12 nap karácsony 7. nap - Víz vagy kék szín

Sziasztok!

És akkor végül az enyém. 

Álom

Évek óta nem álmodott. Nem beszélt róla senkinek, mert senkinek semmi köze nem volt hozzá. És mert félt. Ő, a nagy boszorkánymester. Ha volt valami, amit igazán utált a halhatatlanságban, az a közöny.

Hosszú élete volt, és már több ezer halhatatlant látott, akik egyszerűen elvesztették az érzés képességét. Már mindent láttak, már mindent kipróbáltak, minden megízleltek... Először csak a boldogságot vesztették el. Aztán a vidámság is elmúlt, nem nevettek, még egy halvány mosolyra sem húzták a szájukat. Aztán már sírni sem tudtak, mert mi értelme lett volna keseregni? Elunták magukat, rájuk telepedett a mindennél undorítóbb és félelmetesebb közöny. Tengették a napjaikat, de nem éltek. Már nem voltak érzéseik.

Magnus küzdött. Kipróbált mindent, amit lehetett. Bulizott, ivott, utazgatott, öltözködött, falta az életet. Mások csak nevettek rajta, komolytalannak tartották. Talán csak néhányan voltak, akik sejtették, hogy mindezt azért teszi, hogy védje magát. Hogy megőrizze az érzés képességét.

De ennek ellenére néha úgy érezte, szélmalomharcot vív. Már előfordult, hogy nem nevetett egy viccen, amit régen imádott volna. Volt már tanúja gyilkosságnak, amit teljes közönnyel nézett végig. De a legrosszabb az volt, amikor rájött, egyre ritkábban álmodik. Ez volt az egyik tünet, és minden éjszaka rettegett, amikor lefeküdt, mert attól félt, megint álomtalan álomba merül.

A legutóbbi álma négy éve volt.

De ma reggel, amikor felébredt, még a két világ határán, álom és ébrenlét között tudta: álmodott. Igazából. Évek óta először.

Kékről. Gyönyörű kékről. Minden kék volt: kék volt a víz, amiben a testét megmártotta, kék volt a selyem, amibe burkolózott, kék volt az ég, ahol szárnyalt. És kék volt... Kék volt a szempár, ami hívogatta.

A legkékebb szempár, amit több, mint száz éve látott.

- Hogy is hívták? - gondolkozott.

Alexander.