Cassandra Clare: City of Heavenly Fire
Oldalszám: 734
ISBN: 1481417762
Sorozat: The Mortal Instruments 6.
Függővég: nincs
A The Mortal Instruments sorozat
régóta várt befejezésében Clarynek és barátainak a legnagyobb gonosszal
kell megharcolniuk, akivel valaha szembenéztek: Clary tulajdon
bátyjával.
Sebastian Morgenstern pedig beindult, szisztematikusan az
Árnyvadászok ellen fordítja az Árnyvadászokat. A Sötét Kehely
segítségével rémálmokból származó teremtményekké alakítja az
Árnyvadászokat, családokat és szeretőket szakítva szét, ahogyan
Sötétekből álló serege egyre nagyobb lesz.
A legyőzött Árnyvadászok Idrisbe vonulnak vissza - de még a méltán
híres alicantei démontornyok sem tudják örökké kordában tartani
Sebastiant. És azzal, hogy a Nephilimek csapdába estek Idrisben, ki
fogja megvédelmezni a világot a démonoktól?
Amikor a Nephilimek történetének legnagyobb árulására fény derül,
Clary, Jace, Isabelle, Simon és Alec kénytelenek a kezükbe venni a
dolgokat - még ha ez azt is jelenti, hogy mélyen a démonvilágokba kell
utazást tenniük, ahová Árnyvadászok még soha be sem tették a lábukat és
ahonnan még egyetlen ember sem tért vissza...
Szerelmek esnek áldozatul és életek vesznek oda a szörnyű harcban,
amely majd a világ sorsáról dönt a már klasszikusnak számító urban
fantasy sorozat, a The Mortal Instruments izgalmas záró kötetében.
Véleményem
Hosszan ecsetelhetném, hogy ez a
regény milyen izgalmas és magával ragadó, de első körben most
nem ezt teszem. Csupán három dolgot szeretnék elmondani róla,
mert számomra ezt jelentette ez a befejező kötet. Ez a könyv az
emlékeké. Ez a könyv köszönetnyilvánítás a rajongóknak. Ez a
könyv nem csak a befejezés, hanem egy új kezdet is, ahogyan azt a
reklámszövege is állította: A vég a kezdet is. Mert az
árnyvadászok soha nem halhatnak meg!
Nyilván így elsőre nem teljesen
világos, hogy hogy értem ezeket a dolgokat, de remélem, mire
végigolvassátok ezt a bejegyzést, már világos lesz, miért írtam
mindezt.
Illetve szeretném előrebocsátani,
hogy kétféle értékelésem született a Mennyei tűz városához:
egy spoileres és egy spoilermentes.
Ez a spoilermentes verzió!
Rögtön az elején szeretnék nagyon
röviden pár szót ejteni az előző részekről is, nem önkényesen,
de fontos szerepe van a múltnak ebben a részben. A Csontvárosban
megismerhettük Claryt, aki váratlanul az Árnyvadász világ
közepébe csöppent, és semmi más célja nem volt, mint megmenteni
az édesanyját. Magával rángatta a kalandba a legjobb barátját,
a mondén Simont, aki nem úszhatta meg sértetlenül a dolgot:
vámpír lett, azok között is különleges, hiszen el tudta viselni
a napsugarakat. Eközben kiderült, hogy Clary édesapja a
hataloméhes Valentine, aki a Végzet ereklyéinek megszerzésével
akarja uralni a világot. Arra is fény derült, hogy van egy bátyja.
Először azt hitte, Jace az, akibe közben beleszeretett, így nem
volt egyszerű a helyzetük. De aztán kiderült, hogy valójában
nem Jace, hanem Sebastian a testvére. Végül pedig Clary rúnaalkotó
képességének és Jace erejének (mindkettő az angyali vérükből
fakad) köszönhetően legyőzték Valentine-t és Sebastiant a nagy
csatában. Azonban Sebastian feltámadt, és fejébe vette, hogy
porrá égeti a világot, ebben pedig két társat is akart, akiket
bármi áron rá akart kényszeríteni, hogy szeressék őt: Jace-t
és Claryt.
Ez persze nagyon nagy vonalakban a
történet, de a végén nem árt felidézni a kezdeteket, nem csak
azért, mert így lesz kerek minden, hanem azért is, mert az utolsó
kötetben maga Cassie is ezt teszi.
A hatodik részben nagyjából ott
vesszük fel a történet fonalát, ahol az előző részben hagytuk.
Sebastian üzenete felforgatta az Árnyvadász világot, de még
mindig nem hiszi el mindenki, hogy Sebastian a kelyhe segítségével sötétekké változtatja a harcosaikat.
Sebastian közben alig pár nap alatt több Intézetet is feldúl,
hogy további sötéteket toborozzon a seregébe. Ezek közé
tartozik a Los Angeles-i Intézet is, ami a Blackthornok fennhatósága
alatt áll. A Blackthorn gyerekeknek és Emma Carstairsnek azonban sikerül
megszökniük, és hírt vinniük Idrisbe. Elővigyázatosságból
minden Árnyvadászt ide rendelnek, mert bár nem mindenki akar tudomást venni a veszély nagyságáról, ki kell dolgozniuk a
stratégiájukat, hogy hogyan tudnak szembenézni Sebastiannel. A New
York-i Intézet lakói is Idrisbe indulnak tehát, Simont, Maiát,
Jordant és Magnust maguk mögött hagyva. Sebastian azonban újra
meg újra meglepi őket, és sokkal nehezebb és kiszámíthatatlanabb
ellenfélnek bizonyul, mint Valentine. És ami talán még ennél is
nagyobb gond, hogy az összetartás az Alvilágiakkal kezd
felbomlani. A vérfarkasok között belharc alakul ki a vezetésért,
a vámpírok teljesen elvadultak Maureen uralkodása alatt, a
boszorkánymesterek a saját érdekeikkel törődnek, a tündérek
pedig kétszínűek, mint mindig. De hogyan tudnának szembeszállni
az Árnyvadászok egyedül Sebastiannel, amikor a saját testvéreik,
szüleik, barátjuk sötét változatával kell megküzdeniük?
Ez sok szempontból egy tipikus utolsó
kötet. Aki már sok hasonló sorozatot olvasott, az valószínűleg,
tudja, mire gondolok. A záró kötetekben általában rengeteg dolog
történik, jön a nagy csata, szereplők halnak meg, az olvasó meg
csap kapkodja a fejét, hogy mi jöhet még? Na, ez a rész pont
ilyen.
Nem tudom, ki mennyire emlékszik még
az Üvegvárosra, de most nem árt felidézni magunkban, mert sok
szempontból hasonló a Mennyei tűz városa ahhoz a részhez.
Küszöbön áll a nagy csata, a végső összecsapás, a
főhőseinknek pedig több helyszínen, egymástól elszakítva kell
megvívniuk a saját csatáikat. És ez sokszor nem fizikai, hanem
politikai csatákat jelent, ez ezúttal sincs másként.
Már az előző kötetekben is
elszakadtunk az első részekre jellemző felépítéstől, amelyben
végig Clary szemszögéből követhettük az eseményeket, de
ennyire sok szemszöget talán még soha nem kaptunk. Tényleg szinte
minden fontosabb szereplő fejében megfordulunk legalább egyszer:
Clary mellett van itt Emma, Maia, Magnus, Jocelyn, Sebastian, Simon
szemszög és még a Tündérek királynőjének fejébe is
beleleshetünk. Ez persze azért is indokolt, amit már említettem:
rengeteg helyszínen járunk, és a főhősök hol összetalálkoznak,
hol szétválnak. Folyik a történet Idrisben, New Yorkban, egy
ideig Los Angelesben, a Tündérek Udvarában és ahogy Cassie már
említette is, egy másik világba is ellátogatunk. Teljes képet
pedig úgy kaphatunk az eseményekről, ha minden helyszínen ott
vagyunk.
Bevallom őszintén, én jobban szerettem azt, amikor végig Clary szemszögében voltunk, de ez volt az a kötet, amire azt mondom, igen, kellett ez a rengeteg szemszög. Nehéz elmagyarázni egy rövid értékelésben, mennyi minden történhet egyetlen kötetben, de valahogy úgy képzeljétek el, mintha világháború zajlana, egymástól függetlenül több hadszíntéren. Még abban is stimmel a dolog, hogy nem csak szó szerinti csatákra kell gondolni, hiszen a Klávé megint csak hozza a maga formáját a politikai döntésekben.
Clary
leaned her elbows on her knees. “Always good to know the Clave has
a well-thought-out and reliable plan.”
Az események pedig tényleg pörögnek,
mert mindig történik valami izgalmas. Ráadásul Cassie nagyon jól
használja a véletleneket és a szemszögváltásokat arra, hogy
végig megmaradjon a feszültség. Mindig van mi miatt izgulunk, ha
nem éppen valami akció miatt, akkor az egyik érzelmi szál okán.
Kicsit olyan is a történet, mint egy mozaik vagy mint egy kirakó.
Egymás után kapjuk a darabokat, amelyeket össze kell
illesztenünk, de nem csak a jelen eseményeivel, hanem azokkal is,
amelyek a múltban vagy a jövőben történnek. Rettenetesen érezni, hogy egy nagy sorozatot zárunk le. Nagyon sok a visszaemlékezés a szereplők részéről, számos jelenet szó szerint visszaköszön az előző kötetekből. Tényleg olyan, mintha maguk a szereplők is az útjuk végére értek volna, és most visszaemlékeznek, honnan indultak.
“Feels
like old times, doesn’t it?” he said, echoing her thoughts as he
propped his chin on his folded arms.
She
chanced a sideways look at him. He was wearing a black topcoat and
scarf that emphasized the pallor of his skin. His eyes were shadowed,
indicating that he hadn’t fed on blood recently. He looked like
what he was—a hungry, tired vampire.
Well,
she
thought. Almost
like
old times.
Ráadásul a Mennyei tűz városa nem csak ebből a
szempontból tipikus befejező kötet. Nem csak a
TMI sorozatot hivatott lezárni, hanem folytatja a Pokoli
szerkezeteket is! Igen, ennyire visszamegyünk a múltba. Ugyanis itt van nekünk Zakariás testvér ügye
is, amiről már hallhattunk A hercegnőben. És igen, kiderülnek a
válaszok a hogyanra. Bár talán sokan ennél többet vártak ettől a száltól, érezhető rajta, hogy Cassandra Clare próbálta úgy megírni, hogy azért ne spoilerezze el teljesen a másik sorozatot.
Azt is említettem az értékelés elején, hogy
az új kezdetet is jelenti, és bizony ez nagyon így van. Lezárjuk
Clary, Jace és a többiek történetét, de Cassie már gondosan
előkészíti a következő, ezután játszódó sorozatot, a The
Dark Artificest. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a könyv rögtön Emma szemszöggel kezdődik, aki ugye majd annak a sorozatnak a "Claryje" lesz. Aztán a történet során még
sokszor követhetjük a kislány szemszögéből az eseményeket. Ezenkívül
rengeteg dolgot megtudhatunk az összes Blackthorn gyerekről és
egyes szereplőknek már konkrétan el is kezdődik a
története. Helen mellett Mark Blackthorn küzdelme is ebben a
kötetben veszi kezdetét, és annak a sorozatnak a férfi főhőse, Jules is kemény döntéseket kényszerül meghozni. Ez nyilvánvalóan azt vetíti előre,
ahogy Emma és a Blackthornok a TDA-ban élnek majd. Picit olyan érzése van az embernek, mintha ez a szál tulajdonképpen valamiféle prológus lenne ahhoz a sorozathoz. Igazából
kíváncsi is vagyok, hogy hogy fogja majd elindítani Cassie úgy a
TDA első részét, hogy minden tökéletesen érthető legyen a
Mennyei tűz városa nélkül. Valószínűleg jó sok
visszaemlékezéssel lesz csak megoldható. Ugyanis a TDA főszereplőinek története
valójában már elkezdődött, miközben a sorozatukra még több
mint egy évet várni kell. Aki kicsit is tudja, hogy mire számíthatunk a
The Dark Artificesben, az rengeteg apró utalást észrevehet a
nagyobb volumenű dolgok mellett is: hallunk például a Mexikói
Intézet Rosales családjáról, ahonnan majd Emma legjobb barátnője
érkezik, de felbukkan Los Angeles Fő Boszorkánymestere is.
Emellett Cassie nem csak arra figyel,
hogy a jövőben játszódó történetet előkészítse, hanem a
múltban játszódó következő sorozatát is fel-felemlegeti.
Többször hallunk Magnustól James és Lucie Herondale-ról,
előkerül James gyűrűje stb. Tovább megyek! Cassie emlegetett egy
bizonyos képregényt, ami majd a Kör tagjairól szól, és
jelentem, Robert Lightwooddal kapcsolatban is megtudunk valamit,
aminek még lehet szerepe ebben a bizonyos képregényben.
Szóval ez a történet gyakorlatilag
az ultimate Árnyvadász könyv. Felbukkannak szereplők a Pokoli
szerkezetekből, emlegetik a TLH főszereplőit, nyilván jelen
vannak a Végzet ereklyéi szereplők, de már felbukkannak azok is,
akik a jövőben lesznek fontosak, a The Dark Artifices és a The
Wicked Powers sorozatban. Ja, és hogy ki ne felejtsem, Magnus még a
Bane krónikákat is emlegeti, és egy-két novella történetének
fontos szerepe is van a Mennyei tűzben. Szóval a helyzet egyre bonyolódik és ez az összetettség ennyire még soha nem jelent meg, mint ebben a kötetben.
A múlt pedig még egy módon fontossá válik: a szereplők mennyire tudnak azonosulni az örökségükkel? A Végzet ereklyéi alaptémája az volt, hogy hogyan néz szembe néhány fiatal a szüleik generációjának bűneivel és hogyan nyögik még mindig annak következményeit. Gondoljatok csak bele! Clary rájön, hogy Jocelyn miatt végig hazugságban élt. Izzyék rájönnek, hogy a szüleik a Kör tagjai voltak, ahogyan Hodge is. Jace pedig... Hát, tudjuk, ő mire is jön rá. Valójában még Sebastian is az apja döntéseit nyögi, talán jobban, mint bárki más.
Ebben a részben pedig el kell dönteniük, mindennek ellenére felvállalják-e ezt az örökséget. Clary Morgensternnek tekinti-e magát Valentine tettei ellenére? És Jace elfogadja-e, hogy valójában Herondale, még úgy is, hogy soha nem ismerte az apját.
Amikor az emlékekről írtam az
elején, arról, hogy ez a könyv az emlékezésé, ez az egyik
dolog, amire gondoltam. Emlékezünk az előző kötetekre, azokra a
szereplőkre, akiket már korábban megszerettünk, emlékezünk a
dolgokra, amelyeket Cassie elcsepegtetett a következő sorozatokról
és magunkban már puzzle-ként illesztgetjük össze őket (a
családfa segítségével is). És kicsit olyan, mintha maga Cassie
is visszanézett volna arra a sok mindenre, ami eddig történt. A
szereplők nem egyszer állnak meg egy szusszanásra, és felidézik,
mi történt korábban. Nagyobb jeleneteket is, olyasmiket is,
amelyekről talán nem is tudtunk, mert más szemszögben voltunk
akkor, de apróságokat is, amit a rajongók rettentően fognak élvezni, ebben biztos vagyok.
Ráadásul az emlékek még egy dolog miatt fontos szerepet kapnak majd, de ez a világ legnagyobb spoilere, úgyhogy a spoilermentes értékelésemből ezt most kihagyom.
"Jace
watched them for a moment—there was something about looking at
people who didn’t know they were being watched. He remembered the
second time he had ever seen Clary, across the main room of Java
Jones. She’d been laughing and talking with Simon the way she was
doing now. He remembered the unfamiliar twist of jealousy in his
chest, pressing out his breath, the feeling of satisfaction when
she’d left Simon behind to come and talk to him.
Things
did change. He’d gone from being eaten up with jealousy of
Simon, to a grudging respect for his tenacity and courage, to
actually considering him a friend, though he doubted he’d ever say
so out loud. Jace watched as Clary looked over and blew him a kiss,
her red hair bouncing in its ponytail. She was so small—delicate,
doll-like, he had thought once, before he’d learned how strong she
was."
Az emlékekkel együtt jön még egy téma, amiről már írtam: a kezdet és a vég. Amúgy is nagyon sok az ellentét a könyvben, mintha direkt ezt szeretné hangsúlyozni az írónő: jó és gonosz, mi világunk és a másik világ, jó kehely és sötét kehely... De pont az emlékek és az új kötetek miatt a kezdet és a vég nagyon fontossá válik. A honnan indultunk és a hová tartunk? Itt jövünk csak rá igazán, hogy mekkora utat jártak be a hőseink. Ott van Clary, aki alacsony, Java Jonesban kávézgató kislányból teljes értékű Árnyvadász lett, vagy Simon, aki egyszerű mondénból Napjáró. Megkapjuk a befejezést, mindenki körbeér, de nem anélkül, hogy ne lennénk tudatában, honnan indultunk.
Ráadásul újfent csak emlegetni tudom a reklámszöveget: A vég a kezdet is. Sok szereplő számára pedig valóban így van. Vannak, akik már elindultak valamerre korábban is, de az igazi kezdetet itt kapják meg. (Megint csak nagyon nehéz erről spoilerek nélkül.)
Olvasás közben mégis azt éreztem, ennek a könyvnek az igazi témája a megbocsátás. Ez a téma végig áthatja a történetet, minden szálon. Mi az, ami még megbocsátható? Mit kell feladnunk azért, hogy megbocsássunk? És ha meg is bocsátunk, elég-e ahhoz, hogy tovább folytassuk?
Ott van például Maia. Valóban képes megbocsátani Jordannek és ha igen, képes vele együtt maradni mindannak ellenére, amit a fiú tett? Jocelyn képes lehet megbocsátani Sebastiannek, mert a fia, és Clary azért, mert a bátyja? És Sebastian szabadulhat-e a gyűlölettől, amit az anyja iránt táplál, amiért az lemondott róla? És Magnus megbocsát vajon Alecnek?
Meg úgy alapból, mi lesz a sötétekkel? Ha sikerül gyógyírt találni a számukra, mi lesz velük? Lehetséges-e tovább élni azzal a tudattal, hogy mit tettél?
Do
you think you can forgive me? I mean, do you think forgiveness is
possible for someone like me?
“There
are things you can never forgive,” she said. “I can never forgive
Sebastian.”
Ezt a könyvet Cassie érezhetően a sorozatnak és a rajongóknak írta. Ez a búcsú és a köszönet. Búcsúzkodik a szereplőktől, és nagyon keményen dolgozik rajta, hogy mi is ezt tegyük. Valószínűleg ezért is emlékezünk, így zárjuk le magunkban a sorozatot, ami annyi éve az életünk része volt. A búcsú mellett pedig köszönet a rajongóknak, amiért kitartottak az Árnyvadászok mellett. Nem csak a köszönetnyilvánításból derül ez ki, hanem számtalan apróságból is, a legszembetűnőbb talán az, hogy csupa olyan Intézet Árnyvadászai kerülnek elő szépen sorban, ahol a rajongók közössége valóban összetartó.
"Them
that I love, know that I love them. This time I want to thank my
readers, who have stuck with me through this whole epic roller
coaster of a saga, through cliff-hangers and angst and feels. I
wouldn’t trade you for all the glitter in Magnus’s loft."
Mindig bajban vagyok, amikor olyan könyvről kell véleményt írnom, amihez érzelmileg ennyire kötődöm. Hiszen nyilvánvalóan megbocsátóbb vagyok és elfogult is. Ráadásul hajlamos vagyok ezekben a részekben már inkább az apróságokat, az összekötő elemeket, a párhuzamokat keresni, így pedig sokkal nehezebb a nagy egészet értékelni. Ezért is van az, hogy már most érzem, hogy ez az értékelésem sokkal jobban csapong, mint kellene. Ez nyilván azért van, mert annyi bennem a gondolat és nehéz nekik gátat szabni.
Pont a napokban kaptam azzal kapcsolatban kérdést, hogy általában hogyan írok értékeléseket, és azt mondtam, hogy mindig a fejemben van egy kis sablon, amit nem feltétlenül követek, de sokszor igyekszem. Ezek alapján írnom kellene a világról, a cselekményről, a fő- és mellékszereplőkről, a stílusról... De mit is írhatnék, amikor a világot már annyira jól ismerjük, mintha csak benne élnénk, a szereplők annyira közel állnak hozzánk, mintha a barátaink lennének, Cassie pedig a stílusával már rég elvarázsolt?
A világ csodálatos, mint mindig. Kapunk olyasmit, amire az árnyvadász világ szabályai alapján számíthattunk, de mindig van meglepetés is. Ezúttal sincs másként.
A szereplők közül Clary, Jace és Sebastian nem okozott túl nagy meglepetést, tették, amit eddig is és amit elvártunk tőlük. Viszont el kell mondanom, a végére csak elérte Cassie, hogy óriási Simon rajongó legyek, és kifejezetten örültem Alecnek, mert ebben a részben sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint eddig bármikor. Hatalmas jellemfejlődésen ment keresztül, úgy érzem, ebben a részben mert igazán kinyílni. Izzy soha nem lesz a szívem csücske, de itt még őt is szerettem.
Viszont meglepő módon ezt a sztorit egyáltalán nem a főszereplők vitték a vállukon. A legjobb jeleneteket egytől-egyig (na jó, egy nagy kivétellel) szerintem "ellopták" az új szereplők. A Blackthorn gyerekeknek és Emmának félelmetesen megindító jelenetei vannak, komolyan ki merem jelenti, hogy ennyi szenvedést még Claryék sem láttak.
Valami rosszat is illene azért mondanom, mert azért egy könyv sem tökéletes. Talán pont azt tudnám hibaként emlegetni, amit valamilyen szinten szerettem is: a könyv nagyon hosszú. És félre ne értsetek, nem az oldalszámmal volt a problémám, mert szeretem a vastag könyveket. De ahhoz képest, ami az előző néhány kötetben zajlott, ebben rengeteg dolog történik, mégis néhányszor azt éreztem, mintha már napok óta a könyvet olvasnám. Izgalmas volt, szórakoztató volt, de olyan hosszúra nyúlt, hogy már a hajamat téptem volna, hogy hol a vége. Főleg, amikor már az ember azt hinné, hogy kb. ez lenne a történet vége, és megnézi, aztán kiderül, hogy még több mint 100 oldal hátravan. Mert ez bizony egy ilyen könyv.
Illetve van egy dolog, amin én konkrétan kiakadtam, a spoileressége miatt most ide nem tudom leírni, de igen, emiatt haragszom. Egyszerűen logikátlan volt. (Nem kell megijedni, csak apróság, de engem akkor is zavart.)
Összességében azt tudom mondani, hogy olyan volt a könyv, amilyenre számítottam. Izgalmas csatajelenetekkel, mérsékelt halálokkal, viszont rengeteg-rengeteg szívszorítóan fájdalmas jelenettel. Nem gondoltam, hogy én ezt valaha le fogom írni, pedig de: jobban sírtam a Mennyei tűz városán, mint A hercegnőn. Több mint 100 oldalon keresztül folytak a könnyeim, és azt kell mondanom, Cassie hatalmasat csavarintott az olvasók szívén egy bizonyos szállal. Az Árnyvadász könyvek (ide értve az összes Árnyvadász könyvet, nem csak ezt a sorozatot) legjobb jelenete ebben a könyvben van! De még ha az nem is lett volna, rengeteg olyan apró jelenet volt, ami bizonyította, hogy még ha happy end lesz is, ez itt egy háború volt, fájdalommal és veszteséggel. Háború, ahol családtagok és parabataiok harcolnak egymás ellen és ahol még a gyerekeknek is nehéz döntéseket kell meghozniuk.
Ez a könyv fájdalmasan jó. Szó szerint.
KEDVENC LETT
U.i.:
Ja, és egy tanács: SEMMIKÉPP SE OLVASSÁTOK EL ELŐRE A VÉGÉT!
Van az a könyv, aminek az esetében ezt kíváncsiságból meg lehet tenni, én például A hercegnőt az epilógussal kezdtem. De ez nem az a könyv! Hiába olvassátok el a végét, maximum azt a megnyugvást kaphatjátok meg, hogy bizonyos szereplők élnek, de nagyon sok mindent nem fogtok érteni belőle. És van egy olyan jó kis csavar a könyvben, a világ legjobb csavarja, hogy azt egyszerűen vétek lelőni! Komolyan mondom! NE OLVASSÁTOK EL ELŐRE! És egyébként is, mivel a vége, a konkrét vége több mint 100 oldalas, ha belekaptok az utolsó 10 oldalba, nagyon sok kérdőjel lesz és nem fogjátok tudni hova tenni a dolgokat.
Könyvelőzetes
