12 nap karácsony 2. nap - Magnus és Alec

Sziasztok!

Na, ha megkésve is, de az én szösszöm is megérkezett. Jelentem, City of Lost Souls spoiler! Kemény spoiler, szóval ha még nem olvastátok, akkor nem érdemes nekiállni.

Üres

Magnus brooklyni lakása padlóján feküdt, és a mennyezetet bámulta. Gyakran csinálta ezt, amikor gondolkozni akart. Annyi mindent látott életében, emberek és színek és épületek kavalkádját, hogy néha jó volt csak az egyszerű, üres falat nézni. Olykor azt kívánta, bár az ő agya is olyan üres lehetne, mint a mennyezet. De az ő elméjét több száz évnyi tudás, tapasztalat és emlék töltötte meg.

És néha úgy érezte, hogy bizonyos emlékektől inkább szabadulna. Mert azok nem csak az agyát, hanem a szívét is megtöltötték, és amikor túl kívántak csordulni, az is a szívét szorította össze, ami sokkal fájdalmasabb volt, mint a gondolatok áradása.

Megfogadta, sok évvel ezelőtt megfogadta, hogy nem hagyja még egyszer. Nem hagyja, hogy egy Árnyvadász megint elcsavarja a fejét. Aztán amikor először meglátta a buliban, tudta, hogy veszélyben van. De megint nem bírt ellenállni a csábításnak. És megint ugyanúgy végezte.

Mennyivel egyszerűbb lenne minden halandóként! Nem aggódni, hogy meghal mindenki, akit szeret. Nem érezni a terhet, amit a rengeteg emlék jelent. Egyszerűen csak élni, még ha csak pillanatokat is, de felszabadultan.

Megint csörgött a telefon. Már nem is számolta, hányadszor. És oda sem kellett néznie, hogy tudja, ki az. Alexander.

Nem vette fel, aztán nem sokkal később elhallgatott. Magnus már nem volt képes a plafont bámulni. Mert őt látta maga előtt az üres felületen is.

Oldalra fordította a fejét, de ez sem segített. Habár megvolt minden bútor, a lakás mégis kihaltnak tűnt. Nem volt ott ő sem, és a holmijai sem. Valószerűtlenül üres volt az otthona is, ami egykor csak az övé volt.

Alec egyetlen dolgot hagyott hátra, amit Magnus most is a kezében szorongatott. Ujjai közül halvány sugarak szöktek elő: rózsaszín, zöld és kék boszorkányfény. Utóbbi nem olyan kék volt, mint Alexander szeme, olyan kék semmi sem lehetett, mégis az jutott róla eszébe.

Újabb csengés szakította meg a némaságot, de ez most más hang volt. Nem telefonált, üzenetet küldött.

Magnus nem bírta tovább. Egyetlen intéssel elhallgattatta a telefont, aztán felkapta a menekülni készülő Miau Ce-Tungot.

– Sétálni megyünk – mondta.

És magában még hozzátette: Vagyis inkább menekülünk. Menekülünk a múlt elől.