Teremts magyar Árnyvadászt! - Fummie alkotása

Az alvilág rocksztárja

Az idő gyönyörű volt, augusztus vége ellenére nem tikkasztó meleg, inkább az a kellemes nyár végi hőmérséklet. Amikor az ember érzi már, hogy lassan beköszönt az ősz, de az utolsó napokat azért még kiélvezi a nyár, mielőtt újabb kilenc hónapra lepihenne.

Rita épp alkalmasnak találta az időt arra, hogy sétáljon egyet a Városligetben. Arra gondolt, az elhagyatott fás részen még talán edzeni is tud, ha nincsenek sokan, vagy elsétál a tó felé, hogy megetesse a kacsákat. Szeretett egyedül lenni, elmerülni a gondolataiban. Persze nem önmagát kárhoztatta magányra, csak így alakult. A szülei elhagyták csecsemőkorában, egyszerűen csak otthagyták az Intézet lépcsőjén. Testvérekről nem tudott, ha voltak is neki, bizonyára jó életük volt. Legalább az egyik szülőjének Árnyvadásznak kellett lennie, nyilvánvalóan, hiszen ő maga is az volt, és máshonnan aligha tudhattak az Intézet létezéséről. Jó, a Budai várról már mindenki hallott, de csak az Árnyvadászok tudták, hol van az Intézet bejárata, csak ők látták az elrejtett szárnyat, a menedéküket.

Kevés korabeli gyerek volt az Intézetben, és velük sem jött ki túlzottan jól. Kénytelen volt együttműködni, ha vadászni mentek, de szabadidejében szívesebben olvasott, edzett vagy csak feküdt az ágyán a plafont bámulva. Inkább, minthogy ezekkel az idiótákkal kelljen együtt lennie. Az egyedüllétnek is megvoltak a maga előnyei.

Ahogy a sűrű fák felé vette az irányt, két alakot pillantott meg a fűben heverészni. Nem ez volt rajtuk a szokatlan, ebben az időben sokan merészkedtek ki a szabadba, nem ők voltak az egyetlen piknikező pár a környéken. Még csak az sem volt furcsa, hogy két férfi feküdt egymás mellett, habár Európa ezen részén ritkábban merték felvállalni az emberek másságukat. Az emberek itt még mindig kicsit elmaradottak voltak. Az volt a különös, hogy senki nem bámulta meg őket, egy külső szemlélőknek ott sem voltak, és Rita ekkor jött rá, miért van ez. Az egyik férfi, vagyis inkább fiú még, mint férfi Árnyvadász volt. A jelek a testén elrejtették őt a mondénok elől, a másik férfi pedig varázslattal vont maguk köré burkot. Boszorkánymester volt.

Rita megállt a rét közepén, és leplezetlenül bámulta a párost. Nemcsak hogy ismerős volt neki a boszorkánymester, de pontosan tudta, ki ő. Ez persze nem volt meglepő, a férfi többszáz (senki nem tudta pontosan mennyi) évével jó néhány kalandot tudhatott maga mögött, amit az alvilágiak örömmel terjesztettek. A pletykák pedig eljutottak az Árnyvadászokig is, még az ilyen eldugott városokba is, mint Budapest. Ritának fogalma sem volt, a történetekből mennyi igaz, de ez a férfi egy élő legenda volt, ő pedig akkor is csodálta volna őt, ha valójában csak a fele történt meg vele. Néhány percig vívódott magában, végül az Árnyvadász észrevette, hogy őket bámulja, így kénytelen volt odamenni. Ha másért nem is, legalább a bajtársak üdvözöljék egymást.

Igyekezett természetesen viselkedni, de a keze remegését, az izgalmát afelett, hogy személyesen találkozhat Magnus Bane-nel, nem tudta elrejteni. Még szerencse, hogy az Intézetben annyi nyelvet tanultak, ő pedig komolyan vette mindet, mert érdekesnek találta őket, így legalább egy akadály ki lett lőve, már csak azt kéne kitalálnia, mit mondjon.

- Sziasztok! – Na, ez viszonylag egyszerűen ment. Magnus Bane felült, hátul megtámaszkodott a tenyerén, és csak ennyit szólt a lányra nézve:

- Tudom, én egy rendkívül vonzó boszorkánymester vagyok, ő pedig egy rendkívül vonzó Árnyvadász, de mivel te is Árnyvadász vagy, gondolom, láttál már ilyet. Szóval nem kell bámulni minket. Épp nagyon elfoglaltak vagyunk, úgyhogy mehetsz is.

Az Árnyvadász elmosolyodott, ahogy a férfira pillantott, de egyéb jelent nem adott arról, hogy érdekelné a beszélgetés.

- Sajnálom, én… én nem akartalak megzavarni titeket. Csak megláttalak és… Te vagy Magnus Bane, ugye? – A lány hangja remeget, izzadt tenyerét a nadrágjába törölte.

- Ó, nem gondoltam volna, hogy itt is vannak rajongóim – vigyorgott a férfi. Rita elpirult és lesütötte a szemét. Tényleg rajongó volt, de így kimondva olyan gyerekesen hangzott, már sajnálta, hogy nem futott el, amikor még lehetősége volt rá.

- Sok történetet hallottam rólad, és…

- El ne hidd, amit mondanak – vágott a szavába Magnus. – Az emberek annyi mindent összehordanak, csodálkozom, ha van benne némi igazság is. Néha jobban tudják, hol voltam, mint én magam.

- Nem, persze – tiltakozott gyorsan a lány. – Tudom, hogy milyenek az emberek, csak… örülök, hogy találkozhattunk. Én nem is zavarok tovább, élvezzétek tovább a délutánt. Remélem, tetszik nektek Budapest – egy halvány mosoly jelent meg az ajkán, aztán már fordult is el, amikor a fiú utána szólt.

- Hé! – Ő is felült, hogy némileg kényelmesebb helyzetből beszélhessen. Végignézett a lányon, amitől ő természetesen zavarba jött, noha a fiú pillantása pusztán érdeklődő volt, nem olyan természetű, ahogy általában egy fiú megnéz egy lányt. – Úgy látom, edzeni készülsz. Kell egy társ?

- Nem, én igazán nem akarok zavarni, remekül megvagyok egyedül is, de köszönöm – rázta a fejét.

- Tényleg nem nagy teher. Amióta nyaralunk amúgy sem volt lehetőségem démonokra vadászni, szóval jól jön egy kis gyakorlás. – Már talpon is volt, hogy megmutassa, mennyire tettre kész.

- Na de Alexander! – tiltakozott Magnus felháborodottan.

- Ugyan már, nem fog sokáig tartani, addig elleszel nélkülem is. Mindjárt itt vagyok – meg sem várva párja válaszát, csókot nyomott az ajkára, és el is indult az út felé.

- Tényleg nagyon örülök, hogy találkozhattunk – köszönt el Rita a férfitől, majd az Árnyvadász után sietett. – Köszönöm, hogy edzel velem, nagyon rendes tőled – hálálkodott. – Egyébként Rita vagyok.

- Alec – vágta rá a fiú. A lánynak elkerekedett a szeme, ahogy meghallotta a nevet, meg is állt volna, ha a fiú nem olyan gyors.

- Alec Lightwood? Tényleg te vagy az? Igazak a hírek? Minden, ami Idrisben történt?

- Az attól függ, mit hallottál – vonta meg a vállát, mintha nem lenne nagy dolog mindaz, amit átélt –, de ha kíváncsi vagy, mesélhetek ezt-azt gyakorlás közben.

- Tényleg? Az nagyszerű lenne. Köszönöm! – lelkendezett a lány. – De ne arra menjünk – szólt jobbra fordulva. –, ott egy nagy tó van tele kacsákkal. Erre gyere, a fák között biztonságban leszünk.

Ahogy az árnyékos hely felé igyekeztek, Rita el sem tudta képzelni, hogy ekkora szerencséje lehet, ahogy azt sem, min mosolyog ennyire Alexander Lightwood.