Sziasztok!
És megint kaptunk egy történetet Larától is.
Barlangászni jó!
- Nagyon vigyázzatok a házra, meg persze magatokra is.
Tudjátok, ugye, hol van a kulcsa a pincének? Ha bármi van ott találtok
fegyvereket meg mindent, de amúgy ha valami baj van inkább hívjátok fel
Clary-t, rendben! De ha...
- Szívem, tizenhét évesek elmúltak. Kész felnőttek, nem lesz semmi baj!
- Ó, te jó isten! Apa, nyisd már meg azt az átkozott portált és menjetek! Még a végén nem is mentek sehova, mert apa azt mondja, hogy nem tudunk vigyázni Alice-re, a házra vagy magunkra. - fakadtam ki.
- Látod, Alec, a lányodat teljesen kiakasztod! - mondta apa és az ujjain megjelentek a kis kék csillámok és már meg is jelent a portál.
- Jaj, de ,Magnus te is tudod....
- Alec, csak utánad! - mutatott apa inkább a portál felé.
- Rendben! De aztán tényleg....
- Szia, apa! Viszlát! Au revoir! Anfidersén! Latinul fogalmam sincs, a lényeg, hogy puszi! - mondtam kézzel lábbal integetve, csak hogy elmenjenek végre.
Az ember idegeire megy, ha az apja egy órán keresztül bizonygatja, hogy valamit el fog szúrni. Való igaz, elszúrtam már egy pár dolgot, de akkor is...
Végre apa átlépett a portálon és miénk volt a ház.
Besiettem a házba, sarkamban Anne nővérem és a kis csecsemő, Alice húgom.
- April, ugye nem tervezed rögtön felhívni azt az idegesítően egoista, nagyképű barátodat? - kérdezte Anne.
- De, Anne, pontosan ezt tervezem. Sőt, el akartam hívni velünk a parkba! - kontráztam rá. Tudtam, hogy Anne nem szereti... azaz utálja Nate-et, de fogalmam sem volt miért. Mondjuk be kell ismerni, nem volt a legelbűvölőbb a nővéremmel.
- Ki van zárva! - mondta Anne.
- Ne csináld már! Kérlek! Tudod... Pontosan tudod, hogy mennyire szeretem!
Szinte láttam, ahogy Anne arca ellágyul.
- Megbánom ezt még! - mondta, reménytvesztve. Elvigyorodtam és sietve megpusziltam nővérkém arcát. Nem vérszerinti testvérek voltunk, de teljesen úgy tekintettem rá. Mindhármunkat rögös út vezette el a mostani apukáinkhoz. Anne szülei árnyvadászok voltak, akik meghaltak mikor Anne öt éves volt. Én sokáig az utcán laktam, amíg egy kedves Tessa nevű nő rám nem talált. Neki mutattam meg először fekete, tollfedte szárnyaimat, amiből Tessa megállapította, hogy boszorkánymester vagyok. Sokáig éltem Tessánál, aztán pedig azt mondta, hogy biztos jobban szeretnék egy nagy családban élni. És igaza is volt. Alice volt az egyetlen, aki teljesen ember volt és akinek nem volt semmilyen fura története a múltjában.
Felszaladtam a szobámba és közben tárcsáztam Nate számát. Harmadik csengésre felvette.
- Mondd! - szólt bele kellemes, selymes hangján.
- Szió! April vagyok. Van kedved velem és a drága testvérkéimmel eljönni a parkba? - kérdezte.
- Hadd gondolkozzak el rajta, igen! - mondta azonnal. Elvigyorodtam.
- Akkor a parkban egy fél óra múlva. Szia!
- Hé, Apr! - szólt még utánam.
- Igen?
- Á, semmi. Szia! - mondta, mintha meggondolta volna magát.
Vállat vontam és kinyomtam a telefont.
- Szívem, tizenhét évesek elmúltak. Kész felnőttek, nem lesz semmi baj!
- Ó, te jó isten! Apa, nyisd már meg azt az átkozott portált és menjetek! Még a végén nem is mentek sehova, mert apa azt mondja, hogy nem tudunk vigyázni Alice-re, a házra vagy magunkra. - fakadtam ki.
- Látod, Alec, a lányodat teljesen kiakasztod! - mondta apa és az ujjain megjelentek a kis kék csillámok és már meg is jelent a portál.
- Jaj, de ,Magnus te is tudod....
- Alec, csak utánad! - mutatott apa inkább a portál felé.
- Rendben! De aztán tényleg....
- Szia, apa! Viszlát! Au revoir! Anfidersén! Latinul fogalmam sincs, a lényeg, hogy puszi! - mondtam kézzel lábbal integetve, csak hogy elmenjenek végre.
Az ember idegeire megy, ha az apja egy órán keresztül bizonygatja, hogy valamit el fog szúrni. Való igaz, elszúrtam már egy pár dolgot, de akkor is...
Végre apa átlépett a portálon és miénk volt a ház.
Besiettem a házba, sarkamban Anne nővérem és a kis csecsemő, Alice húgom.
- April, ugye nem tervezed rögtön felhívni azt az idegesítően egoista, nagyképű barátodat? - kérdezte Anne.
- De, Anne, pontosan ezt tervezem. Sőt, el akartam hívni velünk a parkba! - kontráztam rá. Tudtam, hogy Anne nem szereti... azaz utálja Nate-et, de fogalmam sem volt miért. Mondjuk be kell ismerni, nem volt a legelbűvölőbb a nővéremmel.
- Ki van zárva! - mondta Anne.
- Ne csináld már! Kérlek! Tudod... Pontosan tudod, hogy mennyire szeretem!
Szinte láttam, ahogy Anne arca ellágyul.
- Megbánom ezt még! - mondta, reménytvesztve. Elvigyorodtam és sietve megpusziltam nővérkém arcát. Nem vérszerinti testvérek voltunk, de teljesen úgy tekintettem rá. Mindhármunkat rögös út vezette el a mostani apukáinkhoz. Anne szülei árnyvadászok voltak, akik meghaltak mikor Anne öt éves volt. Én sokáig az utcán laktam, amíg egy kedves Tessa nevű nő rám nem talált. Neki mutattam meg először fekete, tollfedte szárnyaimat, amiből Tessa megállapította, hogy boszorkánymester vagyok. Sokáig éltem Tessánál, aztán pedig azt mondta, hogy biztos jobban szeretnék egy nagy családban élni. És igaza is volt. Alice volt az egyetlen, aki teljesen ember volt és akinek nem volt semmilyen fura története a múltjában.
Felszaladtam a szobámba és közben tárcsáztam Nate számát. Harmadik csengésre felvette.
- Mondd! - szólt bele kellemes, selymes hangján.
- Szió! April vagyok. Van kedved velem és a drága testvérkéimmel eljönni a parkba? - kérdezte.
- Hadd gondolkozzak el rajta, igen! - mondta azonnal. Elvigyorodtam.
- Akkor a parkban egy fél óra múlva. Szia!
- Hé, Apr! - szólt még utánam.
- Igen?
- Á, semmi. Szia! - mondta, mintha meggondolta volna magát.
Vállat vontam és kinyomtam a telefont.
- April, siess már! - kiabált fel az emeletre Anne. Igaza volt, késésben voltam.
Gyorsan feltettem a szempillaspirált és már futottam is lefelé a lépcsőn.
- Mehetünk! - jelentettem be.
- Épp ideje volt már! - mondta Anne szemét forgatva.
Mikor kiléptem a ház elé megcsapott a meleg nyári szellő. A levegőben repkedtek a méhek, az ég tiszta, kék volt.
A parkban az első padon ült Nate. Szőke, félhosszú haján megcsillant a napfény, szemében boldogság villant, mikor rám vigyorgott hófehér fogaival.
Futva tettem meg a következő lépéseket. Eközben Nate felállt és mikor oda értem a karjába kapott. Majdnem meg is csókolt, de ekkor Anne közbe szólt.
- Gyerekek! Ne itt! - mondta, mire kelletlenül elhúzódtunk egymástól.
A fűbe huppantunk le. Én először Nate mellett ültem, aztán viszont felemelt és az ölébe ültetett.
Anne szemét forgatva adta át nekem Alice-t.
- Elmegyek venni egy fagyit. Addig ti maradjatok itt. - mondta Anne és elindult a másik irányba.
A mosolygós Alice lassacskán elaludt. Nagyot ásított, majd lecsukta kis szemeit és már Álomországban is volt. Betettem a kis babakocsiba, amit Anne magával hozott. Szépen betakargattam és visszaültem Nate mellé a fűbe, aki - csak most vettem észre - mosolyogva figyelt.
- Mi van? - kérdeztem elmosolyodva én is.
- Olyan.... aranyos vagy, mikor így anyáskodsz. - mondta. Halkan elnevettem magam és felé fordultam. Mélyen a szemembe nézett mélyzöld szemeivel. Elgondolkodtam rajta, hogy lehetek ilyen átkozott szerencsés, hogy ez a gyönyörű, okos, vicces fiú pont engem választott.
Ekkor elfogyott a köztünk lévő táv és már ajkaink egymáson is voltak. Először gyengéden, majd egyre erősebben csókolt. Szívverésem felgyorsult és elégedetten tapasztaltam, hogy az övé is így tett. Egyik pillanatban még ültünk - vagyis én ültem az ő ölében -, másikban már a hátamon feküdtem, Nate pedig fölöttem támaszkodott. Élveztem minden pillanatát a csókunknak, olyan volt, mintha elrepültünk volna egy másik világba. A teljes megnyugvás szigetére, a paradicsomba.
Erős torokköszörülés zavart meg minket. Kinyitottam a szemem és gyengéden eltoltam magamtól Nate-et.
Anne nézett ránk egyik szemöldökét felemelve. Éreztem, hogy a vér az arcomba fut.
- Hol van Alice? - kérdezte. Lassan felültem és hajamat kezdtem igazgatni.
- A babakocsiban. - mondtam.
- És hol a babakocsi? - kérdezte Anne. A helyre mutattam, ahol hagytam, de mikor arra néztem láttam, hogy ott tényleg nem volt.
Szívem kihagyott egy ütemet, elöntött a pánik. Talpra ugrottam és körbe sétáltam, de sehol sem volt. Mintha elnyelte volna a föld.
- April, hol van a babakocsi? Imádkozz, hogy csak viccelsz! - mondta Anne szinte kiabálva.
- Fogalmam sincs, Anne. Nem tudom. Biztosan valaki... - nem bírtam kimondani azt a szót. Képtelen voltam bevallani.
- Ellopták? - ordította Anne.
Szememben könnyek gyűltek és szédülni kezdtem. Elrontottam. Ezt is. Apának igaza volt.
- Hé, nyugi! - mondta Nate és átölelte a vállam. - Elmegyünk anyáékhoz. Ők tudni fogják, mit kell tenni.
Gyorsan feltettem a szempillaspirált és már futottam is lefelé a lépcsőn.
- Mehetünk! - jelentettem be.
- Épp ideje volt már! - mondta Anne szemét forgatva.
Mikor kiléptem a ház elé megcsapott a meleg nyári szellő. A levegőben repkedtek a méhek, az ég tiszta, kék volt.
A parkban az első padon ült Nate. Szőke, félhosszú haján megcsillant a napfény, szemében boldogság villant, mikor rám vigyorgott hófehér fogaival.
Futva tettem meg a következő lépéseket. Eközben Nate felállt és mikor oda értem a karjába kapott. Majdnem meg is csókolt, de ekkor Anne közbe szólt.
- Gyerekek! Ne itt! - mondta, mire kelletlenül elhúzódtunk egymástól.
A fűbe huppantunk le. Én először Nate mellett ültem, aztán viszont felemelt és az ölébe ültetett.
Anne szemét forgatva adta át nekem Alice-t.
- Elmegyek venni egy fagyit. Addig ti maradjatok itt. - mondta Anne és elindult a másik irányba.
A mosolygós Alice lassacskán elaludt. Nagyot ásított, majd lecsukta kis szemeit és már Álomországban is volt. Betettem a kis babakocsiba, amit Anne magával hozott. Szépen betakargattam és visszaültem Nate mellé a fűbe, aki - csak most vettem észre - mosolyogva figyelt.
- Mi van? - kérdeztem elmosolyodva én is.
- Olyan.... aranyos vagy, mikor így anyáskodsz. - mondta. Halkan elnevettem magam és felé fordultam. Mélyen a szemembe nézett mélyzöld szemeivel. Elgondolkodtam rajta, hogy lehetek ilyen átkozott szerencsés, hogy ez a gyönyörű, okos, vicces fiú pont engem választott.
Ekkor elfogyott a köztünk lévő táv és már ajkaink egymáson is voltak. Először gyengéden, majd egyre erősebben csókolt. Szívverésem felgyorsult és elégedetten tapasztaltam, hogy az övé is így tett. Egyik pillanatban még ültünk - vagyis én ültem az ő ölében -, másikban már a hátamon feküdtem, Nate pedig fölöttem támaszkodott. Élveztem minden pillanatát a csókunknak, olyan volt, mintha elrepültünk volna egy másik világba. A teljes megnyugvás szigetére, a paradicsomba.
Erős torokköszörülés zavart meg minket. Kinyitottam a szemem és gyengéden eltoltam magamtól Nate-et.
Anne nézett ránk egyik szemöldökét felemelve. Éreztem, hogy a vér az arcomba fut.
- Hol van Alice? - kérdezte. Lassan felültem és hajamat kezdtem igazgatni.
- A babakocsiban. - mondtam.
- És hol a babakocsi? - kérdezte Anne. A helyre mutattam, ahol hagytam, de mikor arra néztem láttam, hogy ott tényleg nem volt.
Szívem kihagyott egy ütemet, elöntött a pánik. Talpra ugrottam és körbe sétáltam, de sehol sem volt. Mintha elnyelte volna a föld.
- April, hol van a babakocsi? Imádkozz, hogy csak viccelsz! - mondta Anne szinte kiabálva.
- Fogalmam sincs, Anne. Nem tudom. Biztosan valaki... - nem bírtam kimondani azt a szót. Képtelen voltam bevallani.
- Ellopták? - ordította Anne.
Szememben könnyek gyűltek és szédülni kezdtem. Elrontottam. Ezt is. Apának igaza volt.
- Hé, nyugi! - mondta Nate és átölelte a vállam. - Elmegyünk anyáékhoz. Ők tudni fogják, mit kell tenni.
Pár perc múlva már Nate-ék nagy háza előtt álltunk.
- Basszus, elfelejtettem hozni kulcsot. - mondta Nate és hangos dörömbölésbe kezdett.
Az ajtót egy aranyszőke hajú kislány nyitotta ki: Nate húgocskája, Amatis. Hosszú, göndör haja, kipirult arcocskája és hatalmas zöld szemei voltak. Tündérien nézett ki.
- Amatis, hol van anya meg apa? - kérdezte rögtön Nate.
- Nem tudom. Stefan a konyhában van, kérdezzétek őt. - mondta magas hangocskáján.
Nate után sorra bevonultunk a nagy házba, ami egy előszobával kezdődött. Azután egy hatalmas nappali következett, barna falakkal, egy bőr kanapéval és egy hatalmas tévével.
A konyha is hasonlóan nagy volt, de sárga falai és hatalmas ablakai voltak. Az asztalnál egy répavörös hajú fiú ült és éppen egy tál spagettit evett.
- Hé, Stefan! - szólt neki Nate.
- Nate! Megjöttetek! Szia, April! Anne! Mi újság? - kérdezte Stefan. Szinte teljesen ugyanúgy nézett ki, mint Nate, talán csak kicsit alacsonyabb volt és vörös hajú.
- Hol vannak anyáék? - kérdezte Nate.
- Lent a training szobában. Miért...? - a fiú még be sem fejezte a kérdést Nate már a lefelé vezető lépcsőn futott, mi pedig a sarkában.
A training szoba hatalmas ajtaja előtt meg sem állt, rögtön berontott.
Először nem vettem észre Clary-éket, miután azonban alaposabban szemügyre vettem a szobát megtaláltam őket. Jace-t Clary a falhoz szorította, kését pedig a feje mellé szúrta. A levegő csak úgy perzselt köztük. Elmosolyodtam. Nagyon romantikusnak találtam, hogy még ennyi év után is mennyire szeretik egymást.
- Anya! - szakította félbe Nate a pillanatot. Clary, mint akit fellocsoltak tért magához és fordult felénk.
- Jonathan! Mi a baj? April, Anne?! Ti meg mit...? Mi történt? - kérdezte Clary egyre növekvő aggodalommal.
- A parkban voltunk. Nem figyeltünk oda és... ellopta valaki Alice-t. - mondtam akadozó hanggal és szememben megint könnyek gyűltek.
- Ennyi? - kérdezte Jace.
- Ennyi?! - kérdezett vissza Anne hitetlenkedve. - ELLOPTA VALAKI A KISHÚGUNKAT!
Clary szárazan felnevetett.
- Jace-szel már keveredtünk nagyobb balhéba is. - mondta. - Ide csak egy egyszerű rúna kell, meg valami, ami Alice-szé.
Anne kihúzott a zsebéből egy cumit.
- Ez az övé. - mondta.
- Fent van az irónom. Felmegyünk, megtudjuk, hol van a kis Alice és kiszabadítjuk. Ne aggódjatok! Minden rendben lesz!
- Basszus, elfelejtettem hozni kulcsot. - mondta Nate és hangos dörömbölésbe kezdett.
Az ajtót egy aranyszőke hajú kislány nyitotta ki: Nate húgocskája, Amatis. Hosszú, göndör haja, kipirult arcocskája és hatalmas zöld szemei voltak. Tündérien nézett ki.
- Amatis, hol van anya meg apa? - kérdezte rögtön Nate.
- Nem tudom. Stefan a konyhában van, kérdezzétek őt. - mondta magas hangocskáján.
Nate után sorra bevonultunk a nagy házba, ami egy előszobával kezdődött. Azután egy hatalmas nappali következett, barna falakkal, egy bőr kanapéval és egy hatalmas tévével.
A konyha is hasonlóan nagy volt, de sárga falai és hatalmas ablakai voltak. Az asztalnál egy répavörös hajú fiú ült és éppen egy tál spagettit evett.
- Hé, Stefan! - szólt neki Nate.
- Nate! Megjöttetek! Szia, April! Anne! Mi újság? - kérdezte Stefan. Szinte teljesen ugyanúgy nézett ki, mint Nate, talán csak kicsit alacsonyabb volt és vörös hajú.
- Hol vannak anyáék? - kérdezte Nate.
- Lent a training szobában. Miért...? - a fiú még be sem fejezte a kérdést Nate már a lefelé vezető lépcsőn futott, mi pedig a sarkában.
A training szoba hatalmas ajtaja előtt meg sem állt, rögtön berontott.
Először nem vettem észre Clary-éket, miután azonban alaposabban szemügyre vettem a szobát megtaláltam őket. Jace-t Clary a falhoz szorította, kését pedig a feje mellé szúrta. A levegő csak úgy perzselt köztük. Elmosolyodtam. Nagyon romantikusnak találtam, hogy még ennyi év után is mennyire szeretik egymást.
- Anya! - szakította félbe Nate a pillanatot. Clary, mint akit fellocsoltak tért magához és fordult felénk.
- Jonathan! Mi a baj? April, Anne?! Ti meg mit...? Mi történt? - kérdezte Clary egyre növekvő aggodalommal.
- A parkban voltunk. Nem figyeltünk oda és... ellopta valaki Alice-t. - mondtam akadozó hanggal és szememben megint könnyek gyűltek.
- Ennyi? - kérdezte Jace.
- Ennyi?! - kérdezett vissza Anne hitetlenkedve. - ELLOPTA VALAKI A KISHÚGUNKAT!
Clary szárazan felnevetett.
- Jace-szel már keveredtünk nagyobb balhéba is. - mondta. - Ide csak egy egyszerű rúna kell, meg valami, ami Alice-szé.
Anne kihúzott a zsebéből egy cumit.
- Ez az övé. - mondta.
- Fent van az irónom. Felmegyünk, megtudjuk, hol van a kis Alice és kiszabadítjuk. Ne aggódjatok! Minden rendben lesz!
Fent a könyvtárszobában Clary rajzolt egy furcsa rúnát
magára és már tudta is, hol van Alice. Nem értettem, hogy működött ez az
egész rúnás, irónos mizéria, de ebben a pillanatban nem is érdekelt.
Figyelmemet túlságosan lekötötte a félelem.
- Azt hiszem, Horvátországban van. Egy barlangban. Egy hatalmas, sötét barlangban. - mondta Clary és felénk fordult. - Egy egyszerű rúna és egy portállal már ott is vagyunk! Nyugodj meg, April! - mondta és gyengéden megérintette a vállamat.
- Egy barlang? - kérdezett vissza Jace - Király! Barlangászni jó!
Anne szemét forgatva követte Clary-t az egyik falhoz. Clary felrajzolt egy rúnát a falra, ahol megnyílt egy portál.
- Mehetünk? - kérdezte Jace.
- Csak még egy pillanat. - mondta Nate és a hátam mögé lépett. Előhúzott zsebéből egy kést és felhasította pólóm hátát.
Meglepődve akartam felé fordulni, de megállított és óvatosan kiszedte összehajtogatott fekete szárnyaimat a pólóból.
- Így talán biztonságosabb. És kényelmesebb is. - mondta mosolyogva és megfogta a kezemet.
- Adjátok a kezeteket! - mondta Clary és összeálltunk, mint egy lánc.
- Háromra! Egy, kettő, három! - kiáltotta Jace és beléptünk a portálba.
Szédülést éreztem és a másik pillanatban leestem valahol. Kinyitottam a szememet, de semmit sem láttam. A pánik rögtön hatalmába kerített. Szívverésem felgyorsult és gyorsabban kezdtem lélegezni. Elájultam volna, ha valaki nem ölel át hírtelen. Erős karok, ismerős illat. Nate.
- Nyugi! Senki sem lát semmit. Hol van az az átkozott boszorkányfény? - kérdezte már csak úgy magától és előhalászott a zsebéből egy kéken világító követ. Rögtön megláttam az arcát és szívverésem megnyugodott.
A barlangban egyre több fény villant fel. Egy Anne-nél, egy Clary-nél, egy pedig Jace-nél.
- Erre! - mondta Clary és elindult a barlang gyomrába.
Teljes csöndben mentünk végig a folyosón. Az árnyvadászok a hangtalanság rúna miatt, én pedig pár centivel a föld fölött repültem.
Ekkor valami zaj hallatszott. Mintha valaki sírna vagy nyöszörögne. Alice volt az. Mérget vettem volna rá. Nate - aki továbbra sem eresztette el a kezemet - megérezhette a felismerésemet, mert megszorította a kezemet és ujját a szájára szorította. Igaza volt. Csendben kellett maradnom. De olyan nehéz volt!
A sírás egyre hangosabb lett és most már szag is társult hozzá. A démonok jellegzetes bűze: rothadás, halál, félelem.
Clary és Jace szinte teljesen egyszerre vették elő kardjaikat. Nate is előkapott egyet, bár egy pár pillanatnyi késéssel.
Mindhárman suttogtak valamit, mire a pengék felizzottak és ahogy ez megtörtént - szinte futva - indultak el a folyosó végére. Én mögöttük szálltam. Végre elértünk a folyosó végére és megpillantottam a babakocsit, benne a pici, piros fejű Alice-szel.
Nem bírtam magammal tovább. Kielőztem Nate-et és a többieket s kishúgomhoz szaladtam. Rögtön az ölembe kaptam és ringatni kezdtem, mire lassan abbahagyta a bömbölést. Nyugalma lassan kezdett átszállni rám is, de nem tarthatott sokáig. Ekkor az árnyékból hatalmas, krokodil szerű, vörös lények csúsztak felém. Nate nem habozott. Rögtön kiugrott a fal mögül és levágta az első démon fejét a szeráfpengével. A lény felsikoltott, majd eltűnt, a többi pedig, mintha egyre mérgesebb lett volna. Clary, Jace, sőt még Anne is előjöttek és elkezdték lekaszabolni a démonokat, de azok rengetegen voltak. Olyan volt, mintha egyre többen lennének.
- Valamit ki kell találnunk! Innen nem jutunk ki különben. - mondta Clary.
- Hé, legyen egy kis önbizalmad! - kiabálta vissza Jace.
- April! Csinálj egy portált! Boszorkánymester vagy, képes vagy rá! - kiabálta Anne is, miközben beleszúrta a pengét az egyik démonba.
- Még sosem csináltam. Fogalmam sincs, hogy kell! - mondtam kétségbeesetten.
- Csak gondolj rá nagyon erősen! Koncentrálj! - mondta Jace.
Behunytam a szememet és elképzeltem, ahogy megalkotok egy portált. Elképzeltem, ahogy nekem is, mint apának, kis, kék szikrák jönnek elő az ujjaimból és a kék portál a falon terem. A szavak a számból magától bugyogtak ki, halk mormolásként és mikor kinyitottam a szemem a portál tényleg ott volt a falon, de nem kék volt, mint apáé. Csillogó fekete volt, mint a szárnyam.
- Sikerült! - kiáltottam fel hitetlenkedve.
Clary felém nézett és elmosolyodott.
- Megmondtam. - mondta halkan. - Anne! Te mész először! Vidd a babát is!
Anne futva tette meg felém a lépéseket, kikapta a kezemből Alice-t és már a portálba is ugrott.
- Most te jössz, Jace! Aztán pedig te, Jonathan. Neked kell uoljára jönnöd, April, hogy bezárd a portált! - utasított minket Clary.
Jace még levágta kapásból három démon fejét, majd azt kurjantotta:
- Astala-vista, démonok! - és belevetette magát a portálba.
- Jonathan! - szólt Clary Nate-nek. Nate-re néztem és ekkor láttam meg, hogy Clary nem szólt, hanem kétségbeesetten kiáltott.
Nate-et nem egy, nem kettő, hanem rögtön három démon szorította a falhoz. Ruháját egyes helyeken kiégette a démonok vére, az alatta lévő sebből vér szivárgott, szőke tincsei összetapadtak az izzadságtól. Épp lecsapni készült az egyik démon. Ereimben megfagyott a vér, végtagjaim lezsibbadtak, szívverésem megállt egy pillanatra, de egyik sem akadályozott meg, hogy villám gyorsan oda repüljek, felkapjam Nate-et és elrepítsem egészen a portál elé.
- Gondolj a házatokra! - suttogtam a fülébe - mert pusztán ennyire tellett tőlem, a szívrohamom után -, majd belelöktem a portálba.
Ezalatt Clary is megjelent mellettem, aki gyakorlatilag egyedül harcolt a hordányi démonnal. Nem is értettem, hogy bírhatja. Megfogtam a kezét és egyszerre ugrottunk bele a fekete portálba. Miközben ugrottam egyszerre gondoltam Nate házára és arra, hpgy bezárom magam mögött a portált.
Mikor keményen landoltam a könyvtárszoba parkettáján, démonok nélkül, tudtam, hogy sikerrel jártam.
Lassan felültem és körülnéztem. Mindenki megúszta kisebb sérülésekkel. Nate már rajzolta magára a rúnákat, Jace-szel egyetemben. Anne Alice-t ringatta, Clary pedig....
Clary szorosan átölelt.
- Megmentetted... Köszönöm. - suttogta a fülembe.
- Szívesebben tettem, mint gondolnád. - mondtam félig nevetve.
- Azt hiszem, Horvátországban van. Egy barlangban. Egy hatalmas, sötét barlangban. - mondta Clary és felénk fordult. - Egy egyszerű rúna és egy portállal már ott is vagyunk! Nyugodj meg, April! - mondta és gyengéden megérintette a vállamat.
- Egy barlang? - kérdezett vissza Jace - Király! Barlangászni jó!
Anne szemét forgatva követte Clary-t az egyik falhoz. Clary felrajzolt egy rúnát a falra, ahol megnyílt egy portál.
- Mehetünk? - kérdezte Jace.
- Csak még egy pillanat. - mondta Nate és a hátam mögé lépett. Előhúzott zsebéből egy kést és felhasította pólóm hátát.
Meglepődve akartam felé fordulni, de megállított és óvatosan kiszedte összehajtogatott fekete szárnyaimat a pólóból.
- Így talán biztonságosabb. És kényelmesebb is. - mondta mosolyogva és megfogta a kezemet.
- Adjátok a kezeteket! - mondta Clary és összeálltunk, mint egy lánc.
- Háromra! Egy, kettő, három! - kiáltotta Jace és beléptünk a portálba.
Szédülést éreztem és a másik pillanatban leestem valahol. Kinyitottam a szememet, de semmit sem láttam. A pánik rögtön hatalmába kerített. Szívverésem felgyorsult és gyorsabban kezdtem lélegezni. Elájultam volna, ha valaki nem ölel át hírtelen. Erős karok, ismerős illat. Nate.
- Nyugi! Senki sem lát semmit. Hol van az az átkozott boszorkányfény? - kérdezte már csak úgy magától és előhalászott a zsebéből egy kéken világító követ. Rögtön megláttam az arcát és szívverésem megnyugodott.
A barlangban egyre több fény villant fel. Egy Anne-nél, egy Clary-nél, egy pedig Jace-nél.
- Erre! - mondta Clary és elindult a barlang gyomrába.
Teljes csöndben mentünk végig a folyosón. Az árnyvadászok a hangtalanság rúna miatt, én pedig pár centivel a föld fölött repültem.
Ekkor valami zaj hallatszott. Mintha valaki sírna vagy nyöszörögne. Alice volt az. Mérget vettem volna rá. Nate - aki továbbra sem eresztette el a kezemet - megérezhette a felismerésemet, mert megszorította a kezemet és ujját a szájára szorította. Igaza volt. Csendben kellett maradnom. De olyan nehéz volt!
A sírás egyre hangosabb lett és most már szag is társult hozzá. A démonok jellegzetes bűze: rothadás, halál, félelem.
Clary és Jace szinte teljesen egyszerre vették elő kardjaikat. Nate is előkapott egyet, bár egy pár pillanatnyi késéssel.
Mindhárman suttogtak valamit, mire a pengék felizzottak és ahogy ez megtörtént - szinte futva - indultak el a folyosó végére. Én mögöttük szálltam. Végre elértünk a folyosó végére és megpillantottam a babakocsit, benne a pici, piros fejű Alice-szel.
Nem bírtam magammal tovább. Kielőztem Nate-et és a többieket s kishúgomhoz szaladtam. Rögtön az ölembe kaptam és ringatni kezdtem, mire lassan abbahagyta a bömbölést. Nyugalma lassan kezdett átszállni rám is, de nem tarthatott sokáig. Ekkor az árnyékból hatalmas, krokodil szerű, vörös lények csúsztak felém. Nate nem habozott. Rögtön kiugrott a fal mögül és levágta az első démon fejét a szeráfpengével. A lény felsikoltott, majd eltűnt, a többi pedig, mintha egyre mérgesebb lett volna. Clary, Jace, sőt még Anne is előjöttek és elkezdték lekaszabolni a démonokat, de azok rengetegen voltak. Olyan volt, mintha egyre többen lennének.
- Valamit ki kell találnunk! Innen nem jutunk ki különben. - mondta Clary.
- Hé, legyen egy kis önbizalmad! - kiabálta vissza Jace.
- April! Csinálj egy portált! Boszorkánymester vagy, képes vagy rá! - kiabálta Anne is, miközben beleszúrta a pengét az egyik démonba.
- Még sosem csináltam. Fogalmam sincs, hogy kell! - mondtam kétségbeesetten.
- Csak gondolj rá nagyon erősen! Koncentrálj! - mondta Jace.
Behunytam a szememet és elképzeltem, ahogy megalkotok egy portált. Elképzeltem, ahogy nekem is, mint apának, kis, kék szikrák jönnek elő az ujjaimból és a kék portál a falon terem. A szavak a számból magától bugyogtak ki, halk mormolásként és mikor kinyitottam a szemem a portál tényleg ott volt a falon, de nem kék volt, mint apáé. Csillogó fekete volt, mint a szárnyam.
- Sikerült! - kiáltottam fel hitetlenkedve.
Clary felém nézett és elmosolyodott.
- Megmondtam. - mondta halkan. - Anne! Te mész először! Vidd a babát is!
Anne futva tette meg felém a lépéseket, kikapta a kezemből Alice-t és már a portálba is ugrott.
- Most te jössz, Jace! Aztán pedig te, Jonathan. Neked kell uoljára jönnöd, April, hogy bezárd a portált! - utasított minket Clary.
Jace még levágta kapásból három démon fejét, majd azt kurjantotta:
- Astala-vista, démonok! - és belevetette magát a portálba.
- Jonathan! - szólt Clary Nate-nek. Nate-re néztem és ekkor láttam meg, hogy Clary nem szólt, hanem kétségbeesetten kiáltott.
Nate-et nem egy, nem kettő, hanem rögtön három démon szorította a falhoz. Ruháját egyes helyeken kiégette a démonok vére, az alatta lévő sebből vér szivárgott, szőke tincsei összetapadtak az izzadságtól. Épp lecsapni készült az egyik démon. Ereimben megfagyott a vér, végtagjaim lezsibbadtak, szívverésem megállt egy pillanatra, de egyik sem akadályozott meg, hogy villám gyorsan oda repüljek, felkapjam Nate-et és elrepítsem egészen a portál elé.
- Gondolj a házatokra! - suttogtam a fülébe - mert pusztán ennyire tellett tőlem, a szívrohamom után -, majd belelöktem a portálba.
Ezalatt Clary is megjelent mellettem, aki gyakorlatilag egyedül harcolt a hordányi démonnal. Nem is értettem, hogy bírhatja. Megfogtam a kezét és egyszerre ugrottunk bele a fekete portálba. Miközben ugrottam egyszerre gondoltam Nate házára és arra, hpgy bezárom magam mögött a portált.
Mikor keményen landoltam a könyvtárszoba parkettáján, démonok nélkül, tudtam, hogy sikerrel jártam.
Lassan felültem és körülnéztem. Mindenki megúszta kisebb sérülésekkel. Nate már rajzolta magára a rúnákat, Jace-szel egyetemben. Anne Alice-t ringatta, Clary pedig....
Clary szorosan átölelt.
- Megmentetted... Köszönöm. - suttogta a fülembe.
- Szívesebben tettem, mint gondolnád. - mondtam félig nevetve.
Miután mindenki leápolta sebeit a nappaliban gyűltünk össze.
Én az egyik fotelben ültem, egész pontosan Nate ölében, Anne - most már egyedül, mert Alice aludt - a kanapén ült, mellette pedig Clary, Jace ölében foglalt helyet.
- De ez a rakás undorító dög miért lopta el Alice-t? - kérdezte Anne.
- Bosszúból. Ezek voltak annak a démonnak a gyerekei, akit Alec-kel pár éve megöltünk. Azt hittem, mindet megöltük, de láthatólag tévedtem egy kicsit. - mondta Jace.
- Csak egy nagyon nagyon aprócskát! - mondta Clary gúnyosan.
Halkan felnevettem.
- A lényeg, hogy most már minden rendben, csak apáék meg ne tudják, mert akkor... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert ekkor egy nagyon ismerős hang szólalt meg az előszobából.
- Hogy mit ne tudjunk meg? - kérdezte apa és belépett, majd macskaszemeit rám szegezte.
- Igen, mi történt? - lépett be apu is.
Jace felállt, oda ment apuhoz és átkarolta.
- Azt, drága parabataim, hogy milyen jó barlangászni! - mondta vigyorogva.
Én az egyik fotelben ültem, egész pontosan Nate ölében, Anne - most már egyedül, mert Alice aludt - a kanapén ült, mellette pedig Clary, Jace ölében foglalt helyet.
- De ez a rakás undorító dög miért lopta el Alice-t? - kérdezte Anne.
- Bosszúból. Ezek voltak annak a démonnak a gyerekei, akit Alec-kel pár éve megöltünk. Azt hittem, mindet megöltük, de láthatólag tévedtem egy kicsit. - mondta Jace.
- Csak egy nagyon nagyon aprócskát! - mondta Clary gúnyosan.
Halkan felnevettem.
- A lényeg, hogy most már minden rendben, csak apáék meg ne tudják, mert akkor... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert ekkor egy nagyon ismerős hang szólalt meg az előszobából.
- Hogy mit ne tudjunk meg? - kérdezte apa és belépett, majd macskaszemeit rám szegezte.
- Igen, mi történt? - lépett be apu is.
Jace felállt, oda ment apuhoz és átkarolta.
- Azt, drága parabataim, hogy milyen jó barlangászni! - mondta vigyorogva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése