Sziasztok!
Kisebb technikai zűr miatt nem került fel tegnap Fummie írása. Ezért mindenkitől, legfőképp Fummie-tól elnézést kérek. Nem kaptam meg az emailt, vagy ha megkaptam, elkutyultam valahová a postafiókomba. Nagyon sajnálom!
De most pótolnám, ami elmaradt, tehát akkor következzék Fummie írásai a Simon/Izzy napon. :)
Várni
Kényelmes tempóban sétált a New York-i éjszakában, nem
sietett, ráért még, volt ideje a találkozóig, és nem is félt, bármelyik
kispályás rablót simán legyőzte volna, ha megtámadják, de eddig még nem
találkozott eggyel sem. Valahogy az emberek ösztönösen óvatosak voltak vele.
Mielőtt befordult volna a sarkon, már tudta, hogy a lány ott van, ő pedig
elkésett. Megint. Érezte parfümjének édes, mámorító illatát, amit a lágy szellő
felé fújt, hallotta szívdobogását – ezer közül is felismerte volna –, ahogy
türelmetlenül kopog a cipőjével, a bosszús sóhaját.
Próbálta kicsit rendbe szedni magát, hogy ne nézzen ki ilyen
hanyagul, lesimította a haját, betűrte a pólóját, de tudta, hiába, neki itt
nemsokára vége van. Nem számít, hogy halhatatlan, Isabelle ki fogja nyírni.
Amint a lány meglátta a közeledő fiút, olyan képet vágott, mintha egyenesen a
szemével akarná felnyársalni őt.
- Simon Lewis! – kiabált rá, mire az említett behúzott
nyakkal tette meg az utolsó lépéseket. – Tudom, hogy a te időd végtelen, de az
enyém nem, én egyszer meghalok, és nem szeretném a legszebb éveimet arra
pazarolni, hogy rád várok, mikor annyi minden mást is csinálhatnék helyette –
szidta a fiút, és közben elkezdett fel-alá járkálni előtte.
- Nagyon sajnálom, Isabelle, ígérem, többé nem fordul elő –
szabadkozott Simon.
- Persze, ezt minden egyes alkalommal elmondod, de már
számon tartani se tudom, hányszor hallottam ezt tőled…
- Ezzel együtt pontosan ötvenhétszer – vágott közbe a fiú,
de ahogy kicsúszott a száján, egyből meg is bánta, hogy beleszólt, a lány olyan
pillantást küldött felé, hogy szobrokat megszégyenítően állt meg mozdulat
közben.
- Látod, ahelyett, hogy ezt számolgatnád, inkább ne késs el!
Különben is, most épp mi volt fontosabb, mint én? Bénák Bandája próba? Az
ellenséges macskád magadhoz szeretgetése? Netán virágokat szedtél a réten?
- Majom Segg! – válaszolt durcásan Simon.
- MICSODA? – kelt ki magából Isabelle olyan hangon, amit
három háztömbnyire is hallottak.
- A bandánk neve most Majom Segg, de ezt már elmondtam a
múltkor is, igazán tudhatnád. Egyébként nem, most D&D-ztünk a többiekkel. –
A lány akkor se nézhetett volna értetlenebbül, ha kínai beszédet hallott volna.
– Dungeons and Dragons – magyarázta a fiú.
- Szóval a kocka hülyeséged meg a haverjaid miatt hagytál
figyelmen kívül – állapította meg Isabelle, aztán maga előtt összefonta a
karját.
- Nem hülyeség, ez is hozzám tartozik, mint az, hogy napi
kétszer vért iszom. Esküszöm, hogy nem direkt késem, egyszerűen csak sosem
érzékelem az időt. Ez nem ellened irányul, hidd el – fogta könyörgőre, nem
akart a lánnyal vitázni, az utóbbi hetekben minden egyes randijuk előtt
eljátszották ezt, és már nem csak ő unta, de látta, hogy a másik is.
- Nem, Simon, beleuntam a várakozásba, egyszerűen elegem van
ebből. A vámpírságod semmin nem változtatott, ugyanolyan gyerek vagy, mint
előtte. Nem akarok többé arra várni, hogy felnőj. Hívj fel, ha befejezted a
pubertást – csalódottan hajtotta le fejét, hangja a már nem volt dühös, sokkal
inkább szomorú és fáradt.
- Ne csináld ezt, Izzy, kérlek! – könyörgött a fiú,
hasztalanul. Isabelle rá sem nézve fordult meg, és indult el az utcán. Nem
akarta, hogy Simon sírni lássa, ő erős volt, démonokat ölt, sosem sírt, azonban
a vámpír hallotta az arcán lecsorgó könnyeket, érezte a semmi mással össze nem
téveszthető sós cseppek illatát, és tudta, már semmit nem tehet, hogy
kiengesztelje a lányt. Ma már nem.
Vámpír vagyok, gondolta
szomorúan, én már sosem fogok felnőni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése