Elveszett Lelkek Városa - Kivágott jelenet

Kivágott jelenet - Elveszett lelkek városa

Clary Jace szobájában volt, amikor ő és Sebastian visszatértek a házba. Csak nagyon keveset talált a kutatása során. Nem volt semmi Sebastian szobájában, ami érdekes lehetett volna, kivéve néhány latin nyelvű könyvet, és Clary latinja nem volt elég jó ahhoz, hogy el tudja olvasni őket. Voltak lapok, amelyek úgy néztek ki, mintha egy régi útikönyvből tépték volna ki őket, fekete-fehér tollrajzokkal, a falakra tűzve, de nem látszott köztük semmi összefüggés. A kandallókban hamudarabok voltak, amelyek elégetett fotóknak tűntek, de elporladtak, amikor megpróbálta felszedni őket.

Jace szobája volt a következő, élére rendezett, és szinte semmi nem volt benne a dolgai közül. Voltak fegyverek, de nem ismerte fel őket, és a könyvespolcon lévő könyveket sem. A szekrénye tele volt ruhákkal, de csakúgy, mint a ruhák a szobában, ezek is nagyrészt újak voltak: az utóbbi néhány hétben kellett vennie, mivel az árcímke még mindig ott lógott néhányon. Egyik sem tűnt olyannak, amit Jace stílusának képzelt. Jace mindig egyszerűen öltözött – sima dolgok, szolid színek, ruhák, amelyek tökéletesen passzoltak, de nem hívták fel túlságosan a figyelmet. Elég jóképű volt amúgy is, nem számít, mi volt rajta. Legalábbis Clary mindig így gondolta. Lenyűgözően festett sima farmerben és pólóban is. És most is volt belőlük néhány a szekrényében, de a pólóknak designer címkéi voltak, a kabátoknak és a dzsekik pedig mind Burberry, Hugo Boss és Dolce & Gabbana márkájúak voltak.

Mint a ruhák Sebastian szekrényében.

Mint a drága ruhák, amelyeket Valentine mindig viselt.

Clary becsukta a szekrényajtót, és leült Jace ágyára, magában azt mondogatva, hogy tiszta hülye. A designer ruhák miatt nem kell aggódni. Voltak más tárgyak a szobában, amelyek a régi Jace-ről meséltem, akit mindig ismert – a tisztaság, a méretük szerint sorba rendezett fegyverek a komódon, a könyvek az éjjeliszekrényen. Mindig egy vékony tőrt használt könyvjelzőnek. Ez nem változott. A kettejükről készült fotó a falra akasztva. Még a citrusos szappan is ugyanaz volt a fürdőszobában, amit mindig használt.

Lépteket hallott a lépcsőn, hangokat. Sebastian megszólalt. – Hol van?

Clarynek alig volt ideje, hogy leoltsa a villanyt, bevesse magát az ágyba és összegömbölyödjön a fejét a párnára téve, amikor az ajtó kinyílt. Jace állt ott a bejövő fény ölelésében, Sebastian mögötte. Clary felemelkedett a könyökére, álmosan pislogott szívének heves verdesése ellenére. – Visszaértetek?

Jace furcsa pillantást vetett Sebastianra – egy pillantást, ami tisztán kifejezte: Megmondtam, hogy itt lesz. – Nem hallottad, ahogy feljöttünk?

Clary megrázta a fejét. – Bocs, fáradt lettem. Azt hiszem, még mindig kimerült vagyok a tegnapi hajnalig tartó éjszakázástól – nézett szemérmesen Jace-re. – Kicsit magányosnak éreztem magam, és azt gondoltam, hogy ha bevackolom magam az ágyadba...

Vajon úgy hangzott, mintha komolyan gondolnám? Jace arca nyugodt volt, de Sebastian úgy meredt rá, mintha a pillantásával keresztüllátna rajta, mint az üvegen, és mintha mulatott volna azon, amit lát.

Felült, hátrarázta a haját, és az éjjeliszekrényen álló lámpa felé nyúlt. – Ne – kezdte Jace, de már elkésett.

Clary ledermedt. A két fiú lebámult rá, Jace némi aggodalommal, Sebastian pedig a szokásos gúnyos szórakozottsággal. Sötét szemei találkoztak Claryével, az üzenettel, amivel mindig, amit Clary próbált nem kiolvasni a tekintetéből: Mi tudjuk, te meg én. Mi tudjuk az igazságot.

De nem ezek okozták Clary ledermedését. Hanem az, hogy mindkettejüket vér fröcskölte össze – volt egy folt Jace arcán, amitől a karja is olyan lett, és egy hasadás a pólóján, a szélei feketék és kemények a rászáradt vértől, habár a bőr alatta érintetlen volt. Sebastian pedig – Sebastiannak még fehér-ezüst hajában is volt egy adag vér, és a ruháin, a kezei pedig olyan vastagon véresek voltak, mintha csak vörös kesztyű lett volna rajtuk. Az ezüst karkötő, amit a csukóján hordott, ahol a keze regenerálódott, piros pöttyökkel tarkított.

Clary úgy hallotta a saját hangját, mintha nagyon távolról szólna: – Mi történt?

– Beleszaladtunk egy kis zűrbe – mondta Sebastian. – Semmi olyasmibe, amit ne tudtunk volna kezelni. – Oldalra döntötte a fejét. – Olyan fehér vagy, mint egy szellem, húgi. Ne mondd nekem, hogy nem láttál még rosszabbat. Árnyvadászok vagyunk. Ez az, amit csinálunk.

– Természetesen – mondta Clary gépiesen. – Csak nem akarom, hogy megsérüljetek.

– Akkor nem kell aggódnod. Ebből a legtöbb nem is a mi vérünk.

Száraz torka ellenére nyelt egyet. – Akkor kié?