12 nap karácsony: 3. nap - Jem és Will a "túlparton" 2.

Sziasztok!

Ma u-san alkotását is olvashatjátok, viszont figyelem! A hercegnő spoilereket tartalmazhat!

Ave atque vale

Will Herondale a folyóparton ült. Kezében egy szinte már teljesen szétesett Dickens kötetet tartott, és lustán lapozgatott benne. Bele se kellett néznie a rongyos könyvbe, a nélkül is tudta, hogy melyik oldalon tart benne. Annyiszor olvasta, hogy már kívülről tudta az egészet, de ennek ellenére újból és újból elővette, pusztán az olvasás öröméért, még akkor is, ha már semmi meglepetés nem várta a kifakult sorok között. Aztán hirtelen mégis becsukta a könyvet, letette maga mellé a fűbe, és a folyóba bámult. A vízben színek összevisszasága kavargott a hullámok között. Tele volt kékkel, szürkével, zölddel, barnával, és csillogó ezüstfeketével. Will fölött az ég is különböző színekben pompázott, olyan volt mintha napkelte, dél, napnyugta és éjszaka egyszerre lenne össze kutyulva a felhők között. Will szerette ezt a helyet, olyan volt, mint megint Walesben lenni. A rétek rengeteg zöld árnyalata, és a dombok formája is a szülőföldjére emlékeztette, amit egyszer nagyon régen az otthonának hívott. És bár sok időt töltött egyedül nem bánta. Olvasott, heverészett a magas fűben, nézelődött – figyelte a fölötte elsuhanó felhők alakját, hogyan változnak, ahogy az égen vándorolnak, nézte a mező tengerzöld hullámzását, amit csak néhol tört meg egy-egy vaskos tölgy, sziklaszirtként az égbe nyúlva, hallgatta a szellő lágy suttogását, amibe szomorú dallamot csempészett egy fülemüle –, és gondolkodott. Rengeteg ideje volt gondolkodni. A világ összes ideje az övé volt, mégse érezte soha úgy, hogy unatkozna.

Ha esetleg ilyen történt volna mindig jött valaki a folyóparton. A húga Cecily, a gyerekei James és Lucie, Chartotte, vagy esetleg valamelyik másik Lightwood, Fairchild, Carstairs, vagy Herondale, bárki ismerős. Mindig csak egyedül jöttek és csak egyszer. Soha senki nem látogatta meg még egyszer Willt a folyóparton. De neki ez elég is volt. Ha jött valaki beszélgettek. Felidézték a múltat, beszéltek a jövőről, vidám történeteket meséltek, amik valamikor megtörténtek valakivel, de senki se tudta, hogy kivel és mikor, tréfálkoztak, nevettek, vagy éppen hosszan hallgattak. Mindenki sokáig maradt, de nem örökre, egyszer mindenki felállt, leporolta a ruháját, kérdőn Willre nézett, és csak egy dolgot kérdezett, Nem jössz? Erre Will mindig ugyanazt felelte, azzal az igazi szívből jövő Will-mosolyával, Még nem. Várok valakire. Mindenki megértette, és senki nem kérdezett többet, hanem elindult tovább a legközelebbi domb felé. Will addig nézett utánuk, amíg az alakjuk el nem tűnt a láthatáron.

Will éppen felállt, hogy keressen pár lapos követ, amit a folyóba dobálhat, de egy, a parton felé közeledő alak elterelte a figyelmét. Csak állt egy helyben, meredten nézte a közeledőt. Annyira ismerős volt, és mégsem. Arcának minden egyes vonását úgy ismerte, mintha a sajátja lett volna, de ezek a vonások egy árnyalatnyit megváltoztak, úgy, mint amikor összetörünk egy vázát, aztán tökéletesen összeragasztjuk, hogy még a ragasztás helye se látsszon, de mégis tudjuk, hogy ott vannak a láthatatlan repedések a finom porcelánon. Will is így nézte a feléje közeledőt. Egyszerre látta tizenkét éves gyereknek, tizenhét éves fiatalnak, középkorúnak és öregnek. Aztán amikor már csak pár méter választotta el őket egymástól Will is magához tért, és mosolyogva a másik felé lépett.
– Jem? James Carstairs? – nyújtott a kezét a barátja, a parabataia felé.
– Igen Will. Itt vagyok – fogadta el barátja kezét Jem. Ajkain a szokásos visszafogott, kissé szomorú mosoly játszott, de szemei, amik egyszerre voltak ezüstösek és sötétek mosolyogtak a szája helyett is.
– Rád vártam – jelentette ki Will. Nem vádlón vagy sértődötten, egyszerűen csak tényként közölte.
– Tudom – engedte el a másik kezét Jem, hogy aztán átkarolja a vállát, és együtt induljanak el a legközelebbi domb felé.