Magnus tizenegyedik krónikája - Fummie alkotása

Halandóság

Élete egyik legfontosabb szertartására készült, ami azért a nem csekély nyolcszáz évével mégiscsak valami volt. Hiszen nem most végzett el először nagyobb varázslatot, ezt a varázslatot viszont még sosem csinálta meg, és most ő maga lesz a célzott alany. Nem sokan vállalkoztak erre, és még sosem látta élőben, hogy is megy ez, de egyszer már hallotta, hogy valaki megcsinálta.

Minden elő volt készítve, a szimbólumok fel voltak rajzolva, a gyertyák égtek, Alec látszólag magabiztosan állt a falnál. Magnus túl jól ismerte már ahhoz, hogy ez az álca átverje, a megfeszített vállából és a padlót fürkésző szeméből látta, hogy retteg. Hiszen honnan is tudhatták, hogy minden beválik, és úgy sikerül, ahogy az elő van írva? Magnus maga is félt, bár próbálta magát ennek az ellenkezőjéről meggyőzni. Szüksége volt a fiúra, nem csak a varázslat miatt, hanem azért, hogy reményt és bátorságot öntsön belé, most mégsem nézett rá. A boszorkánymester tudta, hogy Alec félt, ha a szemébe néz, akkor nem tudja visszatartani a könnyeit, az pedig cseppet sem segítene a helyzeten. Így hát neki kellett megtennie az első lépést. Nem akart elbúcsúzni tőle, esze ágában sem volt, mert azzal azt feltételezte volna, hogy akármi rosszul sülhet el, de valamit meg kellett tennie, mielőtt elkezdik.

Megfogta Alec állát, hogy a fiú a szemébe nézzen.

- Szeretlek! – nyögte egy szuszra az Árnyvadász, mint aki már nem tudja magában tartani a szavakat. Szemében könnyek csillogtak, habár látszott rajta, hogy minden erejével próbálja visszatartani őket.

- Ez nem a búcsú, Alexander. Ez az új kezdet lesz. – Azzal megcsókolta szerelmét. Gyengéden ért az ajkaihoz, de Alec olyan elánnal kapaszkodott bele és viszonozta a csókot, mintha soha nem akarná elengedni, és valahol így is volt. A fiú nem tudta tovább tartani magát, könnyei kicsordultak, Magnus érezte őket az ujjai alatt, ahogy az arcát simította végig hüvelykujjával. Habár nem elköszönni akart, a csókban mégis az elmúlás ígérete érződött.

Gyengéden tolta el magától Alecet, mintha egy törékeny porcelánbabához érne hozzá. – Aku cinta kamu* – suttogta, és visszatért eredeti helyére.

A szertartás nem tartott tovább pár percél, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, amíg Alecet nézte a vibráló, színes fényeken keresztül és mormolta a varázsigét. Aggódva nézte végig, ahogy a fiú tenyerét megvágva vért csepegtet az egyik szimbólumra. Aztán vége volt. A fények eltűntek, ő pedig ott térdelt a szoba közepén. Alec egy másodperc múlva már ott volt mellette, hogy segítsen neki, ha nem hárítja el, talán még a karjaiba is vette volna, hogy egyenesen az ágyig cipelje. Erre semmi szükség nem volt, meg tudott állni a saját lábán egyedül is. Azért hagyta, hogy a fiú eltámogassa a kanapéig, ahol leültette, és máris nekiállt teát főzni, de olyan odafigyeléssel, mintha az élete múlna rajta. Miközben a víz forrt, Alec egy kendőt csavart a tenyere köré, hogy elállítsa a vérzést.

Magnus mélyeket lélegzett, hogy lenyugtassa vadul zakatoló szívét miközben a szobában tevékenykedő Árnyvadászt figyelte. Próbálta végiggondolni, mi is történt éppen, és ennek mi a következménye. Alec nem sokkal később egy forró bögrét nyomott a kezébe, és leült mellé.

- Magnus – szólította meg óvatosan, mintha attól félne, hogy a hangra a férfi elmenekül. A boszorkánymester lassan felé fordította a fejét. Csak fogta a bögrét, de nem törődött a tartalmával. Felesleges kedvesség volt, habár jól esett neki a gondoskodás. – Hogy vagy? – tette fel a mindent eldöntő kérdést Alec.

Magnus nagyot sóhajtott, mielőtt válaszolt volna, alaposan végiggondolta a választ, mielőtt bármit is mondott volna.

- Nem tudom – felelte végül. – Minden olyan furcsa, mintha minden megváltozott volna, pedig biztos vagyok benne, hogy egyedül én változtam meg. Fáradtabbnak és sebezhetőbbnek érzem magam. Gyengének, mint aki semmit sem tud tenni. De megkönnyebbültnek is, mintha egy súlyos terhet cipeltem volna eddig a vállamon, és nem tudtam volna róla. Boldognak, mert itt vagy velem, és segítettél. – Egy laza mozdulattal megvonta a vállát, akárcsak a varázslat előtt tette volna. – Hát ez nyilván azt jelenti, hogy sikerült.

Egyik kezével elengedte a bögrét, és megfogta Alec térdén pihenő öklét. A fiú olyan erősen szorította össze az ujjait, hogy a kötés máris átázott, a vér átszivárgott az anyagon. Magnus letette a bögrét a lábához, és egyesével széthajtotta Alec ujjait.

- A varázslat előtt ezt begyógyíthattam volna, de most… - nézte a fiú tenyere közepén egyre terebélyesedő foltot.

- Ezt én is bármikor be tudom gyógyítani, ha akarom. Nekem nincs szükségem mágiára, mert amikor veled vagyok, az maga a varázslat – felelte Alec Magnus szemébe nézve. – Talán nem tudsz már varázsolni, de te attól még ugyanaz az ember vagy, és én ugyanúgy szeretlek – azzal meg sem várva a választ magához húzta szerelmét és megcsókolta. Más volt ez, mint a szertartás előtt, benne volt minden reményük, és egy teljes élet lehetősége. Zihálva váltak el, amikor Miau Ce-Tung felugrott Alec ölébe. Magnus bosszúsan tette vissza a földre a macskát, aki sértődötten somfordált arrébb.

- Nincs időnk a macskával is foglalkozni egy ilyen helyzetben. Csak egy életünk van – magyarázta talán a fiúnak, talán az állatnak, maga sem tudta.

- Egy egész élet áll előttünk, amit együtt élhetünk le – válaszolta Alec, de Magnus beléfojtotta a szót egy újabb csókkal. Aztán már egyiküket sem érdekelte a macska vagy az utca beszűrődő zaja, csak az, hogy minél közelebb legyenek egymáshoz.

*Szeretlek (indonézül, Magnus anyanyelvén)

Folytatása következik. Vagyis nem egészen folytatás, egy másik novellával lesz összefüggésben a későbbiekben.