Színezd újra, színezd újra! - Dodo alkotása

Miután minden rendeződött és Jace a képességét saját akarata szerint tudta irányítani, Claryvel a kapcsolatuk végre kiteljesedhet. Az együtt töltött hosszú évek során Jace elegendő bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy megtehessen egy sorsdöntő lépést az életükben.

   Tavasz volt. Clary és Jace kézen fogva sétálgatott a Central Park virágba borult fái alatt. Már vagy 3 éve együtt vannak, de a fiút még mindig forróság tölti el ott ahol Clary megérintette és a szíve egyre hevesebben kezdett verni.

   Most kétszer olyan erősen dobogott, mint általában, a zsebében rejtegetett kis dobozka pedig annyira húzta az oldalát, hogy azt hitte ferdén jár.

   Leültek a Tó partján és figyelték a vizet, ami enyhén fodrozódott a könnyű szellőtől. Ahogy Jace lenézett az összekulcsolt kezükre, látta amint Clary másikja úgy tesz, mintha ecsetet szorongatna és szeretné megörökíteni ezt a csodás pillanatot.

   A fiú visszaemlékezett, hogy mennyi szenvedésen kellett végigmenniük ahhoz, hogy most itt lehessenek és nézhessék azt, ami pár évvel ezelőtt majdnem elpusztult. Minden csodás volt. Mintha minden, ami eddig létezett csupán egy függöny volt, amit akkor húztak fel amikor Claryvel találkoztak a Pandemoniumban és most, mikor legyőzték a rosszat és úgy tűnik, hogy minden olyan, mint régen, leengedték volna. Csak azok a fránya hápogó kis démonok ne tették volna tönkre ezt az idilli pillanatot. Jace megborzongott, ahogy lenézett az előttük eltotyogó kacsákra.

-          Minden oké, Jace? – kérdezte Clary kíváncsi tekintetét a fiúra emelve.

-          Persze, csak a kacsák. – grimaszolt egyet, mire a lány, csilingelő hangján felnevetett és megpuszilta barátja arcát. „Gyerünk te idióta! Itt a lehetőség ne szalaszd el!” – kiabálta egy belső hang.

   Jace elengedte a lány kezét és előhalászta a zsebéből a kicsi dobozkát. Felállt, szembefordult a lánnyal és a kezei között forgatta azt, amit az imént előszedett. Nem nézett a lány szemébe.

-          Tudod Clary, - hangja komoly volt. Elhallgatott és a megfelelő szavak után kutakodott a fejében. Többször próbálta el a beszédét tükör előtt, erre tessék, amikor használni kéne, mindent elfelejtett! – Tudod Clary, - fogott neki újra. – nagyon sokat gondolkoztam.

-          Min gondolkoztál?

-          Kettőnkről. Igazából nem kellett sokat gondolkodnom, mert tudtam mit akarok, de… De féltem, hogy te talán nem szeretnéd és eddig nem volt bátorságom megkérdezni tőled.

   Szíve elérte a maximális sebességet és attól tartott, hogy mindjárt kiszakad belőle és idehullik kettejük közé. Fél térdre ereszkedett, kinyitotta a dobozkát, amiben egy aprócska kis gyémántgyűrű lapult, és tekintetét a lányra szegezte.

Clary kikerekedett, enyhén könnyes szemekkel, bámulta a gyűrűt. Kezét a szájára tapasztotta.

-          Hozzám jönnél feleségül?

   Hat hónappal később Alicantéban, a Szövetség termét teljesen átalakították. Oszlopokról oszlopokra arany-fehér selyemszalagokat akasztottak, fehér virágokat halmoztak fel és több sornyi széket pakoltak be. Ezeket a székeket vendégek tömege töltötte fel. Ott volt mindenki akit Jace és Clary meghívott. Jocelyn, Luke, Maia, Jordan, Isabelle, Simon, Magnus, Alec, Mayrise, Robert, Aline és még sokan mások.

   Robertet kérték fel, hogy adja össze őket. Mindenféle képen azt szerették volna, ha egy családtagjuk az, aki összeköti az életüket. Először Alecet akarták megkérni, aztán meggondolták magukat, Luke-on is gondolkodtak, de mivel ő vérfarkas ezért nem szólhatott bele az árnyvadász dolgokba. Így maradt az utolsó lehetőség és megkérték Robert Lightwood-ot, aki nagyon örült a megtiszteltetésnek. Isabelle pedig elvállalta a koszorúslány szerepét.

   Robert és Jace a terem végében felállított emelvényen álltak és feszülten várták, hogy történjen végre valami. Valahol zongora csendült és a nehéz kétszárnyú faajtó kitárult. Isabell lépett be rajta, hosszú földig érő, vastag pántos lila ruhájával és kezében egy hasonló színű lila párnával, amin két irónt helyeztek el szigorúan párhuzamosan egymással. Isabelle ruhája, engedni látta hegekkel és rúnákkal teli vállát. A lány egyáltalán nem szégyellte őket, sőt büszkén viselte. Miután Isabell elfoglalta oldalt a helyét az ajtó újra kitárult.

   Clary lépett be rajta. Gyönyörű földig érő, ezüst rúnákkal díszített aranyszínű, pánt nélküli ruhát viselt, mely szabadon hagyta a szíve fölötti részt. Kezében egy csokor Idrisben virágzó aranyszínű virág. Nyakában a Morgensternek gyűrűje, ujján pedig az eljegyzésük alkalmából vett gyémántgyűrű volt. Haja vörösen izzott a sok aranytól, szemében pedig boldogság, mérhetetlen nagy boldogság csillogott.

   Jace alig bírta visszatartani a ragyogását. Eddig még nem látta a lányt a ruhájában és most egyenesen megbabonázta a látvány. Alig tudta elhinni, hogy ez a valóság.

   Clary lassú léptekkel közeledett az emelvény felé. Mikor szembekerültek egymással, Isabell elvette a lánytól a csokrot, Jace pedig megfogta mind a két kezét és rámosolygott szerelmére. Elmerültek egymás tekintetében és megszűnt körülöttük a világ. Nem hallották Robert beszédét, nem látták a tömeget, csak ketten voltak és senki más.

   A kábulatból az utolsó mondat szabadította fel őket.

-          Most vegyétek kezetekbe egy-egy irónt és rajzoljátok fel egymásra az Elkötelezettség rúnáját! – dörmögte mély hangján Robert. – Először a karotokra majd a szívetek fölé.

   Jace elvette az egyik irónt és gyengéden megfogta Clary karját. Puha bőréhez érintette és lassú, pontos vonalakat kezdett húzni. Papíron oly sokszor gyakorolta, hogy csukott szemmel is menne neki. De ide vagy oda a sok gyakorlás, teljesen más úgy meghúzni a vonalakat, hogy tudod, örökre szól. Próbált mély lélegzetek vételével csitítani szíve dobogásán, közben uralni az erejét, hogy még véletlenül se égesse meg a lányt. Eszébe jutott egy idézet egy francia írótól és suttogva mondta miközben a lányra rajzolt.

-          Kezet csak megfogni szabad. Elveszíteni vétek. Ellökni átok. Egymásba simuló kezek tartják össze az Eget s a Világot.

   Clary mosolyogva fogta meg a fiú kezét, illesztette hozzá az irónt és kezdte el meghúznia vonalakat. Furcsa módon nem égető érzést keltett, hanem bizsergetőt és kellemest. Úgy érezte eddig üres volt és most félig megtelt.

   Ezután Jace a lány szíve fölé rajzolt. Érezte, hogy a lány szíve hevesen ver. Utána Clary mosolyogva nézett a fiú szemébe, majd le az inge gallérjára. Óvatosan megfogta, majd kigombolta. Teljesen sima bőr tárult fel a lány előtt. Végigsimította és aggódó szemmel emelte fel a fejét Jace arcához. Értette mit akart ezzel mondania lány. Ugyanazon a helyen volt annak idején az a borzalmas rúna is, ami összekötötte Sebastiannal. Tekintete elkomorodott és bólintott. Jobb elfelejteni a múltat, vagy ha az emlék meg is marad, a fizikai helyét egy másik, szebb váltsa fel.

   Clary rajzolni kezdett és suttogva azt mondta:

-          Mosolyogj! Az mindig bejön!

   Jace szélesen levigyorgott a lányra.

   A borzongás egyre erősebb lett és érezte, amint feltöltődik. Tudta, hogy most már soha nem lesz egyedül és mindig lesz valaki, aki támogatja, segíti őt.

   Amint Clary elvette a kezét az Elkötelezettség rúnák felragyogtak a testükön, majd pár másodperc múlva kialudtak és nem fekete, hanem arany színben kanyarogtak rajtuk.

   A vendégek tapsolni kezdtek és az ifjú házaspárnak csak most tűnt fel, hogy rajtuk kívül még mások is vannak a teremben.

   Clary átkarolta Jace nyakát és megcsókolta. A vendégek most már tapsoltak és fütyültek is. Jace nevetve engedte el Claryt, majd felemelte és háromszor megpördült vele. Mind a ketten nevettek, aztán Jace letette, Clary pedig beletúrt kedvese hajába és még egyszer megcsókolta.