 nap karácsony: 1. nap - Julian és Emma 2.

Sziasztok!

S. Edina egy csodálatos rajzot küldött nekünk a TDA két főszereplőjéről: