Sziasztok!
A kimaradt jelenet miatt megszakítottam a sort, de akkor végül itt az én mai alkotásom is.
Titokzatos mosoly
– Biztosan jók így a fények? –
kérdezte Magnus, és közben próbált a lehető legmozdulatlanabb
maradni. Ez nehéz feladat volt a számára, mert aki kicsit is
ismerte, az tudta, hogy szeret állandóan mozgásban lenni. Hogyan
is maradhatna egy helyben, amikor semmi sem áll? Az idő telik, az
élet pedig folyik a maga útján, és csak elszalad mellett, ha nem
tartasz vele.
– Tökéletes. Minden tökéletes! –
felelte az öreg, csak egy pillanatra tekintve fel. Mire Magnus
jobban megnézhette volna már kissé már hályogos, de azért még
mindig vidáman csillogó szemét, már vissza is fordult a
vászonhoz. Ecsetje olyan könnyedén siklott rajta, mintha nem egy
remekmű készülne, hanem csak egy egyszínű paca.
Magnus szerette nézni, ahogy Nardo
alkotott. Földöntúli élmény volt, pedig ő aztán tökéletesen
tudta, milyen ha az ember elrugaszkodik a mondén valóságtól. A
férfi pontosan úgy nézett ki ecsettel a kezében, mint aki
meglelte a varázslatot. Bárki azt gondolhatta volna, nincs is
egyszerűbb feladat, mint a portréfestés, ha csak rá pillantott.
Ajkán mosoly fakadt, ami csak még jobban hangsúlyozta ráncos
arcát, de ez cseppet sem zavarta. Karja alig mozdult, viszont a
csuklója folyamatosan ide-oda hajlott, ahogy az ecsetet mozgatta.
Egész alakjából vidám energia és életöröm sugárzott. Olyan
volt, mintha csak a föld fölött lebegne a boldogságtól.
De aki már látta is valamelyik
festményét, pontosan tisztában volt vele, hogy amit véghez visz,
az minden, csak nem egyszerű és nem hétköznapi.
– Csodálatos – motyogta a művész.
– Tudom, hogy mindenem az, de most
konkrétan melyik részemre gondolsz? – kérdezte Magnus csibészes
mosollyal.
– Az a mosoly. Mintha... Mintha
valami titkot rejtegetnél.
Magnus mindent megtett, hogy ne
látsszon rajta a döbbenet. Hát ez a férfi a lelke mélyéig lát?
Egészen odáig, ahol származásának sötét titka lapul?
– Ó, el ne szomorodj nekem! –
nézett rá kicsit mérgesen Nardo. – Szükségem van arra az
elbűvölő mosolyodra!
Így hát Magnus visszaerőltette a
mosolyt a szájára, és közben meggyőzte magát, hogy a festő
bizonyára csak szimbolikusan beszélt. Hiszen honnan is tudhatna
róla, hogy ki az apja? Viszont magában azért megfogadta, hogy
igyekeznie kell, hogy jobban el tudja rejteni az érzelmeit. Nincs rá
szüksége, hogy minden az arcára legyen írva. Ha nagy
boszorkánymester akar lenni, akkor profinak kell látszódnia. Ez
pedig nem megy úgy, ha a kölyökképe mellé még érzelmek is
társulnak.
– Ez lesz a világtörténelem
leghíresebb mosolya! Mindenki ki akarja majd fürkészni a titkodat.
Magnus mosolya ismét természetes
lett. Az lehet, hogy mindenki ki akarja majd fürkészni, de senki
sem tudja meg. Alig maroknyi ember tudja a legrosszabbat róla, és
ez így is fog maradni. Megfogadta, hogy soha többet nem árulja el
senkinek az apja kilétét. És bár a soha hosszú idő, eltökélt
szándéka volt megtartani ezt a fogadalmát. Nem létezhet olyan
ember, akiért megtenné. Még akkor sem, ha legszebb fiú a Föld
kerekén, csodálatosan csillogó kék szempárral és dús, fekete
hajjal. Pedig ez a kombináció a gyengéje, de még ezért sem...
– Készen van már? –
türelmetlenkedett Magnus, mert most már tényleg nem bírta ezt a
sok ücsörgést.
– Miénk a világ összes ideje,
fiam.
Nardo nem is sejtette, hogy mennyire
igaza van. Legalábbis félig. Ahogy az öreget nézegette, Magnus
azt gyanította, már nincs sok ideje hátra. Ami viszont őt illeti,
tényleg övé a világ minden ideje. Ha meghalni nem tud, csak az
öröklét marad. És a dolog nem is hangzott olyan rosszul.
Elképzelte, hogy körbeutazza a világot, részt vesz minden buliban
– azokban is ahová meg sem hívták –, megkóstolja az összes
ételt, megízleli a legfinomabb borokat. Szép élete lesz, amelyet
nagyon hosszan élvezhet. És nem hagyja, hogy akár egy perc is
unalmasan teljen.
Nardo homlokán hirtelen ráncok
jelentek meg.
– Mi a baj? – érdeklődött
Magnus. Csak baj lehet, ha az előbb még a boldogságban úszó
férfi most hirtelen ilyen... szürke lett.
– Ez a kabát – felelte a festő,
ecsetje végét pedig a szájába vette. – Ez a kabát túl...
hétköznapi. Nem illik hozzád.
Magnus lenézett egyszerű, fekete
kabátjára. Igazán nem értette, mi a gond vele.
– Annyira... pórias. Hiányzik
belőle minden varázslat.
A boszorkánymester alig bírta
visszatartani a nevetését, amikor ezt meghallotta. Nardo semmit sem
tud a varázslatról. Ellenben ő!
– Adok neked egy jó tanácsot,
remélem, megfogadod. Egy ilyen szép archoz nem vehetsz fel akármit.
Még fiatal fiú vagy, ezért nem értheted, mire gondolok. De a
szépség, a szépség elmúlhat. Viszont a stílus örökkévaló.
Magnus elgondolkozott a szavain. Még
valóban fiatal volt, élete hajnalán járt csupán. Főleg ha arra
gondolt, milyen hosszú ideig él majd valójában. Ez a tizenhét év
semmi volt az évszázadokhoz, talán évezredekhez képest, amennyit
élni fog. De ez a gondolat mégis a szíve mélyéig hatolt. Ha a
stílus örökkévaló, mint ő maga is, akkor feltétlenül szüksége
van rá.
És ha már élet...
– Na jó, én ezt nem bírom tovább
– nyögte Magnus, aztán felemelkedett és nyújtózni kezdett.
Amikor már úgy érezte, minden tagja újra képes mozogni, a
festőállványhoz sétált.
– Még nincs kész – mondta Nardo,
bár erre Magnus magától is rájött.
– Van már címe? Mert én gondoltam
néhányra. Mágikus Magnus, esetleg?
A férfi elmosolyodott.
– Még nem tudom, mi legyen. Nem
akarom elsietni.
– Szóval nincs címe? És még alá
sem írtad?
– Szignózni a végén szokás –
tájékoztatta a boszorkánymestert Nardo.
Magnus megvonta a vállát, ez nem az ő
dolga. Ő mindenesetre újabb fogadalmat tett: ha elkészül élete
remekművével, feltétlenül aláírja majd.
Elindult a saját dolgára, akadt
belőle elég. De amikor még csak néhány lépésre járt, eszébe
jutott valami, úgyhogy visszaszólt.
– De nehogy belelógjon a hosszú
neved az arcomba, drága da Vinci barátom – nevetett Magnus.
– Ha ez megnyugtat, nem szokásom
aláírni a képeimet – csóválta a fejét a festő.
– Ezért jó, ha az ember neve rövid,
mint az enyém. Legközelebb válassz te is valami jobbat –
kacsintott Magnus, aztán folytatta az útját. Egyelőre még nem
tudta, pontosan hová megy ezután. Amboise szép volt, de már
szeretett volna olyan országba menni, ahol nem kell elharapnia az r
betűket és finomkodva kiejteni mindent. Talán elmehetne Peruba.
Mindig is meg akart tanulni spanyolul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése