Sziasztok!
És akkor az én kis rövid szösszenetem.
Hasadó zsákok
– A húgod. A húgod. A húgod – mondogatta magában Jace, és újabb szaltót hajtott végre tökéletesen a levegőben.
Fogalma sem volt, mióta lehet ott. Valószínűleg órák óta edzett már, legalábbis erre következtetett fájó izmaiból. De a fájdalom jó volt, legalább valamennyire elterelte a figyelmét.
Kinek akar hazudni? Egyáltalán nem terelte el a figyelmét.
Jace ezúttal a szeráfpengével végighasított egy zsákot, aztán villámgyors mozdulattal hátrafordult, hogy ugyanezt tehesse még hárommal.
Ha figyelemelterelésre nem is, arra jó volt az edzés, hogy a dühét csillapítsa. Legszívesebben egész démonhordákat mészárolt volna le, de erre nem volt lehetőségese, így maradtak a zsákok.
Mérhetetlenül dühös volt. Gyűlölte a sorsát, amiért ezt át kell élnie. A végzet a képébe röhög. Clary a legkegyetlenebb tréfa volt, amit el tudott képzelni.
Clary. A húga.
De nem tudott rá így gondolni. Képtelen volt. Ha arra gondolt, hogy Clary ott áll előtte, csak a csillogó zöld szemét látta, az apró szeplőket, és az ajkát érezte a magáén. Ha eszébe jutott, hogy soha többé nem csókolhatja meg...
Újabb zsákok estek a szeráfpengéjének áldozatul.
Omnia vincit amor et nos cedamus amori.*
– Hülyeség – horkantott Jace, és újabb zsákokat ejtett áldozatul.
* Mindent legyőz a szerelem, és nekünk engednünk kell neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése