Sziasztok!
És itt egy újabb alkotás Nyíri Eszter Stigától is. Vigyázat! Erős Mennyei tűz városa spoilereket tartalmaz!
Isabelle búcsúja
Amikor az Idrisből való visszatérésük másnapján Clary
belépett a New York-i Intézet kapuján, a sötét hajú lány már az előtérben várt
rá. Isabelle nem a szokásos fekete öltözékét viselte – a fehér, hosszú ruha és
a hozzá illő, díszesen hímzett kabát még sötétebbnek mutatta csapzottan lógó
haját és kialvatlan szemét, még sápadtabbnak fakó arcbőrét.
– Izzy, mi ez az egész? – nézett végig Clary célzatosan a
szerelésén.
Isabelle felkapott a földről egy kis fadobozt, másik kezével
Clary keze után nyúlt, és már húzta is maga után, ki az utcára.
– Sajnálom, hogy iderángattalak ilyen korán, de segítened
kell valamiben – magyarázta Izzy, miközben leintett egy arra robogó, sárga
taxit. Szinte belökte Clary-t a kocsiba, majd ő is beszállt. – A Central
Parkba!
A sofőr nem kérdezett semmit, csak gázt adott, és
visszasorolt a lassan hömpölygő, reggeli forgalomba.
– Isabelle, tudnod kell, hogy egyre jobban megrémítesz!
– Nézd, az a helyzet, hogy bár nem vagyok odáig a
Karácsonyért, idén aztán végképp nem, mégis… vettem ajándékot Simonnak –
vallotta be szemlesütve. – Igazából többet is. Utána olvastam ennek az egész
hanuka dolognak, és úgy éreztem, biztos örülne, ha tudná, hogy gondoltam rá.
Azok vannak a dobozban – rázta meg a díszesen faragott ládikát. – Nyolc kis apróság.
Clary lélegzetvisszafojtva várta, hogy a lány folytassa.
– De sosem volt alkalmam odaadni neki, és most már többé nem
is lesz. – Isabelle hangját keserűre színezte a gyász és a reménytelenség.
Szeme sötét ékkőként ragyogott a visszatartott könnyektől. – Szeretném elégetni
mindet – folytatta határozottan. – Tudom, hogy Simon él, tegnap láttam is, de
az a Simon, akinek ezeket szántam, meghalt Edomban.
Clary hitetlenkedve bámult rá.
– Elmentél hozzá?
Isabelle halványan bólintott.
– Muszáj voltam! A saját szememmel kellett megbizonyosodnom
róla, hogy jól van. Csak távolról figyeltem – tette hozzá gyorsan. – Nehogy
észrevegyen, ha esetleg emlékszik bármire…
– Izzy, nem! Nem emlékszik semmire!
– Tudom – suttogta beletörődve. – Azt is, hogy felesleges az
egész, de meg kell gyászolnom valahogy a fiút, akit szerettem! Akit szeretek,
és aki nincs többé. Ugye segítesz nekem?
A lány nagy, barna szemei némán esdekeltek.
– Persze, hogy segítek.
– Reméltem, hogy te megérted. Köszönöm, Clary!
Az út további részében csendben ültek egymás mellett; a
vörös hajú lány igyekezett felvértezni magát arra, amit tenni készülnek. Mert
egy dolog volt tudni, hogy a legjobb barátja soha többé nem lesz a legjobb
barátja, de végérvényesen elbúcsúzni tőle, az egészen más. Persze Isabelle-nek
igaza volt, mégis rettegett tőle, hogy így elismerje a megváltoztathatatlan
valóságot. Hogy elismerje a szörnyű veszteséget.
Miután kiszálltak a taxiból, szó nélkül tették meg az utat a
mondénok számára láthatatlan kis tisztásig.
Izzy ott egy lapos kőre helyezte a dobozt, alá száraz
faleveleket és gallyakat szedett, majd ruhája rejtett zsebéből papírlapot és
gyufát húzott elő.
Halk, remegő hangon szólalt meg, mikor elkészült.
– Simon Lewis, Napjáró vámpír, az éjszaka gyermeke, akit nem
égetett meg a mennyek fénye, búcsúzunk most tőled. Köszönöm, hogy
szerethettelek, és hogy, ha csak egy rövid ideig is, de viszont szerettél. Még
akkor is, ha most vérzik miattad a szívem. Remélem, hogy új életedben békére és
boldogságra találsz, hogy biztonságban leszel az árnyékvilágtól, bár emiatt
tőlem is távol kell lenned.
Isabelle arcán némán csorogtak le forró könnyei, míg Clary
igyekezett elfojtani fájdalmas zokogását.
– Örökre emlékezni fogunk rád, még ha te nem is emlékszel.
Remegett a lány keze, ahogy előhúzta a gyufaszálat, és
próbálta meggyújtani.
– Nem tudom megtenni!
– Dehogynem, Izzy! Képes vagy rá, és meg is kell tenned!
A sötét hajú lány határozottan bólintott, aztán gondolkodás
nélkül gyújtott tüzet a ládika alatt. Nem bizonytalanodott el többet,
kikapcsolta eszét és szívét, hogy a hamis remény, és a nyilalló fájdalom ne
tarthassa vissza.
Szótlanul nézték, ahogy a fa lángra kap, elemészti önmagát
és titkos tartalmát, aztán a sötétszürke hamut felkapta a hűvös, havat ígérő
szél, és nem maradt más nyom utána, csak a kormos folt a forró kövön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése