igazi
árnyvadász
Tudom, hogy mondénból
emelkedtem fel árnyvadásszá, de a Klávé egyes tagjainak lenézése már túlzás.
Ittam a Végzet Kelyhéből, úgyhogy közéjük tartozom. Mondénként is jó helyzetben
voltam: a londoni Intézetben szolgáltam, úgy ahogy (anyai ágon) a családom is
tette évszázadok óta világszerte.
Kaptam kiképzést, bár csak
szakács voltam, de kétségtelenül jól jött például amikor az automatonok letámadtak.
És jó volt látni, hogy ezt nem nézték ki belőlem.
Charlotte –az Intézet
vezetője és egyben Konzul- úgy látszik erre van ítélve: a cselédei, szolgálói
felemelkednek és újat kell helyettük, vagyis helyettünk keresnie.
Sophie és én is jóban voltam
Charlotte-tal, mint mindenki, így én az Intézetben maradhattam, Sophie pedig
gyakran visszajár Gideonnal.
Charlotte az egyetlen, aki
tud a titkomról.
Arról, hogy Teleki vagyok.
Teleki Blanka húga, Teleki Brigitta, alias Bridget Daly. Akiről senki sem tud. Aki
nem is igazi Teleki, mert akiről nem is tudnak, az nem is létezik igazán. Nem
tudja senki –Charlotten kívül- hogy Teleki vagyok, így nem is lehetek igazán
az. Ráadásul írnek adtam ki magam, aminek mondjuk van alapja, mert anyai ágon
részben az vagyok. Kis részben.
Amíg az Intézetben
szakácskodtam, sokat énekeltem. Tudom, hogy mindenkit idegesített, de ettől
írebbnek tűntem, kevésbé unatkoztam, és végül is szerettem azokat a balladákat.
Együtt tudtam érezni a szereplőkkel.
-
Brigitte!
Jössz vadászni? – kiáltott rám Cecily, aki ezek szerint unatkozott.
Jó érzés, hogy rám gondolt
és így bebizonyíthatom, hogy jó Árnyvadász vagyok, akkor is, ha mondénból
emelkedtem fel.
-
Persze
– bólintok. – Csak egy pillanat, felmegyek a tőrömért.
-
Annyi
másik van rádaggatva! Induljunk már! – Cecy nagyon unatkozott. Nagyon.
-
De az
a kedvencem. Az hozott szerencsét az automatonok ellen. Meg a démonok és
törvényszegő vámpírok és vérfarkasok ellen.
-
Ah!
Hozd le….csak siess már!
Charlotte
elengedett, de napnyugta előtt vissza kell érnünk. Az már csak – néz ki az
ablakon – két-három óra.
-Oda!- kiált fel Cecily, és
egy sötét sikátorba mutat. London köztudottan démonkedvelt részén járunk, és …
- Cecy, csönd! Ott! –
suttogom.
Cecily elhallgat és
elmosolyodik. Egy ronda, sárgabőrű, rövidfarkú, hosszú ujjú démon hajol valami
fölé. Nem láttam még ilyet, de tudom, hogy ez egy Helioshk démon. Nem túl
gyakori itt. Elvileg inkább a világ másik felének vonalán élnek, Új-Zéland és a
De Long-szoros környékén. Tény, hogy bárhol élhetnének, de valamiért ott vannak
a legtöbben. Nem mintha bánnám.
A Helioshk démon felnéz és
elvicsorodik.
Nem látom mi fölé hajolt,
mert eltakarja. Aztán szó nélkül ránk veti magát. Cecy elhajít felé egy rúnás
tőrt, de a démon kikerüli, így az elszáll a sikátor másik felébe és leesik a
földre.
-
Sahaqiel!
– súgoma szeráfpengének, mire az
felragyog én pedig egyből a démon felé szúrok.
Félreugrik, de emiatt Cecy
megvágja a kindjaljával. A démon felüvölt, hátat fordít nekem, felkínálja hátát
pengémnek. Az áthatol undorító pikkelyes bőrén, s bár elvileg nem kéne
meghalnia, de felsikít és füstéé válik….
Ahogy
visszahúzom a kezem, harapásnyomot látok rajta. Egyből sötétbe borul a világ, a
démon mérge túl erős.
Felébredek, és egy Néma
Testvér hangja szólal meg fejemben: „- Bele kellett volna halnod… Árnyvadász…”
De itt vagyok. Így szóljanak
be a Klávéból
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése