Egy levél mindent átír - Ramóna alkotása

Magnus,

Őszintén, tiszta szívemből sajnálom, ami történt. Hülye voltam, beismerem.

Hiba volt Camille-hoz fordulni, és a hátad mögött kiskapukat keresni a problémánkra. De késő. Nem lehet meg nem történté tenni. És az időt sem áll módomban visszatekerni…

Lehet, hogy soha többé nem bocsátasz meg nekem, de arra kérlek, ha valaha, csak egy kicsit is szerettél – és tudom, hogy így van –, akkor ne hajítsd a szemétbe olvasatlanul a levelemet. Nem kérem, hogy bocsáss meg, noha őrülten hiányzol, és szükségem van Rád, Ránk, de hallgasd meg az indokaimat.

Mielőtt megismertelek, azt hittem, mindenem megvan, család, barátok; a lábam előtt hevert a világ, és soha nem kellett félnem semmitől. Ám amióta beköltöztél az életembe, rettegek. Rettegek attól, hogy egy napon arra ébredsz mellettem, hogy már nem kellek neked, mert ráncos lett a bőröm, vagy kihunyt belőlem a tűz, és elveszítelek. Abba pedig belehalok.

Megmutattad, hogy milyen lehet a jövőm a te oldaladon, színes, élettel teli, intenzív. Miattad mertem kiállni az elveim és az álmaim mellett. Nekem te jelented a menedéket, a levegőt, és magát az életet.

Ne nézz az égre, a fejedet csóválva és azt hajtogatva, hogy: Alexander, Alexander, mert még ha nem is hagysz el, és a halálos ágyam mellett térdelve fogod a kezem, míg kilehelem az utolsó levegőt, mely ehhez a léthez köt, akkor is eljön az idő, amikor én elmegyek, és Te itt maradsz. Örökre. Engem pedig mardos a féltékenység, ha csak arra gondolok, hogy egyszer elfelejtesz, és más bőrét tapintod, csókolod.

Önző vagyok, mert szeretlek!