Sziasztok!
És akkor még egy alkotás mára, M. Anna tollából.
Zakariás
a Néma Városban
Zakariás
Testvér a Néma Város levéltárának egy eldugott szegletében állt, és az előtte
heverő tekercsek halmában kutatott – megpróbált némi rendszert létrehozni
köztük, eddig sikertelenül. A kupac rendezetlen, kaotikusan egymásra dobált
tekercseit évszázados por lepte be – talán azóta nem járt itt senki, hogy
valaki szemmel láthatóan nagyon sietve felhalmozta őket – gondolta Zakariás. A
hatalmas levéltár több szintet is elfoglalt a Csontvárosban, így a régebbi,
mára már szinte elfeledett nyelveken íródott tekercsek közül sok nem volt
katalogizálva, így feledésbe merülve porosodtak az ilyen és ehhez hasonló
elrejtett sarkokban.
Zakariás halk, suhanó lépteket hallott – a
holtak városában még a Néma Testvérek az egyszerű árnyvadászok számára nem
hallható, siklásra emlékeztető mozgása is hangosnak számított – majd Énókh
Testvér hűvös, rezzenéstelen hangja szólalt meg a fejében: Hívattak a
Londoni Intézetből. Az egyik árnyvadászuk megsérült, és azt mondták, téged hív.
Zakariást
elfogta a félelem, az a félelem, amit
rég nem szabadott volna éreznie, de mégis, ha arra gondolt, hogy a londoni
árnyvadászok közül bármelyik megsérült, összeszorult a szíve. Vajon melyikük
sérülhetett meg? – gondolta Zakariás, miközben a Londoni Intézet felé
tartott. Az utazás, és a város fényei számára szokatlanok voltak, hisz már
hosszú hónapok óta nem hagyta el a Néma Várost.
Miután
belépett a kapun, egy barna copfos kislány és egy kócos, fekete hajú kisfiú
szaladt el mellette nevetve. Rendben, akkor Lucie és James kizárva. Akkor
csak Will vagy Tessa lehet a sebesült – nyugtázta magában. A gondolatra
jobban kezdett sietni. Amint belépett az Intézet nappalijába, megpillantotta
Tessát – a nő egy fotelben ült, kezében egy könyvet tartott, kék- ezüst ruháján
és kontyba fogott, barna haján táncoltak a napsugarak. Kipihentnek és vidámnak
tűnt. Arcán nem látszott zaklatottság, amitől Zakariás Testvér kissé
megnyugodott, bár a Tessa látványától, mint mindig, most is hevesebben kezdett
verni a szíve. Will mellette ült a kanapén, bal kezében ő is könyvet tartott,
azonban jobbját egy vastag kötés fedte, bár arcán szerencsére nem látszott
fájdalom.
Hívtatok, én pedig eljöttem. Mi történt? –
kérdezte a – szokás szerint – olvasgató pártól. Elméjükben felcsendülő hangjára
Tessa és Will is felpillantott, arcukon széles mosoly terült el, mikor
megpillantották. Jem! – kiáltott fel Will lelkesen, ahogy felpattant a
kanapéról, és egykori parabataia felé sietett. Zakariás alig állta meg, hogy el
ne mosolyodjon Will lelkesedésén. Eközben Tessa is felállt, és lelkesen
köszöntötte a Néma Testvért. Abból, ahogy Will a karját tartotta, nem
következtetett súlyos sérülésre, de azért újra feltette a kérdést: Mi
történt? Hogy sérült meg a karod, Will?
Will épp
szólásra nyitotta a száját, de Tessa gyorsan közbevágott:
-
A reggelinél Will elejtette a kést, amivel a
kenyeret szeletelte, így keletkezett a kezén ez a hatalmas és roppant veszélyes
vágás, amit úgy érzett, képtelen egyedül ellátni, csupán a rúnákkal kezelni pedig
rendkívül felelőtlen dolog lenne – mondta a nő mosolyogva.
-
Értem – mondta Zakariás, ezúttal nem állva meg, hogy
halványan el ne mosolyodjon. Mutasd azt a vágást, Will! – mondta, mire ő
óvatosan letekerte a kötést a kezéről, a géz alól pedig előbukkant egy
kétcentis, teljesen behegedt vágás a hüvelykujján.
-
Ennél jobb indokot nem tudtál kitalálni, hogy idehívj? Mi lett a
fantáziáddal, Will? Elfogytak a támadásokról, nagyobb sebesülésekről, démoni
befolyásról, illetve az Enklávé tagjainak kitalált démonhimlőjéről szóló
történeteid, amikkel eddig hívattál? – Zakariás Testvér nem
tudta elrejteni mosolyát, amit Will egy elégedett biccentéssel nyugtázott, de
azért látszólag sértetten replikázott a vádakra:
-
A kezem tényleg nagyon vérzett! És biztos vagyok
benne, hogy Alice Penhallow-nak az Enklávéból démonhimlője van!
-
Amióta bizonyíték van rá, hogy a démonhimlő
létező betegség, Will mindenkiről azt hiszi, hogy elkapta – súgta Tessa Jemnek
mosolyogva, miközben Will tovább magyarázott.
Hirtelen
kivágódott az ajtó, és a kis Lucie szaladt be sírva, hogy aztán zokogva az
anyja karjaiba vesse magát.
-
Mit történt, Lucie? – kérdezte Will aggódva.
-
Jamie telerakta kacsákról készült rajzokkal a
szobámat! És azt mondta, éjjel lejönnek a papírról és megesznek álmomban! –
sírta a kislány panaszosan, mire Tessa alig bírta elfojtani a nevetését, Will
pedig láthatóan elsápadt.
-
Will, te beszélj Jamie-vel, és addig eltüntetem
a kacsarajzokat Lucie szobájából, jó? – kérdezte Tessa, mire Will bólintott, és
kisietett. – Ne haragudj, Jem! Amíg én kacsa mentesítem a házat, nem szeretnél
hegedülni egy kicsit?
-
Az remek lesz. – bólintott Zakariás, mire Tessa, hüppögő
lányával a karjában, elhagyta a szobát.
Zakariás
Testvérnek azonban már nem volt annyi ideje, hogy még hegedülhessen is, és ezt
ő is tudta. A Testvériség nem hagyja, hogy a tagjai kifejezett ok nélkül a
Csontvároson kívül tartózkodjanak. Így amíg Will a fiát szidta meg, Tessa pedig
a lányukat vigasztalta, ő felhúzta a csuklyáját, és ismét sajgó, üres szívvel
olvadt bele az éjszakába és az árnyékokba, hogy visszatérjen a Néma Város
sötétjébe és hidegébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése