Üvegváros - Kimaradt jelenet - Clary és Jace a Wayland birtokon

Először néhány megjegyzés tőlem: Szóval, azt ti is tudjátok, hogy ez a jelenet természetesen nem maradt ki teljesen a könyvből, csak némileg átdolgozva, más formában került be. Éppen ezért sok mondat ismerős lehet, gyakran szó szerint ugyanaz egy-egy rész, viszont az is előfordul, hogy az eredeti szöveg majdnem ugyanaz, egy-két félmondat plusz vagy mínusz van benne. A jelenet közepe felé pedig teljes bekezdések maradtak ki. Szóval ne tessék meglepődni, ha valami szó szerint ugyanaz, mint a könyvben, és azon sem, ha csak egy-két plusz szó van benne, és természetesen azon sem, ha valami teljesen új. :) Jó olvasást, már régóta vártok rá! :)

Cassie Clare kiegészítése: "Lerövidítettem a jelenetet, főleg az ütemezés miatt. Nem, nem különösebben pikáns, de egy kicsit részletesebb, mint ami a könyvbe került. Szóval, ha több Jace-t és Clary-t szeretnél, akkor ezt válaszd." 

Üvegváros kimaradt jelenet

Clary és Jace a Wayland birtokon

A dörej lassan semmivé foszlott, ahogyan füst oszlik szét a levegőben, és riadt madarak csiripelése vette át a helyét. Clary látta őket Jace válla fölött, ahogy kíváncsian keringtek odafent a sötét égen.

- Jace – szólt halkan. – Azt hiszem, vége.

A fiú kicsit elhúzódott, feltámaszkodott a könyökére, és lenézett Claryre. Elég közel voltak egymáshoz, hogy a lány még a sötétben is látta saját tükörképét Jace szemében; a fiú arcát ellepte a korom és a por, inge gallérja elszakadt.

Clary ösztönösen kinyújtotta a kezét, és ujjai hegyével finoman beletúrt a fiú hajába, Jace teste megfeszült, tekintete elkomorodott.

- Volt néhány fűszál a hajadban – mondta a lány. Kiszáradt a szája, ereiben énekelt az adrenalin, és nem csak a veszély miatt, amiben az előbb volt. Mindaz, ami történt – az angyal, az összedőlt ház – közel sem tűnt olyan valóságosnak, mint amit Jace szemében látott.

- Jobb lenne, ha nem érintenél meg – mondta a fiú.

Clary keze mozdulatlanná dermedt a levegőben. – Miért?

- Tudod, miért – szólt Jace, és aztán folytatta: - Te is láttad, amit én, igaz? A múltat, az angyalt. A szüleinket.

- Láttam.

- Tudod, mi történt.

- Sok minden történt, Jace –

 

- Nem értem – a szavakat elkínzott suttogásként lehelte. – Démonvérem van, Clary. Démonvér. Ennyit te is megértettél, ugye?

 

- Ez nem jelent semmit. Valentine őrült volt. Csak hencegett…

 

- És Jocelyn? Ő is őrült volt? – a tekintete a lányéba mélyedt, mint egy arany fúró. – Tudom, mit próbált Valentine tenni. Hibrideket próbált létrehozni – angyal/ember, és démon/ember. Te vagy az előbbi, Clary, én pedig az utóbbi. Részben szörnyeteg vagyok. Részben az, amit olyan keményen próbáltam elpusztítani.   

 

- Nem igaz. Nem lehet igaz. Nincs semmi értelme…

 

- Bizony van. – Dühödt elkeseredettség sugárzott Jace arcáról. Clary látta az ezüstláncot csupasz nyaka körül, amint fehéren verte vissza a csillagok fényét. – Ez mindent megmagyaráz.

 

Olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy érezte, ahogy a fű az arcát csiklandozza. – Úgy érted, megmagyarázza, miért vagy olyan fantasztikus Árnyvadász? Hogy miért vagy hűséges, rettenthetetlen, becsületes és minden más, ami a démonokra egyáltalán nem igaz?

 

- Megmagyarázza – folytatta színtelen hangon a fiú -, hogy miért érzek irántad úgy, ahogy.

 

- Ezt meg hogy érted?

 

Egy hosszú pillanatra a fiú csendben volt, és lenézett rá – olyan hosszú ideig, hogy Clary kíváncsi volt, hogy egyáltalán tervezi-e, hogy megszólaljon, vagy a pillantása elég volt. Végül tehetetlenül bámult Jace-re. A pillantásuk úgy kapcsolódott össze, mint a fogaskerekek. Többé nem tudott elfordulni, mint ahogy lélegezni sem tudott volna vízzel a tüdejében.

 

- A húgom vagy – szólt végül a fiú. – A húgom, a vérem, a családom. Az lenne a dolgom, hogy megvédjelek… - Hangtalanul, szomorúan nevetett fel. – Hogy megvédjelek az olyan fiúktól, akik éppen azt akarják tenni veled, amit én.

 

Clarynek elakadt a lélegzete. Jace még mindig lenézett rá, de az arckifejezése megváltozott – olyan volt az arca, amilyennek még sosem látta azelőtt, fáradt, halálos, majdnem ragadozó fény csillant a szemében. Clary hirtelen és hevesen tudatára ébredt Jace testének kemény nyomására az ő testén, a fiú csípőcsontja az övére szorult, és a lány mindenhol fájdalmat érzett, ahol nem érintette őt, majdhogynem fizikai fájdalmat.

 

Amit tenni akarok veled, mondta az előbb Jace. Clary nem másra gondolni, csak arra, hogy mennyire akarja őt, hagyta, hogy az ujjai lekússzanak a fiú arcán az ajkaiig, megrajzolta szájának körvonalát a mutatóujja végével.

 

Jace a lélegzete elakadásával jutalmazta a lányt, és a hirtelen elsötétedő szemeivel. A fiú nem mozdult.

 

- Mi az pontosan, amit tenni akarsz velem? – suttogta Clary.

 

A fény Jace szemében már lángokká változott. Lassan lehajtotta a fejét, míg az ajkai Clary fülén voltak. Amikor beszélt, a lány érezte, hogy a lélegzete csiklandozza a bőrét, és megborzongott. – Megmutathatom.

 

Clary nem mondott semmit. Még ha össze tudta volna szedni kusza gondolatait, hogy szavakba öntse őket, akkor sem akarta azt mondani, hogy hagyja abba. Belefáradt, hogy folyton nemet mondjon neki – hogy soha ne engedje magának, hogy azt érezze, amit teljes szívéből érezni akar. Bármi áron…

 

Érezte Jace mosolyát, ajkait a fülén. – Ha azt akarod, hogy hagyjam abba, most szólj – suttogta a fiú. Amikor Clary továbbra sem mondott semmit, a fiú a halántékához érintette az ajkát, elérve, hogy megborzongjon. – Vagy most. – Végigkísérte arccsontja vonalát a leggyengédebb csókokkal, pillangó csókokkal. – Vagy most. – A szája Clary állkapcsának vonalát követte. – Vagy most. - Ajka a lány ajkához simult, a szavakat már az ő szájába mondta. – Most – suttogta, és megcsókolta.

 

Ajkai nyomása először szelíd volt, kutakodó. De amikor Clary azonnal válaszolt – karjait Jace köré fonta, kezével pedig a hajába túrt -, érezte, hogy az óvatos feszültség a testében valami mássá változik. Jace hirtelen hevesebben csókolta, ajkát az övére nyomta. Clary vért érzett a szájában, de nem érdekelte. Kövek nyomódtak a hátába, és a válla fájt az eséstől, de ezek sem érdekelték. Csak Jace létezett. Minden, amit érzett, remélt, lélegzett, akart és látott, Jace volt. Semmi más nem számított. 

 

A fiú megtörte a csókot, visszahúzódott, Clary pedig kelletlen tiltakozás lágy hangját adta ki. Jace ajka duzzadt volt, szemei óriásiak és sötétek, majdnem feketék a vágytól. Kinyúlt a lány kabátjának gombjaiért, próbálta kigombolni az elsőt, de a kezei olyan erősen remegtek, hogy nem sikerült neki. Clary az övére tette a kezét, magában pedig csodálkozott, hogy ő milyen nyugodt – neki is úgy kellett volna remegnie, mint a fiúnak?

 

- Hagyd, majd én – mondta Clary.

 

Jace megnyugodott. Nézte, amíg a lány kigombolta a kabátot, az ujjai olyan gyorsak voltak, amilyen gyorsak csak lehettek. A kabát végül lehullott. Alatta csak Amatis egyik vékony blúzát viselte, az éjszakai hideg levegő megcsapta az anyagon keresztül, és Clary zihálni kezdett. Felemelte a kezeit. – Gyere vissza! – suttogta. – Csókolj meg újra.

 

Jace fojtott hangott adott ki, és a karjaiba vetette magát, mint amikor valaki a levegőért jön, miután majdnem megfulladt. Megcsókolta a szemét, az arcát, a nyakát, mielőtt visszatért az ajkaihoz: a csókjuk most őrjöngő volt, majdnem ügyetlen a láztól – annyira nem volt jellemző Jace-re, aki soha nem kapkodott, és nem sietett semmivel… A köztük lévő kabát nélkül, Clary érezte a fiú forróságát, az égést a pólóikon keresztül. Jace kezei átfogták, a melltartója kapcsa alatt, végigkúsztak Clary gerincén, az érintése csak úgy perzselte meztelen bőrét. Még többet akart a fiú érintéséből, a kezeiből rajta, bőréből az ő bőrén – mindenhol meg akarta érinteni, tartani akarta, amikor ő is úgy reszket, ahogyan most ő -, és nem akart több helyet kettejük között.

 

Clary lehúzta a fiú dzsekijét, aztán hirtelen már a pólója is lent volt. Kezeik felfedezték egymás testét: Clary lefuttatta az ujjait Jace hátán, és érezte a fiú puha bőre alatt megbúvó kemény izmokat, és valamit, amit nem várt, pedig számíthatott volna rá – hegeket, amik vékony sávokként feküdtek a bőrén. A tökéletlenség jelének kellett volna tartania ezeket a sebhelyeket, de ő nem így érezte. Ezek a hegek Jace történetének jelei voltak, a bőrébe vágva: gyilkolással és harccal teli életének domború, topografikus térképe.

 

Végigsimított a csillag alakú hegen Jace vállán, és felemelkedett, hogy az utat az ajkaival is megtegye. Valami hideg a kulcscsontjának ütközött. Meglepett kiáltással húzódott vissza.

 

Jace felemelkedett a könyökére, hogy lenézzen rá. - Mi az? – A hangja lassú volt, majdnem bódult. – Fájdalmat okoztam?

 

- Nem igazán. Csak ez volt az. – Felnyúlt, és megérintette a fiú nyakában lógó ezüstláncot, rajta a kis, ezüstszínű fémkarikával. Jéghideg volt, ahogy hozzáért.

 

Egy gyűrű volt az… Kopott fém csillagok mintázatával. De hiszen ő ismeri ezt a gyűrűt!

 

A Morgenstern-gyűrű. Valentine-é volt, és Valentine továbbadta Jace-nek, hiszen mindig apáról fiúra szállt.

 

- Ne haragudj! – mondta Jace. Tekintetében álomszerű tűz csillant, ahogy ujjai hegyével végigsimította a lány arcát. – Elfelejtettem, hogy rajtam van ez a vacak.

 

Clary ereiben hirtelen megfagyott a vér. – Jace – szólt halkan. – Jace, ne!