12 nap karácsony: 1. nap: Julian és Emma 3.

Sziasztok!

És akkor végül Lara műve Julianről és Emmáról:

Jules és Emma

Az ég szürke volt, a fák suhogtak a lomha széltől, a nap szinte egyáltalán nem látszott. A mai nap ugyanolyan volt, mint a gyerekek lelkiállapota az árvaházban: szürke, rideg, szomorú. Loreen Jonson az ablakon bámult ki a sötét erdőre, miközben újra és újra ugyanaz a gondolat futott végig az agyán: miért hagyták el őket a szüleik?
Hárman voltak ikerek: ő, Lívia és Kiara. Mindhármuknak sötét, hosszú hajuk volt, de Kiara magas volt, Lívia átlagos méretű, Loreen pedig nagyon alacsony, mindössze 156 cm, 16 éves létére.
Mióta az eszüket tudták az árvaházban voltak. Már megszokhatták volna, de különös álmaik miatt, melyek ahogy nőttek egyre félelmetesebbek és bizarrabbak lettek, nem tudták elfogadni a helyzetet. Egyre inkább úgy érezték, szüleik nem önként mondtak le róluk.
Loreen hirtelen nyöszörgésre lett figyelmes a háta mögül. Megfordult és látta, amit már sejthetett, hisz minden éjjel ez történt legalább egyikőjükkel, Lívi rosszat álmodott és egy pillanattal később már fel is riadt.
Szemében könnyek gyűltek, arcán kigyöngyözött az izzadság. Pizsamaujjával letörölte magáról a verejtéket és visszahanyatlott az ágyra.
- Egyre rettenetesebb! - suttogta. Loreen nem tudta eldönteni, azért suttog, mert nem akarja felébreszteni a még mindig mélyen alvó Kiarát vagy azért, mert ennyi ereje van mindössze.
- Tudom. - suttogta vissza Lorren.
Pontosan tudta, mit álmodott Lívi kérdés nélkül is. Furcsa, félelmetes lények, fekete ruhás férfiak és nők, kardokkal és tetoválásokkal, hosszú szemfogú vámpírok, farkasok, amik emberekké változnak, emberek, akik valamiben mások és akik varázsolnak. Az álmok tele voltak erőszakkal, öléssel, vérrel, sírással, gyásszal. De legfőképpen félelemmel.
Az álmok olyan hét éves korukban kezdődtek. Akkor mindig a szokásos volt: A tetoválásos emberek harcoltak a furcsa, ronda lényekkel. Mikor beleszúrták a kardjukat a lények köddé lettek. Viszont, ha a lény egy sebéből ráment a vér az emberekre kiégette a ruhájukat. Mintha sav lett volna. Mindig nagyon sokan meghaltak az emberek közül is. És gyakran nem az emberek győztek és a démonok - mert Loreen eldöntötte, hogy ezek démonok - felülkerekedtek.
Idővel ezek az álmok megváltoztak. Olyan emberek, akiknek karmuk volt, vagy farkuk, vagy kék volt a bőrük változtattak át vagy öltek meg más embereket vagy farkasokat vagy vámpírokat.
Nagyon borzasztóak voltak ezek az álmok. Nem is a látvány, hanem amit közben éreztek. Mintha a részesei lettek volna.
Loreen-t a hangos csengő szakította ki gondolatai közül. Ez jelezte a reggelit.
- Öltözz fel, addig én felkeltem Kiarát! - mondta Loreen Lívinek, aki bólintott és a ruhásszekrényhez lépett.
Loreen Kiara ágyához lépett és megsimogatta az oldalát.
- Ha nem kelsz fel, megcsikizlek. - mondta vigyorogva. Kiara úgy ugrott fel, mint aki nem is aludt.
- Fent vagyok! - mondta és ásított egyet, majd öltözni kezdett.

Lent a nagy teremben volt a reggeli: pirítós, vaj, lekvár és tea. Minden nap ez volt. Halkan ették az ízetlen reggelit, senki nem akart beszélgetni.
- Ma mit is fogunk csin… - kezdte Lívi, mikor egy hatalmasat robbant valami tőlük pár méterre.
Asztal, szék darabkák repültek szerteszét és a terem közepén hatalmas füst felhő kerekedett. A gyerekek sikoltozva, fejvesztve menekültek a teremből. Loreen-ék is rögtön felpattantak és a kijárat felé igyekeztek. Épp kimentek volna, mikor az ajtó bezárult.
Loreen kétségbeesetten kezdett kiabálni segítségért, Lívivel együtt.
- Nincs értelme, lányok! Egyedül maradtunk.  - mondta csöndesen Kiara.
Loreen-ék rögtön elhallgattak és mind a három lány szinte egyszerre fordult a nagy füstfelhő felé, ami lassan egy emberi alakot öltött.
- Jaj, annyira édes, hogy semmire nem emlékeztek! - mondta egy fiatal fiú hangja, éles kacaj kíséretében.
- Ki… Ki vagy te? - kérdezte Lorren és remegő hangját próbálta leplezni.
- A nevem Roger. És… Hogy úgy mondjam, a szüleitek nagyon jó barátja vagyok. Voltam. Csak kissé… megtréfáltam őket. - mondta és megint felnevetett.
A füst hírtelen eltűnt, mintha elszívták volna és láthatóvá vált egy tizenhat-hét év körüli fekete hajú fiú. Teljesen normálisan nézett ki, amíg Loreen meg nem pillantotta a fiú szemeit. Korom feketék voltak és nem volt szemfehérjük. Mint egy démon, gondolta Loreen.
A fiú közelíteni kezdett feléjük, kecses léptekkel, mintha repülne. Ekkor pillantotta meg a fiú kezében a hegyes kést.
Loreen háta mögé terelte testvéreit és egyik kezét maga elé védekezően kinyújtotta.
- Ne közelíts! - figyelmeztető hangon, de erre a válsz csak egy ördögi röhögés volt.
- Mert különben mi lesz? - kérdezte. Loreen-nak fogalma sem volt, mit válaszolhatna. hisz tényleg nem volt semmi esélye.
Roger már csak pár méterre volt.
- Most pedig egyesével szépen leszúrlak titeket, aztán meg átváltoztatlak valamilyen állatta és sosem tudja meg senki, mi történt. - mondta.
- De miért? - kérdezte Lívi.
- Hogy miért? Te kérdezed pont, hogy miért? - kérdezte Roger egyre növekvő dühvel. De ekkor, mintha megértette volna, mi van és visszaváltott abba az arrogáns hangnembe. - Azért, drágám, mert..
Ekkor hírtelen hatalmas zajjal betört a tetőablak és köteleken ereszkedtek le fekete ruhás fiúk és lányok, pont, mint az álmaikban.
Roger nem habozott. Suttogott valamit, mire megjelent egy csomó fura lény - démonok -, amik az emberekre vetették magukat.
De a feketeruhások többen  voltak. Loreen figyelmét egy barna hajú fiú és egy szőke hajú lány voltak, akik egymás mellett harcoltak folyamatosan. Olyanok voltak, mint a testvérek, de Loreen érezte, többek annál.
A három testvér sietve egy asztal alá bújt és úgy tűnt ez így biztonságos is, amíg rettenetes szag nem csapta meg az orrukat. A rothadás és a halál bűze volt.
Loreen megragadta a kést a földről. Meg kellett védenie a testvéreit!
- Ti itt maradtok! - jelentette ki és mielőtt mondhattak volna bármit is kibújt az asztal alól, ahol egy hatalmas, vörös, csápos, undorító lénnyel találta magát szemben.
Remegő kézzel tartotta maga elé a kést, mikor a démon megindult felé. Elveszettnek érezte magát, jobban, mint bármikor. A démon már elrugaszkodott, mikor megjelent előtte a szőke hajú lány és lecsapott a démonra. Mögötte megjelent pár percnyi késéssel a fiú is.
- Árnyvadász vagy, de képzetlen és ilyen helyzetekben nem elég a bátorság! -  mondta a lány, majd körülnézett. - Úgy látom végeztünk.
Loreen is megfordult és valóban: mindent vér borított, de démon már egy sem volt, az emberek pedig körbevették a vörösfejű Rogert.
- Még ezt nagyon de nagyon megkeserülitek! - kiáltozta, miközben kiráncigálták a teremből.
- Ne is figyelj rá! Vagy ötszázszor mondta ezt már el, de ezúttal nem lesz megbocsátás szerintem. - mondta a fiú, ezzel teljesen összezavarva Loreen-t.
- Amúgy Julian Blackthorn vagyok! Ő meg itt a barátom, Emma Carstairs. - mondta a fiú.
- Én Lor....
- Ismerünk, Loreen! Jobban, mint hiszed! Viszont te, ha nem tévedek, nem emlékszel ránk. Nyugi, mindenbe beavatunk az Intézetben, ígérem. - mondta a szőke lány mosolyogva. Loreen-nak annyira ismerős volt, de nem tudta, honnan.

Az Intézet egy templomhoz hasonló építmény volt, ahol - mint megtudta - az árnyvadászok laktak és tárgyaltak meg ilyenek. Loreen számára még nem volt teljesen világos az árnyvilág, de megértette, hogy vannak vámpírok, vérfarkasok, tündérek, boszorkánymesterek és árnyvadászok. Azt mondták, ő és a testvérei hamarabb megértették, mint eddig bárki. Viszont egy valami még mindig nem volt világos egyikőjüknek sem: Hogy csöppenhettek ebbe a világba?
Most ott ültek a könyvtárban egymás mellett a kanapén és várták, hogy történjen valami. Akármi. Már rengeteg ember jött be a szobába aztán ment ki. És ők csak vártak és vártak és vártak.
- Szerintetek valamibe belekeveredtünk? - kérdezte Kiara. Loreen és Lívi erre megajándékozta az "ez most komoly?!" pillantással.
- Jaj, nem úgy értem. Szerintetek... mi vagyunk a rosszak? - magyarázta.
- Kizárt! Akkor most nem ülnénk itt. - jelentette ki Lívi és igaza is volt.
Ekkor kicsapódott az ajtó és a jókedvű, nevető Julian lépett be rajta, sarkában a szintén vigyorgó Emmával.
- Sziasztok! - mondták szinte egyszerre. - Nyugi, már nem kell sokat vár... - kezdte Emma, de ekkor belépett egy nő is. Olyan középkorú lehetett, megfordult Loreen fejében, hogy ő Emma anyja. Vagy Julian-é.
- A nevem Jia Penhallow! És szeretnék tisztázni veletek mindent. - mondta a nő.
Loreen sejtett Emmáék arckifejezéséből, hogy a nő nem egy akárki. - Julian, Emma, kérlek, menjetek ki!
Julianék úgy mentek ki a szobából, mint akit üldöznek.
- Nincs túl sok időm, ezért kissé kapkodva fogom nektek elmondani a történetet. Árnyvadászok vagytok, mind a hárman. A szüleitekkel éltetek és minden a legnagyobb rendben is volt, amíg el nem kezdte üldözni a szüleiteket egy bosszúálló démon. Nem akartak veszélybe sodorni titeket, ezért megkérték Rogert, hogy törölje ki a memóriátokat teljesen és hamisítsa meg őket. Miután az árvaházba kerültetek szinte rögtön meghaltak a szüleitek. Nagyon sajnálom. Viszont, Roger nem a jók közé tartozott. A démon még többet ígért neki, ha átad titeket neki. Ezt is akarta, csak mi még időben rátok találtunk.
- Úr isten! - ennyit tudott kinyögni mindössze Loreen. Nem tudta elhinni és mégis annyira hihetőnek, annyira logikusnak tűnt.
- Vissza tudjuk kapni az emlékeinket? - kérdezte Lívi.
- Vissza. Magnus Bane, az egyik legjobb boszorkánymester vissza tudja adni a nagyrészét az emlékeiteknek. Kint vár.
- Köszönjük, hogy időt szakított ránk. - mondta Loreen és felállt, majd az ajtó felé indult.
- Most hová mész? - kérdezett utána Jia.
- Levegőre van szükségem. Csak... itt leszek a folyosón, pár perc múlva vissza is jövök. - mondta és kilépett az ajtón.
Kint a falnak dőlve egy fiú állt. Hosszabb fekete haja volt, barnább bőre és... macskaszeme. Igen, kétségtelenül macskaszeme volt. Mikor meglátta elmosolyodott.
- Magnus Bane vagyok, te pedig Loreen Jonson, ugye? Hova tartasz? - kérdezte félmosolyjal.
- Csak a mosdóba. Merre van? - kérdezte.
- Ezen a folyosón végig, aztán jobbra. Várlak vissza. - mondta továbbra is mosolyogva. Loreen bólintott és elindult a folyosón.
Éppen emésztgette, amiket megtudott, mikor veszekedés hangját hallotta egy szobából. A hang alapján rögtön felismerte Juliant és Emmát. A hangjuk a Loreen mellett lévő szobából jött.
Tudta, hogy nem kéne, de nem bírta ki. Bekukucskált a behajtott ajtón.
- Nem, nem! Ez egyszerűen nem lehet igaz! Nem lehet igaz, Emma! - kiabálta Julian.
- Sajnálom! Már mondtam vagy ezerszer! Talán jobb lett volna, ha sosem mondom el! Ne haragudj, most inkább jobb lenne ha mennék! - mondta Emma és az ajtó felé kezdett jönni ezért Loreen rögtön hátrébb is ugrott.
- Ne, Emma! Kérlek ne menj! - mondta Julian.
- Miért ne? Jules, ez már csak egyre kínosabb lesz, főleg nekem. De szerintem neked is, szóval én most... - nagy csönd következett. Loreen óvatosan közelebb lépett és bekukucskált.
Julian Emma csuklóját fogta és mélyen a szemébe nézett, ahogy a lány is vissza. De nem akárhogyan, szerelmesen. Emma kipirult arcán legördült egy könnycsepp. Julian óvatosan odanyúlt és letörölte. Elképesztően gyengéd hangon szólalt meg, úgy ahogy Loreen szerette volna, ha egyszer hozzá is így szólnak.
- Emma,... annyira sajnálom. - nyögte ki.
- Dehát mit...? - kérdezte a lány. Ekkor Julian gyakorlatilag az ölébe kapta úgy csókolta meg. Erősen ölelte a lány derekát, másik kezével pedig a hajába túrt. A lány is belekapaszkodott Julianbe. Loreen ekkor értette meg, miért ölelik egymást a szerelmesek csókolózás közben. Ha nem tennék valószínüleg összeesnének.
Loreen amilyen halkan csak tudta bezárta az ajtót kilincsre, majd mosolyogva tovább ment a mosdó irányába és megesküdött, tőle ezt soha az életben nem fogja megtudni senki!