Én így képzelem: Jelenet a CoHF-ből - Fummie alkotása

Ahogy ígértem, itt a Magnus tizenegyedik krónikája novella folytatása. Vagy valami olyasmi, mindenesetre kapcsolódnak egymáshoz. Illetve még a Ha két Herondale összeakad napra írt novellám is kapcsolódik ehhez, bár a kettő nem függ egymástól.

Semmi

Ott állt a hajó fedélzetén, csak bámulta a lenyűgöző naplementét, amit más esetben élvezett volna. De nem most. Ebben a pillanatban szívesebben kuporodott volna össze egy sötét sarokban, mert úgy érezte, a fájdalom miatt már nem tudja egyben tartani magát. Mindig hasznos tanácsokkal látott el másokat, ő volt a halhatatlan, ő volt a bölcs, és most, amikor jól jönne valami okosság, semmi nem jut eszébe. Azt hitte, az első a legnehezebb, csak el kell viselni, és már kész is, de ilyen még sohasem volt. Ez most valami más, valami teljesen új, és erre nem tudott előrukkolni semmivel. Nem tudta, hogy élje túl.

Az öreg kontinensre utazott, New York már nem tartogatott számára semmit a fájdalmon és a keserűségen kívül. A gyorsabb repülés helyett a vízi utat választotta. Nem sietett sehová, elég ideje volt, és az alatt a néhányszáz év alatt már bejárta a világot, nem sok izgalmat tartogatott számára a jövő. Főleg nem így, hogy azt hitte, mindennek vége, miközben az élet folyt tovább a maga medrében.

Pedig remélte, már boldogak lehetnek. Az egyetlen akadály, ami közéjük állt, elhárult. Azt gondolta, most végre leélhetnek egy teljes életet együtt, hogy aztán majd öregen egymás karjaiban haljanak meg, de ezt is elvették tőle. Ötszáz év alatt a sors őt mindig csak bűntette, ezért próbált meg mindig valami szórakozást, egy kis örömet találni a napokban. Milyen naiv volt, hogy azt hitte, végre meglelte, mintha semmit nem tanult volna ez idő alatt.

Jött a végső csata, és a fiú úgy halt meg, hogy el sem mondhatta neki, mit érez iránta. Mert ezt nem elég csak egyszer elmondani, újra és újra hallani kell, ő pedig ott sem volt, amikor szerelme az utolsókat lehelte. Meg akarta menteni, de nem jutott közelebb, és amúgy sem tudott volna már mit tenni. Legalább ott lehetett volna a végső pillanatokban, hogy megnyugtassa, segítse őt, de még ezt sem tudta megtenni.

Aztán egyszer csak vége volt, Sebastian végleg elesett, Simon adta meg neki a kegyelemdöfést feláldozva magát ezzel. Együtt távoztak a világból, és ha van valami a halál után, biztosan nem ugyanarra a helyre kerültek. Az a sok élettelen test mind ott hevert, annak bizonyítékaként, hogy kemény harccal érték el a győzelmet.

Másnap Magnus elment ugyan a temetésre, de nem sokat fogott fel belőle. A sok elhunyt Árnyvadász között ott volt Alec, Robert, de még Sebastian is. A fiú olyan békés volt, ahogy Magnus nem látta még életében, és csak ekkor tűntek fel neki az apjával mutatkozó hasonlóságok. Maiát a farkasok búcsúztatták a hagyományoknak megfelelően, Simon pedig rendes zsidó temetést kapott, Clary ragaszkodott ehhez. Ő és Jace csak halványan emlékeztettek arra a két fiatal szerelmesre, akik pár hete voltak. Isabelle-t itt látta utoljára, a lány úgy döntött, Vasnővérnek áll. Az a lány, aki korábban kijelentette, hogy soha nem vetemedne ilyesmire, összepakolt és beköltözött az Adamantin Citadellába.

A ceremónia végeztével Magnus felszállt az első hajóra, ami elvezetett az országból. Nem érdekelte, merre megy vagy meddig tart, csak nem akarta a várost látni többet. Azt a helyet, ahol annyi minden emlékeztette rá. Azt hitte, a távolság majd jót tesz, de tévedett. A fájdalom nem csökkent, ő pedig nem tudott mit kezdeni ellene. Hiába volt tisztában vele, néhány évtizedig kell csak elviselnie ezt a kínt, tudta, a halálban sem talál majd megnyugvást. A halandóságát visszakapta, de a lelkét nem, ő nem fog egy másik életben Aleckel találkozni, sosem kel át a folyón. Mert őrá semmi sem vár ezután, néhány év, és eltűnik majd a sötétségben, ahogy az jár neki.