Sziasztok!
Nyíri Eszter Stiga mai alkotása nagyon izgalmas. Nem csak Mennyei tűz városa spoiler, de még 18-as karikás is. Mi szóltunk! ;)
A
vámpír, a mondén és a leendő árnyvadász
Simon már meg sem lepődött, mikor azon a forró, késő nyári
napon a szobájában találta a lányt, az ágyán ücsörögve. Újabban gyakran
csinálta ezt: belógott az Akadémiára, hogy egy-egy órácskára elvonja a
kötelességeitől. Persze a fiú nem bánta, és a világért sem próbálta volna
lebeszélni a titkos látogatásokról.
A sötét hajú szépség csábító volt, mint mindig – rövid,
fekete szoknyája és a felsőtestére simuló fűző nem sokat hagyott Simon képzeletére,
a bőrén sötétlő kacskaringós jelek csak még izgalmasabbá tették az összhatást
–, a legelső pillanattól fogva, bár nem tudta biztosan, melyik is számít a
legelső alkalomnak: mikor májusban újra megismerkedtek a St. Xavier előtt, vagy
mikor az előző nyáron levessel kínálta. Erről ugyan nem voltak tiszták az
emlékei, de pár halvány kép és Clary „meséi” alapján egy egész izgalmas kis
történet kerekedett, amit hajlamosak voltak valóságként definiálni.
Mióta megkezdte a képzést, egyre több minden tért vissza és
egyre gyakrabban. Fel tudta már idézni Raphael, Jordan vagy akár Maureen arcát
is, olykor érezte a veszteségeik keserű ízét, és még többször Isabelle
csókjának édes-napfényes forróságát. A lány olyan volt, mint a tiltott
gyümölcs: zamatos, kívánatos, mint egy érett, pirospozsgás alma, amibe legszívesebben
beleharapott volna, ahogy azt valamikor a múltban meg is tette, ezt egészen
tisztán vissza tudta idézni.
– Izzy, hát te…? – kezdte a szokásos módon Simon, de
kérdezettje közbevágott.
– Gondoltam, dolgozhatnánk kicsit az emlékeiden, ha már
úgyis itt kell unatkoznom Idrisben anyával.
A fiú Clarytől tudta, hogy ez így, ebben a formában nem
teljesen igaz: Isabelle szinte könyörgött Maryse-nek, hogy hozza el magával
minden alkalommal, mikor az Üvegvárosba kellett jönnie valamiért.
– Megint?
– Oh, nagyon sok dolog van még elrejtve a tudatod mélyén,
amit felszínre kell hoznunk – magyarázta a lány. – Azt hittem, szereted
csinálni, de ha terhedre vagyok… – pattant fel az ágyról.
– Egyáltalán nem! – ugrott oda hozzá Simon, és megragadta az
angyali rúnával díszített kezét. – Imádom, amikor itt vagy! És nagyon hálás
vagyok érte.
Isabelle visszaült a keskeny, dísztelen ágyra, magával húzva
a fiút is.
– Lenne egy kérdésem hozzád, ami egy ideje foglalkoztat már
– kezdte a lány, és közben zavartan babrált egyik hosszú, selymes hajfürtjével,
ami – Simon már ismerte ezt a mozdulatot – semmi jót nem jelenthetett. Valami
kínos jön. Azért biztatóan nézett a hatalmas, sötét szemekbe.
– Mennyire emlékszel a… kapcsolatodra Claryvel?
– Úgy érted, mikor együtt jártunk?
Isabelle halványan bólintott.
– Izzy… – A fiú mélyet sóhajtott. – Hazudhatnám azt, hogy
csak rád emlékszem, de semmi értelme nem lenne. Visszajött jó pár dolog: kínos,
zavart csókok, féltékenység, féltés, meg egy csomó minden, amit még nem tudok
hova tenni. De az, ami Clary és köztem történt, fel sem ér ahhoz, amit mi
ketten éltünk át. Én hozzád tartozom. Nagyon szeretem Claryt, de a románcunk,
ha lehet így hívni és amennyit fel tudok idézni, inkább volt kényelmes és
biztonságos, nem pedig heves, égető és bizsergető, mint amit veled…
Isabelle rátapadó ajkai elnyomták további szavait és
gondolatait. Szája egyszerre puhán és keményen simult az övéhez, halvány
rózsaillata bekúszott az orrába, megtöltötte érzékeit.
Ahogy a lány nyelve utat tört magának, majd keze bekúszott
bő pólója alá és végigsimította a hátát, Simonnak beugrott valami. Valami, amit
nagyon nem értett.
Finoman eltolta magától a lányt.
– Izzy, ki az a… Lord Montgomery?
A kérdezett egészen elvörösödött a név hallatán.
– Ő egy… kis játékunk volt.
– Miután Maureen romantikus regényből szalajtott
rabszolgának öltöztetett?
Isabelle felsóhajtott.
– Hogy pont erre kell emlékezned!
– Kérdezhetek én is valamit?
– Hát persze!
– Mi valaha… – Most Simonon volt a sor, hogy elvörösödjön. –
Együtt voltunk valaha úgy? Rengeteg
pikáns, túlfűtött és zavarba ejtő emlékem van veled kapcsolatban, de azt nem
tudom kihámozni belőlük, hogy meddig jutottunk el. Abban biztos vagyok, hogy
egy nagy, rúnákkal teli barlangban, a démonhordák között nem kufircoltunk. De a
többi alkalom… Nagyon nehéz eldönteni, hogy ami olykor… na jó, elég gyakran,
felvillan előttem, az tényleg megtörtént vagy csak vágyálom.
A lány kacéran elmosolyodott.
– Vágyálmaid vannak rólam?
– Izzy, gyönyörű vagy, elbűvölő, intelligens. Persze, hogy
vannak! – vallotta be a fiú őszintén. – Odáig vagyok érted, mindenféle
szempontból.
Isabelle ismét felé hajolt, sötét szeme szinte izzott.
– Nem válaszoltál – nyögte Simon, mikor már csak pár
centiméter választotta el őket egymástól.
– Itt az ideje, hogy megtegyük, amit sosem tettünk még meg –
súgta vissza neki, és megszüntetett minden távolságot közöttük.
A csókjuk mélyen és lassan indult; ráérősen kóstolgatták
egymást, nem akartak semmit elsietni.
Isabelle kutató ujjai újra a fiú pólója alá kúsztak,
végigsimítottak a bőre alatt feszülő izmain. A következő pillanatban a lány
elvált tőle, egyetlen mozdulattal megszabadította a felsőjétől, és tekintetét
is végigfuttatta formásodó testén.
– Hmmm… Igazán jót tesz neked a tréning – sóhajtotta
elégedetten.
– Izzy, mi most tényleg arra készülünk, hogy…? – Simon
csodálkozó kérdése azonnal elhalt, ahogy Isabelle a nyakához hajolt, játékosan
megharapta, majd erőteljesen megszívta kipirult bőrét.
– Igen, pontosan arra készülünk – morogta nyaka és válla
találkozásánál a bőrébe. – Van bármi kifogásod ellene?
– Nincs – sóhajtotta a fiú. – Folytasd csak!
És Isabelle folytatta. Forró keze fürgén térképezte fel a
fiú felsőtestét, domborodó mellkasát, az alakuló kockákat a hasán, keskeny, formás
csípőjét. Amikor ujjai a nadrágja gombját kezdték kioldani, Simon megállította.
– Izzy, várj…
– Nem akarok tovább várni. A tiéd vagyok, és mindenestől a
tiéd akarok lenni!
A lány sötét, vággyal teli szemében olthatatlan szenvedély
lángolt, írisze szinte összeolvadt kitágult pupillájával.
Simon nem tudott és nem is akart többé ellenállni neki.
Vadul magához rántotta Isabelle-t, keze a tarkójára kúszott, a selymes
hajszálak az ujjait csiklandozták.
Követelőző csókjaik kiégettek belőlük minden megfontolást,
minden bizonytalanságot, minden kételyt.
A fiú keze felfedezőútra indult, bejárta a lány hátát,
keskeny derekát, lapos hasát.
Izzy váratlanul elvált tőle, hátat fordított neki, hosszú
haját előre húzta.
– Szabadíts ki! – kérte nyögve.
Simon pár pillanatnyi késéssel jött rá, mit szeretne a lány;
kioldotta a masnit a derekánál, majd lassan, egyesével bújtatta ki a fekete
anyag alól előtűnő gombokat. Élesen szívta be a levegőt, mikor feltárult a
jelek halvány, ezüstös nyomával borított, izmos hát. Ráérősen csókolta végig
gerincének kecses vonalát, aztán ajka a nyakát, vállát kóstolgatta, és haladt
egyre tovább.
Isabelle lustán eldőlt az ágyon, magával húzva Simont is,
akinek kíváncsi ujjai tovább kutattak, végigjárták felsőteste domborulatait,
bekúsztak szűk szoknyája alá. Hagyta, hogy a lány forrósága őt is feltüzelje, míg
egyetlen kívánsága maradt csak: mindenestől eggyé válni vele.
Hamarosan a szoba túlsó felében landolt a világoskék farmer
és a sötét szoknya.
Simon mozdulatlanul futtatta végig éhes tekintetét újra meg
újra Isabelle pőre, tökéletes testén. A lány mélyen elpirult a pillantásától,
sejtjei szinte bizseregtek, lángoló bőre érintés után sóvárgott.
– Miért álltál meg? – kérdezte sóhajtva.
– Csak… hadd csodáljalak egy kicsit! Izzy, annyira gyönyörű
vagy. Még mindig alig hiszem el, hogy engem akarsz. Hogy itt fekszel most
mellettem, és tényleg engem akarsz. Mivel érdemeltelek ki?
– És én téged? – Isabelle mélyen Simon szemébe nézett. –
Tudom, nehéz lehet elfogadni, de hidd el végre, hogy különleges vagy! Annyira
különleges, hogy bár tudtam, nem lenne szabad, mégsem bírtam lemondani rólad.
– Olyan hálás vagyok, hogy nem adtad fel!
Izzy kacéran elmosolyodott, miközben tenyerét Simon
tarkójára csúsztatta.
– Akkor talán ideje lenne kimutatni a háládat.
A fiú zavartan kuncogva hajolt közelebb.
– Szeretlek, Isabelle Lightwood. A régi Izzyt és azt is,
akit újra megismertem.
– Én is szeretlek, Simon. A vámpírt, a mondént és a leendő
árnyvadászt is.
Csókjuk gyengéden indult, de a vágy hamarosan magával
ragadta őket. Kezük simított és markolt, ajkuk csókolt, becézett, fogaik
finoman haraptak. Isabelle hosszú, sötét haja, mint egy éjszakai égboltból
szőtt takaró, beterítette őket, ahogy a lány felülkerekedett, Simon csípőjére
ült, mindenestül befogadta.
A fiú elméjéből kiégett minden gondolat; nem maradt más,
csak mozdulataik ősi ritmusa, a selymesség az ujjai alatt, a bőréhez feszülő
nyirkos bőr, a nyakát, fülét csiklandozó meleg lehelet.
Aztán ez is eltűnt, ahogy utoljára a lány nevét sóhajtotta,
és elborította a sötét izzás, ami épp olyan volt, mint Isabelle ragyogó szeme.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése