Árnyvadász család

Sziasztok!

Nem akartam hosszabb posztot írni a jubileum alkalmából, de a mai események hatására muszáj. 

Ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek a mai napot (is), hihetetlen mennyiségű kommentet és üzenetet kaptam tőletek, és elképesztően jó érzés őket olvasni.

Többen írtátok, hogy mosolyogva, vigyorogva olvastátok a Cassie interjút, elmondhatom, hogy én pedig a ti hozzászólásaitokat.

Nagyon örülök, hogy ti is ennyire szeretitek Cassie-t (egy csoda, de komolyan! Mármint Cassie, nem az, hogy szeretitek :P), és hihetetlenül jó érzés, amikor az oldalt dicséritek és a munkámat.

Imádom az oldal szerkesztését, ha nem így lenne, bele sem kezdtem volna annak idején, vagy legalábbis nem folytattam volna. Amikor elindult az oldal, emlékszem, milyen lelkesen néztem, hogy már 10-en, 20-an vagyunk, és szinte csodaként éltem meg, amikor elértük az 1000, az 5000, a 10.000 látogatást, ráadásul olyan hamar.

Nem az Árnyvadászos oldal az első blogom, aki ismer, az tudja ezt. Az előző blogomon ráadásul rendszeresen írtam Cassie-vel kapcsolatos bejegyzéseket, és arra a blogra kezdtem el fordítani az első kimaradt jeleneteket is. Aztán, ahogy a film közeledett, és egyre több hírt kaptunk, felmerült a gondolat, hogy létrehozzak egy külön, Árnyvadászoknak szentelt oldalt. Az akkori olvasóim támogattak ebben, de azért beletelt egy kis időbe, míg elhatároztam magam. Leginkább a blogos formától tartottam, hogy hogyan is tudnék mindent feltenni, amit szeretnék. Aztán jött a kérdés, hogy mi legyen az oldal címe, de közben már nagyban tervezgettem, mit is fogok írni az oldalra. Emlékszem, napokig üldögéltem egy spirálfüzet fölött, tervezgetve a menüpontokat, és a különböző rovatokat.

Aztán végül csak létrehoztam az oldalt, és nagy lelkesedésemben 2-3 nap leforgása alatt körülbelül 150 posztot töltöttem fel, melyek nagy része még a korábbi blogomról származott. Közben összehoztam egy hihetetlen kezdetleges külsőt – ami amúgy szerkezetében maradt, de a design szerencsére változott –, igyekeztem feldobni az oldalt kurzorral, látogatásszámlálóval...

Addigra a Facebook oldal már élt, és alig bírtam ki, hogy ne mutassam meg rögtön, mit alkottam. Az volt a tervem, hogy minden alapvető információt feltöltök, és csak azután mutatom meg. Hát, ez nem jött össze, nem bírtam ki. És sajnos néhány dolog még azóta is hiányos...

Mindenesetre alig egy hónapra rá elkezdődött a Csontváros film forgatása, és hihetetlen lelkesedéssel követtük végig az egészet, a helyszíni tweeteknek és a képeknek is nagyon örültünk. Először csak kevesen, aztán egyre többen. A dolog egyre komolyabbá vált – több lett a hír, más lett a design, kiegészültünk egy Twitter, egy Tumblr és egy Pinterest oldallal, szép, új URL-t kaptunk...

Most pedig itt vagyunk, túl a félmillión! Megdöbbentő szám, és még megdöbbentőbb, ha arra gondolok, hogy az oldal még nincs egy éves sem, és hogy (túl) messze még a film!

Mondhatnám, hogy az oldal szerkesztése csak móka és kacagás, ahogy eredetileg elképzeltem. (Ó, igen, én balga azt hittem, nem lesz sokkal több meló egy külön blogra gyűjteni az infókat. Hát, de...) Rengeteg munka van vele, és bizony néha elfog az érzés, hogy beleőrülök az egészbe. Amikor úgy érzem, hogy felrobbanok, ha még egy interjút kell fordítanom, amiben Lily ugyanazt mondja el (már fejből tudom a szövegét arról, hogy hisz benne, hogy minden okkal történik és hogy a film lehetett volna CGI-központú), vagy ha Jamie interjú jön, és percekig görnyedek a gép fölött, mire egy-egy mondatát ki tudom hámozni. (Néha érdekes dolgokat tud ám mondani. :D)

Más pillanatokban pedig úgy érzem magam, nem is tudnám jobban szeretni az egészet, és olyan vagyok, mint valami megszállott, mert nem akarok hazudni, de ha 3-4 órát nem töltök naponta az oldal építésével, akkor egyet sem.

De mindig, amikor úgy érzem kezdek besokallni, történik valami, amiért imádom ezt a fandomot. Kijön egy új kép, egy új videó, Cassie válaszol egy izgalmas kérdésre, beszélgethetek a külföldi rajongói oldalak szerkesztőivel, akik több ezer kilométerre laknak innen, teljesen más világban élnek, és mégis van bennünk valami közös.

De végül mindig ugyanoda jutok vissza. Amiért érdemes csinálni ezt az egészet, akármennyi melóval is jár: TI.

Hihetetlen szeretetet kapok tőletek nap mint nap. És elképesztően jó érzés tudni, hogy itt, nálunk, Magyarországon is épül a kis – és egyre nagyobb – Árnyvadász család, és én ennek része lehetek, láthatom, ahogy egyre többen vagyunk.

Twitteren a rajongói oldalak előszeretettel használják a #TMIFamily hashtaget. Amikor először láttam, túlzásnak tűnt a dolog. De ahogy a napok telnek, egyre inkább rájövök, hogy nem az. Mert itt vagyunk egymásnak mi, magyar Árnyvadászok, és igen, a külföldi rajongói oldalak is, a film készítői, a hétköznapi olvasó, aki először veszi kezébe az első kötetet...

Mind összetartozunk, mert van egy világ, ami összefűz minket. És van egy írónő, aki ott áll mindennek a középpontjában, és akinek nem tudjuk eléggé megköszönni.

És igen, ez most kicsit hosszú lett, és kicsit érzelgős, de remélem, azért nem untattalak titeket halálra vele.

De azért még valamit szeretnék itt a végén megjegyezni. Nagyon-nagyon szeretném megköszönni a Könyvmolyképző Kiadónak. (Senkit nem szeretnék név szerint kiemelni, tudják, akikről szó van. :D) Egyrészt azt, hogy kiadták a könyveket, és ezzel lehetővé tették, hogy olvashassuk és szerethessük. De nem csak ezt, hanem azt is, hogy már a kezdetektől fogva támogatták az oldalt, megosztották a posztjaimat, és ezt azóta is teszik. Minden egyes alkalommal, amikor egy Árnyvadászos linket látok kint a Vörös Pöttyös Facebook oldalon, megdobban a szívem! Tudom, hogy Cassie könyvei jó kezekben vannak náluk, és ez – főleg azt látva, mi zajlik néhány másik közkedvelt sorozat magyar kiadásának háza táján – hihetetlen megnyugtató.

És akkor most már tényleg ennyit a mai szeretet- és hálarohamomból. :D