Sziasztok!
Nyíri Eszter Stigu újabb alkotása is megérkezett!
Figyelem! Erős Mennyei tűz városa spoilereket tartalmaz!
Új
rúna születik
Isabelle Lightwood mindig azt gondolta
magáról, hogy jó megfigyelő. Most is észrevette egy pillanat
alatt, hogy Claryn valami megváltozott. Nem csak arról volt szó,
hogy a nő ragyogott, mint egy világító boszorkányfény rúnakő,
de emellett valami különleges, egyszerre végtelenül békés és
végtelenül izgatott légkör vette körül. A mozdulatai
megfontoltabbak lettek, a hangja beszéd közben minden ok nélkül
megreszketett, elcsuklott, még a testtartása is a változást
tükrözte. Miközben Izzy segített neki ágyba dugni Willt,
elkaphatta kisfiát figyelő, elgondolkodó pillantásait –
tekintetével szinte simogatta egy szem gyermekét; csendes mosolya
titkot hordozott. A nő sejtette, mi állhat a dolog hátterében, de
nem szólt egy szót sem, nem kérdezett rá. Clary döntése, mikor
osztja meg velük, amit most még rejteget.
Ahogy kiléptek a gyerekszobából,
Simon loholt el mellettük. Rohantában először észre sem vette a
lányokat, de aztán megállt és lendületesen visszafordult
hozzájuk.
– Riasztást kaptunk Brooklynból;
erőteljes démontevékenységet észleltek. Magnus és Alec már
úton van, felmérik a helyzetet, míg mi odaérünk.
Simon folytatta útját a
fegyverterembe, a két nő sietősen követte őt.
Jace már teljes harci öltözetben
válogatott a kardok között, szeráfpengéket, kisebb-nagyobb
tőröket tűzött fegyverövébe, bakancsa szárába, a ruha rejtett
zsebeibe. Simon biztos mozdulatokkal követte a példáját, az ő
arzenálját egy ezüstös íj és a hozzá való tegez is
színesítette. Isabelle is készülődni kezdett, egyedül Clary nem
fegyverkezett fel – mióta Will megszületett, még nem tért
vissza teljesen a frontvonalba. Jace hagyta, hogy könnyebb ügyekben
velük tartson, de határozottan ellenezte, hogy a komolyabb
harcokban részt vegyen. A nő egy ideig próbálkozott meggyőzni
férjét, hogy mellettük nagyobb szükség van rá, de a szőke
férfi hajthatatlan maradt.
Mikor Jace végzett a fegyverekkel,
hozzá lépett.
– Rajzolsz rám pár rúnát? –
nyújtotta felé az irónját.
Clary megrázta a fejét, és előkapta
a sajátját.
Miközben rajzolt, teljes figyelmét a
születő rúnákra koncentrálta, hogy minél erőteljesebbek
legyenek, hogy minden erejét, akaratát beletegye a kusza, fekete
vonalakba.
Mikor elkészült, felnézett férje
aranyló szemeibe.
– Jace, szeretnék elmondani neked
valamit… – kezdte halkan.
– Nagyon fontos, vagy ráér, amíg
visszajövünk? – A férfi esze már egészen máshol járt, az
ereiben keringő adrenalin hajtotta a harc felé.
– Ne aggódj, ráér. Nem olyan
lényeges – rázta meg a fejét Clary. Úgy döntött, nem izgatja
fel Jace-t a hírrel; jobb, ha most a feladatára koncentrál, és
nem vonja el a figyelmét egy ilyen jelentős dolog.
– Biztos vagy benne?
– Igen – mosolyodott el. –
Vigyázz magadra nagyon!
Jace lehajolt, és forrón, édesen
megcsókolta. Miután elváltak egymástól, egy percig még némán
itták be a másik látványát, míg Simon félbe nem szakította a
hosszan kitartott, szerelmes pillanatot.
– Galambocskáim, rebbenjetek szét!
Én is szeretnék pár jelet a parabataiomtól!
Clary mosolyogva rajzolta tele Simon,
majd Izzy testét is; a rúnák sötét, óvó pecsétként simultak
a bőrükbe.
Sietős távozásuk után a nő
céltalanul téblábolt egy darabig az Intézetben, majd egy vaskos,
elsőre izgalmasnak tűnő könyvvel próbálta lefoglalni magát, de
a figyelme folyamatosan elkalandozott. Mikor megunta, hogy
hatodszorra kezdi el ugyanazt a mondatot, felkapott egyet a
szerteszét heverő, üres jegyzettömbök közül, és abba kezdett
firkálgatni. Tudata peremén egy még sosem látott rúna táncolt,
azt próbálta papírra vetni, de csak apró részleteket tudott
elkapni belőle: egy kanyargó, majd kiélesedő vonalat, egy kecses
hurkot. Közel sem volt teljes még a kép, és azt sem sejtette,
mire lesz jó ez az új jel, és miért pont most tűnt fel.
Egy jó félórányi hasztalan
rajzolgatás után az asztalra dőlve nyomta el az álom, de nem
sokáig aludt – hamarosan sietős léptek, ajtócsapódás és
izgatott, kapkodó szavak zaja ébresztette. Azonnal felpattant a
helyéről; tudta, hogy ezek a hangok sosem jelentenek semmi jót.
A kórházi szárnyban talált rá a
többiekre. Ahogy belépett, rögtön feltűnt neki, hogy csakis
sötét hajkoronákat lát az egyik ágy fölé hajolva, a vakító
szőke fürtöket nem. Elakadó lélegzettel rohant közelebb.
A hófehér ágyon Jace feküdt, arca
olyan fakó volt, hogy szinte egybeolvadt a lepedővel, lehunyt
szemeivel, mozdulatlanul heverő testével úgy festett, mintha csak
aludna. Vagy halott lenne.
A nő lábai alól kiszaladt a talaj,
Simon karolta át hihetetlen reflexekkel, mielőtt a kemény padlón
kötött volna ki.
– Clary! Clary, ne aggódj, rendbe
fog jönni – suttogta a fülébe a férfi, de a hangja
bizonytalanul csengett.
Végignézett a többieken: Alec arca
egészen sápadt volt, ajkát véresre harapdálta, Isabelle szeme
idegesen rebbent ide-oda, de legjobban a boszorkánymester összevont
szemöldöke és félelemmel teli tekintete aggasztotta.
– Magnus…?
– Hagyj most dolgozni, Napsugaram! –
A férfi rá sem nézett, úgy válaszolt. Egy pillanattal később
Clary rájött, hogy nem mer ránézni.
Tekintete Alecét kereste.
– Mi történt?
– Démonméreg került a
szervezetébe. A gyógyító rúnák szinte nyomtalanul felszívódnak
a bőréről.
A nő előkapta az irónját, hogy ő
is megpróbálja, de Magnus egyszerűen leintette.
– Teljesen felesleges, nem fog
használni. Egy nagyon mély, kómaszerű álomban van –
magyarázta. – Magától kell felébrednie, különben a méreg
lassan, de biztosan felemészti minden erejét. Láttam már ilyet
egyszer…
A férfi nem folytatta, de Clary nagyon
jól tudta, mit jelent mindez. Aggodalmas nyögését hallva Simon
még erősebben szorította magához.
– Mit tehetünk? – kérdezte remegő
hangon.
– Beszélj hozzá, hívd vissza! Adj
neki valamit, amiért érdemes visszatérnie!
Magnus tudja a titkát –
döbbent rá hirtelen a nő.
– Rendben – bólintott.
Simon hezitálva elengedte, hogy
leülhessen az ágy mellé húzott székre. Óvatosan két tenyere
közé fogta férje hegekkel borított kezét. – Nincsenek
fájdalmai, ugye? – nézett vissza a boszorkánymesterre.
Magnus megrázta a fejét.
– Csak el van veszve egy kietlen,
álmokkal teli tájon.
Clary mélyet sóhajtott, majd
megköszörülte a torkát.
– Jace Herondale, itt… itt a
feleséged beszél – kezdte zavartan. Furcsa volt így beszélni
hozzá, hogy nem tudja, hallja-e egyáltalán, hogy a többiek árgus
szemmel, reménykedve figyelik, sikerül-e felébresztenie. –
Igazán… jó lenne, ha csatlakoznál hozzánk, ugyanis nem mondtam
el neked, amit akartam. Pedig fontos, nagyon is! Hazudtam, hogy nem
az. Nem hagyhatsz itt minket: engem, a fiadat és a kislányodat, aki
bennem növekszik! – Hallotta, hogy a háttérben a többiek
élesen, döbbenten szívják be a levegőt, de nem tudott most velük
foglalkozni. – Ezt akartam elmondani. Újra gyermeket várunk.
Szóval fel kell ébredned, hogy mellettünk legyél! Nem
hagyhatsz magamra!
Magnus visszalépett az ágy
túloldalára, megragadta Jace másik kezét, ujjai végéből kék
szikrák keltek életre. Aztán megrázta a fejét.
– Egyelőre nincs változás, de
folytasd csak! Nagyon jól csinálod.
Clary újra és újra elismételte
férjének a hírt, meg hogy mennyire szereti, milyen nagyon szüksége
van rá.
De mikor a hajnal első halvány
sugarai rájuk találtak, a férfi még mindig nem ébredt fel. A
boszorkánymester ismét ellenőrizte az állapotát.
– Maximum pár óránk maradt már
csak, hogy kitaláljunk valami mást, ami segíthet – közölte
fájdalmas, reménytelen hangon.
Clary hallotta, hogy Isabelle lélegzete
elakad, majd egy elsuttogott „Megnézem Williamet” után az ajtó
nyílását és csukódását. A vállán érezte Simon ismerős,
biztató érintését.
– Megtaláljuk a módját, Clary, ne
aggódj! Alec most is a könyvtárban kutat.
De a nő már nem figyelt rá;
elhúzódott a vigasztaló ujjaktól, a megnyugtatónak szánt
szavaktól. Szemét égették az el nem sírt könnyek, testéből
kitörni készült az eddig elfojtott aggodalom és rettegés.
Zokogva Jace mellkasára borult.
Szorosra zárt szemhéjai mögött
váratlanul élesen ragyogott fel a tudata peremén rejtőző rúna.
Világossá vált minden vonal, értelmet nyertek az ívek. A
bonyolult minta álmokról és reményekről mesélt, azok valóra
válthatóságáról.
Clary szinte öntudatlanul húzta elő
irónját az övéből. Először Jace bőrére, majd a sajátjára
rajzolta rá az új jelet. Ahogy a rúna felragyogott, érezte, hogy
az illúzió, ami fogva tartja a férfit, őt is magába húzza.
Vakító szépségű tájra érkezett –
egészen másmilyen helyre, mint amire számított –, élénkzöld
fűvel, virágzó fákkal színezett vidékre. A távolban tiszta,
ezüstös tó vize csillant, mögötte az ég olyan kék volt,
amilyet szinte csak festeni lehet.
Az egyik fa vastag törzsének dőlve
talált rá Jace-re. A férfi békésnek és zavartalannak tűnt;
olyan mélyen elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette
Claryt, míg az meg nem szólalt.
– Vissza kell térned, ugye tudod?!
Nem maradhatsz itt tovább!
Jace csodálkozva nézett vissza rá.
– Miért nem?
– Kötelességeid vannak. – Férje
összevont szemöldökkel, értetlenül fordította el róla a
pillantását. – Családod, akik várnak vissza! A testvéreid, a
feleséged, a kisfiad. És a még meg sem született kislányod.
A nő azt várta, hogy ez majd magára
vonja Jace figyelmét, de az mintha meg sem hallotta volna könyörgő
szavait. A férfi bőrkeményedéses kezéért nyúlt, az alhasára
szorította, úgy mondta el újra neki.
– A gyermekedet hordom a szívem
alatt, akinek szüksége van rád! És nekem is, Jace! Gyere vissza
hozzánk! Ne hagyj magamra!
Jace ujjai a bőrébe mélyedtek, szeme
tágra nyílva bámult az övébe.
– Nem tudom, hogyan kell. Nincs innen
kiút!
– Dehogynem! Csak akarnod kell.
Akard! Akarj újra velünk lenni! Velem!
Clary érezte, hogy távolodni kezd a
férfitől, pedig nem mozdult sehová. Hasát szorító érintése,
élettel megtelő tekintete egyre halványodott, mígnem szürkeség
borult a tudatára.
Ahogy kinyitotta a szemét, az ismerős,
fehér szobában találta magát.
Simon feszülten ugrott oda hozzá,
mikor felkelt a férfi mellkasáról.
– Clary! Clary, mi történt?!
Szóra sem méltatta parabataiát, csak
Jace-t figyelte, aki ugyanolyan mozdulatlanul feküdt az ágyban,
mint egész éjjel.
– Gyerünk, Jace! Gyerünk! –
ragadta meg a kezét. – Találj vissza hozzánk!
Pár végtelennek tűnő pillanatig
semmi nem történt – Clary fájdalmas, csalódott sóhaja
betöltötte a néma helyiséget.
Aztán mintha szorítást érzett volna
az ujjain, de nem merte elhinni. Nem, amíg meg nem jelent a jól
ismert ránc a férfi szemöldökei között.
– Ez az! Sikerülni fog!
Jace szemei váratlan hirtelenséggel
nyíltak fel.
– Clary… – Tekintete a nőét
kereste, és mikor megtalálta, kérdőn mélyedt el benne. – Igaz…
igaz, amit álmomban láttam?
Clary ajka megkönnyebbült, boldog
mosolyra húzódott.
– Igen, igaz! Újabb babánk lesz.
A férfi pillantása végtelen örömmel
telt meg, ujjaival végigsimította felesége ujjait, majd az új
életet rejtő-óvó, egyelőre lapos hasát.
– Köszönöm! Köszönöm, hogy
megmentettetek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése