És akkor végül az én szösszenetem.
Összekötve
A fehér falak most valahogy másnak
tűntek. Jocelyn sokszor járt már a Szövetség Termében, de
ezúttal hevesebben dobogott a szíve. Még soha nem volt olyan
boldog, mint abban a pillanatban. Lehet, hogy még csak tizennyolc
éves, de máris megtalálta, akit szeret. És férjhez megy!
Még egyszer végigsimította földig
érő selyem ruháját. Az arany szín és a selyem kissé túl
kihívónak tűnt Jocelyn számára együtt, de meggyőzték róla,
hogy tökéletes. Ő pedig azt akarta, hogy az legyen. Valentine a
legszebb férfi a világon, és ő méltó akart lenni hozzá.
Valaki megérintette a vállát, és
Jocelyn rögtön tudta, hogy ki az.
– Lucian – mosolygott, aztán
megfordult.
– Mindjárt itt lesz – bólintott a
férfi, és megölelte. Jocelyn örült neki, hogy Lucian ott van
vele abban a pillanatban. Olyan volt, mint a biztos pont a
hihetetlenben. Mert még mindig hihetetlen volt, hogy Valentine őt
választotta.
Lucian viszont mindig valóságos volt.
A legjobb barátja és Valentine parabataija. Egy család lesznek, ők
hárman. Hárman a világ ellen, bármi jön is.
Aztán sorra szállingózni kezdtek az
emberek. Az ő szülei, Valentine szülei, a Kör tagjai.
Aztán megjelent ő is. Hófehér
öltönyt viselt, és tényleg úgy nézett ki, mintha fény
sugározna belőle. Amikor a Szövetség termének üvegtetején
keresztül egy napsugár a férfira vetült, szinte angyalnak
látszott. Szélesen mosolygott, elbűvölő volt, mint mindig. Laza
léptekkel indult el Jocelyn felé, aztán amikor odaért, megfogta
mindkét kezét.
Lucian hátrébb húzódott, aztán
szép lassan a tömeg köréjük gyűlt. Szabályos kört formáztak
körülöttük. Mindenki néma csendben volt. A házasság szent
dolog. Az egyik legkomolyabb szertartás, amire egy Árnyvadász
vállalkozhat, ennek megfelelően is kezelték.
Valentine ezt a szertartást is olyan
természetességgel és határozottsággal kezelte, mint minden mást
az életben. Ez volt az egyik dolog, amit Jocelyn úgy szeretett
benne.
Elengedte Jocelyn egyik kezét, aztán
az irónjáért nyúlt. Olyan volt a kezében, mintha csak egy ecset
lenne, gyengéden tartotta az ujjai között. Szinte hihetetlen volt,
hogy ezek a kezek egyik pillanatban olyan vadsággal forgatják a
kardot, a következőben pedig képesek ilyen finom érintésekre. De
Valentine ilyen volt.
Tett egy apró lépést a lány felé,
már egészen közel volt hozzá, szinte egymáshoz értek. Aztán
lágyan megérintette a nyakát, végigsimított rajta, majd lejjebb
csúsztatta a kezét, hogy félrehúzza Jocelyn ruháját.
Jocelyn szíve hatalmasokat dobbant,
úgy verdesett, mint egy kismadár. Mintha tudta volna, hogy a rúnát
neki szánják, közvetlenül a szívének, ami mostantól a férjéért
dobog.
Valentine hozzáérintette a bőréhez
irónja végét, és már rajzolta is a rúnát. Jocelyn érezte,
ahogyan félkört kanyarint, majd precízen folytatta az apróbb
részekkel. Aztán amikor ezt befejezte, finoman visszatolta a ruhát
a helyére, és egy égető pillantással ajándékozta meg, mielőtt
a kezéért nyúlt volna. Most a karja következett, amellyel védeni
fogja a férjét a legkeményebb harcokban is.
Jocelyn menyasszonyi ruhájának nem
volt ujja, így azt nem kellett félrehúznia, akadály nélkül
rajzolhatta fel még egyszer a rúnát.
Aztán Valentine rúnái következtek.
Jocelyn is előhúzta a saját irónját, és meglepve tapasztalta,
hogy remeg a keze. Pedig neki soha nem remegett a keze. És nem oka
izgalomra. Ő rajzolta a legjobb rúnákat az ismerősei közül, és
ezt még gyakorolta is az esküvő előtt. A férfinak ugyan nem
merte elmondani, mert tudta, hogy kinevette volna érte.
Szinte teljes kábulatban rajzolta fel
ő is a két jelet Valentine izmos mellkasára és karjára, amíg
Lucian fogta a férfi ingét és zakóját.
Amikor mind a négy rúna elkészült,
Valentine hangja csendült a Teremben.
– Vincolati usque mortem.
– Vincolati usque mortem –
ismételte Jocelyn is a szavakat.
Összekötve a halálig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése