És érkezik a napi Fummie adag is. :)
Eső
Napok óta ette a szívét a bánat, hiába próbált tőle
megszabadulni, tehetetlen volt. Újra felkerekedett, sétálni indult, mint mindig
ilyenkor, a friss levegő és a mozgás kitisztította a fejét. Céltalanul járta a
várost, gondolatai kicsit sem azzal törődtek, merre megy éppen, a lába úgyis
tudta önmagától, hol van a kedvenc helye, ahol végre egyedül lehet. Az eső
közben eleredt, ő pedig egy cseppet sem bánta ezt. Szerette az esőt, a cseppek
halk koppanását hallgatni, bőrig ázni, és közben nem gondolni semmire. Most is
jól jött, pont illett a hangulatához.
Két magas épület közt befordult egy sötét sikátorba. Minden
normális ember igyekezett volna minél gyorsabban elhagyni a helyszínt, de nem
ő. Tudta, hogy itt nem eshet baja, hiszen évek óta senkit sem látott a
környéken, akárhányszor jött is erre. A bal oldali épület oldalán tűzlépcső
vezetett végig egészen a tetőig, ezen mászott fel. A magas ház tetejéről
belátta az egész várost. Az otthonát, amit imádott, a fényeket, amelyek úgy
ragyogtak, mint milliónyi szentjánosbogár, a hangokat, a soha el nem múló
nyüzsgést. A csillagokat ugyan nem lehetett látni a nagy fényszennyezés miatt,
de nem bánkódott emiatt, a felhők most úgyis eltakarják őket.
Leült a tető szélén végigfutó párkányra, kicsit sem félt a
magasságtól, olyan érzése volt, mintha a szél bármikor felkaphatná, ő pedig
repülhetne a hátán, míg meg nem unja. Az egyenetlen beton apró mélyedéseiben megállt
az eső, belenyúlt a piciny tócsába, és arra gondolt, milyen jó lenne most úszni
egyet. Az eső úgy zuhogott, félő volt, hogy nem kell tó közelbe kerülnie, hogy
olyan vizes legyen, mintha most jött volna ki belőle. Az éjjel feketévé
változtatott mindent, de tudta, milyen színű lenne a víz, ha keresztülsütne
rajta a nap. Fényes, ragyogó kék, pont, mint az Ő szeme.
Itt pedig újra eljutott a kezdeti gondolathoz, amit az eső
szerencsésen kimosott az agyából. Nem akart Rá
gondolni, mert fájt. Fájt az elvesztése, az a sok befektetett energia, amit
rászánt, és még csak meg sem köszönte. Kiadta neki a lelkét, átadta az egész
szívét, hogy végül apró darabokban kapja vissza. Aztán csak elsétált, nem is
törődve, milyen romokat hagyott maga mögött.
Nem akart nem Rá
gondolni, mert félt. Félt, hogy elveszti az emlékét, eltűnik, és nem marad a
helyén semmi, csak a végtelen üresség.
Lassan kezdte önmagát is elveszíteni, de Őt nem akarta. Nem akarta, hogy ez
legyen a vége, bánta, hogy nem másképp cselekedett. Újra átrágta magát a régi „Mi lett volna ha…?” kérdéseken,
hasztalanul, mert válaszokat nem kapott most sem.
Azt mondják, a szerelem a legcsodálatosabb érzés a világon.
Lehet, de ölni is tud.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése