CP2 spoiler!
Herondale-ek
Jem a könyvtár
ablaka előtt állva figyelte az üvegen legördülő esőcseppeket. Azt mondják, a
Néma Testvérek nem éreznek boldogságot vagy szomorúságot, mert maguk mögött
hagyták az élet ezen dolgait, és csak a tudománnyal foglalkoznak, de ő más volt
annak idején. A szervezetében keringő méreg miatt sosem kaphatott meg bizonyos
rúnákat, nehezebben tanult meg dolgokat, ezért kívülállónak érezte magát. Nem
volt Árnyvadász, de sosem lehetett teljes értékű Néma Testvér sem, most pedig
egyik sem volt. Néma Testvérként ő még mindig érzett; ugyan azt, amit az elmúlt
százharminc évben minden nap. Sóvárgást, hiányt, bánatot. Az eső csak még
jobban emlékeztette a lelkében dúló érzelmekre, Londont jutatta eszébe és a
lányt. Habár minden évben találkozott Tessával, ez nem segített abban, hogy
túllépjen rajta vagy elfelejtse az iránta érzett szerelmét. Mert még mindig
szerelmes volt, és ez az érzés nem fakult el ennyi idő alatt sem. Eszébe jutott
legjobb barátja és parabataia is. Régen nem élt már, de a lelkében lévő üresség
sosem szűnt meg, fájón lüktetett, mint egy be nem gyógyuló seb.
Furcsa volt most
újra embernek lenni, mintha mindent elfelejtett volna, és újra meg kellene
tanulnia emlékezni. Emlékezni, mi a normális, hogyan kell igazán érezni, hogyan
kell beszélni, járni, enni. Persze mindig is megvolt benne a tudás, de Néma
Testvérként máshogy viselkedett. Nem volt már Zakariás, de nem volt az a Jem
sem, aki annak idején betegesen feküdt az ágyában miközben Will óvón figyelte
minden lélegzetvételét.
Nyílt az ajtó és
a szőke hajú Árnyvadász lépett be rajta, akit Church, a macska követett
lelkesen. Jace meglátta az ablaknál álló fiút, ami hirtelen megállásra
késztette.
- Sajnálom –
mentegetőzött, ahogy a férfi felé fordult. – Azt hittem, Zakariás Testvér van itt.
- Én vagyok az –
szólalt meg Jem. Még mindig furcsa volt neki a hangjával beszélni az elméje
helyett. Jace meglepődve nézett rá, még mindig nem jött bentebb, Church azonban
átszökött a lábai között, és egyenesen egykori gazdájához rohant. Dorombolva
tekergőzött körülötte, amíg a fiú fel nem vette a karjaiba, és el nem kezdte
vakargatni a füle tövét.
- De – találta
meg újra a hangját Jace, a ritka alkalmak egyike volt, amikor nem jutott
szóhoz. -, az hogy lehet? Mi történt? – Beljebb botorkált és lerogyott az egyik
fotelba.
- Tudod, a Néma
Testvérek is Árnyvadászok voltak egykor, ahogy én is. Nagyon beteg voltam, egy
szer megmérgezett, és lassan, de biztosan haldokoltam – mesélte még mindig a
macskát simogatva. Szeme a távolba révedt, New York utcái helyett a londoni
intézeti szobáját látta maga előtt. – Volt egy pont, ahonnan már nem volt
visszaút, és csak úgy menthettem meg magam, ha Néma Testvérré válok. Épp egy
kemény harc előtt álltunk, én pedig nem hagyhattam cserben a barátaimat. Sosem
akartam Testvér lenni, de nem volt más választásom. Te pedig megszabadítottál
ettől a tehertől. Meg sem kéne lepődnöm, hogy egy Herondale, pont olyan vagy,
mint Will – mosolyodott el.
- Elnézést, de
én ezt nem értem.
- Az ősöd, Will
Herondale volt a legjobb barátom és parabataiom. Ő is megmentett egyszer, ahogy
te. Habár kinézetre csak nyomokban hasonlítasz rá, mégis olyan, mintha őt
látnám. Ugyanaz a kemény, mindenre elszánt tekintet, ugyanaz a cinikus
hozzáállás mindenhez, csakhogy leplezd a lelkedben dúló fájdalmat és
szenvedést. Pont olyan vagy, mint ő – ismételte meg korábbi mondatát, ahogy a
fiúra tekintett.
Jace tekintete
még mindig zavart volt. Fogalma sem volt róla, miről beszél Zakariás testvér,
aki ugyan már nem volt testvér, de Jace nem tudott máshogy tekinteni rá. A
férfi, vagyis inkább fiú talán csak magának beszélt, ő mégis tudni akart
mindent. – Tudja, nem lehet gyengeelméjűnek nevezni, de ezt még mindig nem értem.
Jem szélesen
elmosolyodott, a macskával a karjában leült Jace-szel szemben.
- Akkor
elmesélem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése